„Hiszek, hogy értsek” (Szent Anzelm) A most következő cikket Újszászi Balázs azzal a szándékkal küldte el nekem, hogy közöljem a honlapon. Mivel írásában munkámat is megemlíti, nem-et válaszoltam. Nem tartottam szerencsésnek, hogy saját honlapomat reklámozzam. Most mégis közlöm személyes vallomását, mégpedig változtatás nélkül. Mégpedig azért a mondatért, amit a címnek is kiválasztottam, példamutatásul azoknak, akik bár eljutnak a „kapuba”, felismerik a hazugságokat, és még el is jutnak az igazság forrásáig, de a döntő lépés előtt rendre meghátrálnak.      Annak idején az én megtérésem is így zajlott le. Olvastam, gondolkoztam, keresgéltem – mindez évekbe telt. De abban a pillanatban, amikor olyanokat ismertem meg, akik tépelődéseimre autentikus válaszokat adtak, AZONNAL cselekedtem. Bessenyei Ferenc mondta, hogy nem az a tehetséges ember, aki mindent maga talál ki, fedez fel, hanem az, aki a megtalált jót azonnal felismeri, azt azonnal alkalmazni tudja, azonnal be tudja építeni az életébe.      Azt hiszem, itt a „tehetséget” behelyettesíthetjük a „kegyelem” szóval. Az „befogadó” Isten kegyelmére, az képes megérteni Isten szavát, aki készen áll az isteni beavatkozásra, vagyis aki azonnal megcselekszi azt, amire a felismerés kötelezi őt. A többi megmarad örök töprengőnek, a gondolkozás élvezőjének, olyan valakinek, aki nem üríti ki az igazság poharát, csak kóstolgatja, sokszor azon a határon túl, amit Isten türelme hajlandó elviselni. Egy megjegyzés a cikk utolsó „költői” kérdéséhez: Maeßen atya nagy kedvvel gyűjtötte a megtérések történetét – nem véletlenül. Magam is évekig nyúztam őt a lentihez hasonló kérdéssel. Mindig azt válaszolta, hogy bízzak Istenben, hogy az Ő útjai kifürkészhetetlenek. Sokáig tartott, amíg végre felfogtam, illetve megértettem valamit az ő „született” katolikusságából. Abból az Isten-bizalomból, amit nem lehet megtanulni, amit a legjobb, legalázatosabb megtérő sem fog soha úgy érezni, mint az évszázadokkal korábban élt egyszerű, tudatlan parasztasszony. Hogy tudniillik Isten igazgatja ezt a világot. És az ő kegyelme nem a mi agyunk szerint működik. Következésképpen bár nem a mi logikánk szerint, de valahogyan mindig, minden körülmények között megadja a megtérés, illetve az Ő parancsai, az igazság szerint való élés lehetőségét. Tisztán a Szentírás hatására tértem meg, minek következtében természetesen fellobbant bennem a vágy, hogy másoknak is hirdetni kell Krisztust. Aztán néhány hónappal később, mikor beléptem az egyházi közösségbe nagyon furcsálltam, hogy a pap miért beszél állandóan a szeretetről, és az egyházi média miért van tele modernista jelszavakkal. (Persze ekkor még nem tudtam, hogy ez eretnekség, és tradícióról sem volt fogalmam.)      Aztán elkezdtem olvasni a zsinat dokumentumait, és nagyon nem tetszettek a szép szólamok a különböző vallásokról. Mindezt a Szentírással összeegyeztethetetlennek tartottam, de mivel az Egyház írta ezeket a dokumentumokat, az volt a véleményem, hogy el kell fogadni. De továbbra is lángolt bennem a tűz, hogy mindenkit Krisztus hitére kell téríteni. Persze Krisztus hite ekkor még a protestantizmust is jelentette számomra ebben a nagy ökumenizmusban. Ugyanakkor egyre inkább bosszantott, hogy a papok miért nem intik híveiket tökéletesedésre, és miért nincs bennük még halvány missziós lelkület sem?      Aztán hónapról-hónapra többet olvastam, szentségekhez járultam és imádkoztam, és elkezdtek bennem tisztulni a dolgok.      Szépen lassan – különösebb tanítás nélkül – az lett a véleményem, hogy mindenkit a katolikus Egyházba kell téríteni. Amikor ökumenikus istentiszteletekre jártam, akkor az forgott a fejemben, hogy – bár ez felettébb furcsa az Egyház korábbi tanításához képest – de azért elmegyek, hogy a protestánsokkal beszélgetve, velük kedvesen bánva, és nekik katolikus Egyházba térítő lapokat átnyújtva, megtérítsem őket. Állandóan a másvallásúak megtéréséért imádkoztam, és amikor az ökumenizmusért imádkoztam a rózsafüzért, most már ökumenizmus alatt azt értettem, hogy a protestánsok térjenek vissza a katolikus Egyházba. Később már nagyon bosszantott, ha más vallásokról elismerően nyilatkoztak a katolikus egyházfők. Visszaemlékezve világosan meglátszik, hogy a Szentlélek vezetése alatt láttam egyre tisztábban. Aztán egyszer hallottam Gabriel Amorth exorcistáról és könyvéről. A könyv címét beírtam az internetes keresőbe, és többek között ezt a honlapot is kidobta. Le is töltöttem innen, amit kerestem, de láttam, hogy vannak itt még érdekes című írások. Ezekből is letöltöttem egy párat, és amikor otthon ezeket elolvastam, azonnal világossá vált számomra, hogy egész idáig csak erre vártam. Tudniillik, hogy valaki elmondja nekem mindazt, ami itt le van írva, amiken már hosszú idő óta magam is töprengtem. AZONNAL hagyományhű lettem, minden ellenkezés és vitatkozás nélkül, mert a cikkekben leírt igazság magával ragadott, és ennek nem lehetett ellenállni. Most csak az a kérdés merül fel bennem, hogy mi van azokkal, akik szintén hasonló úton indulnak el, egyre világosabban látják, hogy itt valami nincs rendben, de nem tudnak hagyományhű olvasnivalóhoz hozzájutni, vagy azért mert nem tudnak internetezni, vagy azért mert olyan országban élnek ahol nincs is internet, de modernizmus az van? Ebből csak azt akartam kihozni, hogy hagyományhű irodalom terjesztésével nekünk is fel kell kínálni a lehetőséget másoknak, hogy akiben megmozdult valami, az tudjon nyúlni valami támasz felé.