A forma-nélküliség, ezt Martin Mosebach („A formanélküliség eretneksége” című, magyarul is megjelent könyv szerzője) eléggé bebizonyította, nem csak a régi liturgia egyik legnagyobb ellensége, hanem minden liturgiáé és egyáltalán minden istentiszteleté. Ugyanakkor e formanélküliség legnagyobb szövetségesei azok, akik ma az egyházmegyék művészeti bizottságait és az egyházi beruházók zsűrijeit uralják, ahol az értelmetlenséget és a képzetlenséget kölcsönösen megrendelésekkel jutalmazzák, és ahol csak egy dogma érvényes: „Divatosnak kell lennie.” Francesco Colafemmina olasz publicista lángoló kiáltványt intézett XVI. Benedek pápához, melyben arra kérte őt, hogy ennek a garázdálkodásnak vessen végre véget. Az interneten a következő címen gyűjtik az aláírásokat a beadványhoz, és itt található meg a különböző nyelveken a beadvány teljes szövege is:      http://appelloalpapa.blogspot.com/ A kezdeményezővel készített interjú német nyelven itt olvasható:      http://www.vatican-magazin.de/archiv/2010/1-2010/titelthema_0110.pdf A summorum-pontificum.de a beadványból idéz, míg az exsultet.net a vatikáni magazinnak adott interjúból. A következő idézetek e kettőből valók: Napról napra egyre több szakrális épületet látunk, melyekből elrabolták a szentet, és melyeket a liturgia legkisebb ismerete nélkül tervezték, és amelyek csak egy „kreatív” építész meggondolatlan és önkényes hangulatát követik. Templomainkat elárasztják azok a képek és szimbólumok, melyek bár nagyjából „vallásosnak” mondhatók, melyek azonban nem ábrázolják a valódi katolikus realitást, illetve – ami még ennél is rosszabb – a megtestesülés legmagasabb igazságát eltorzítják.      Lekcionáriumaink ostoba és eltorzított rajzoktól hemzsegnek, melyek azon ünnepekbe való bevezetést ábrázolják, melyet Ön, már mint bíboros „show-vá degenerált liturgiának” bélyegzett meg (Klaus Gamber: „A római liturgia reformja” című könyvéhez írott előszóban). Ezek olyan ünnepségek, melyek a művészet azon képességét, hogy az istenit megmutassák és ábrázolják, elpusztítják és nevetségessé teszik.      És egyre több olyan melódiát és dalt hallunk, melyeknek fantáziatlanságukban már semmi közük a gregorián dallam hagyományához.      Egyszóval: A szakrális művészet és a szakrális épületek ma az igaz Istennel való, boldoggá tevő és élővé varázsoló találkozását nem képesek elősegíteni, hanem sokkal inkább permanens módon hátráltatják és megrontják. Szentatya, bár négy évszázad is eltelt megjelenése óta, számunkra Gabriele Paleotti (1582) bíboros „Discorso intorni alle imagini sacra e profane” dokumentuma változatlan világossággal mutatja meg a mostani kisiklás fő okát: „Azon a véleményen vagyunk, hogy a vadhajtás nem annyira azon tévedések számlájára írandó, melyeket a művészek követnek el, amikor a képeknek formát adnak, mint sokkal inkább azon megbízók tévedéseinek, akik elmulasztják ezt a megfelelő módon tenni, ők az igazi okai a vadhajtásnak, hiszen a művészek csupán az ő utasításaikat követik.” Francesco Colafemmina 29 éves, tanult újságíró és filológus. A Vatican-Magazin ezt írja róla: „Éppen most fejezte be könyvét a San Giovanni Rotondoban levő „Új Pio-bazilika szabadkőműves építészetéről”. »Fides et Forma« nevű honlapján rendszeresen ostorozza az olasz templomépítészet kis és nagyobb bűneit.” Néhány részlet a magazinnak adott interjúból: Kérdés: 45 évvel ezelőtt került sor VI. Pál és a művészek közötti híres találkozóra, 10 évvel ezelőtt írt II. János Pál egy levelet a művészet világához, és most fogadta a mindenfajta művészek és kultúra-csinálók csoportját XVI. Benedek pápa. Ez a párbeszéd koncepciója, ahogy ezt a Kultúra Pápai Tanácsa és ennek elnöke, Gianfranco Ravasi érsek is képviseli. Ön ezzel szemben az Egyházat a szakrális művészet, az építészet és a zene megrendelőjének tekinti, melynek bizonyos szabályokat fel kell állítania. Ez két különböző koncepció, melyek ellentétben is állnak egymással? Colafemmina: A művészettel való párbeszéd nem áll ellentétben az Egyház, mint a szakrális művészet megrendelője, szerepének újraértékelésével. Éppen ellenkezőleg. Csak Ravasi érsek azt tervezi, hogy az Egyházat annak a jelenkori művészetnek a megrendelőjévé tegye, amely például olyan ateista és absztrakt művészek munkáiban fejeződik ki, mint Anish Kapoor, Jannis Kounellis vagy Arnaldo Pomodoro.      A paradoxon tehát abban áll, hogy az Egyház olyan művészetet bíz meg és pártfogol, mely nem a kereszténység mély szellemiségén és tudásán alapszik, és nem is a liturgia vagy a keresztény élet szolgálatában áll, hanem egy tisztán narciszta művészpártolás. Ennek bizonyságául csak nézzük meg a Velencében sorra kerülő legközelebbi biennále vatikáni pavilonját. Ily módon az Egyház olyan művészet megbízójává és támogatójává válik, mely a jelenlegi kultúrának a hagyományhoz és a múlt formáihoz való tudatos ellenállásából keletkezett, tehát ami egy súlyosan anti-keresztény művészet. A második képen a boldoggá avatott apáca, Restituta Kafka domborműve látható, melynek a Stephansdom Barbara-kápolnájába való elkészítésére Christoph Schönborn bécsi bíboros adott megbízást a nemrég elhunyt szobrásznak, Alfred Hrdlickar-nak.