A Tagespost május 8-i számában Raphael Bonelli pszichiáter és pszicho-terapeute beszélt a cölibátusról. Kijelentései a legjobbak közé tartozik, amit e témában az utóbbi időben hallani lehetett.      Először a Pius Közösség németországi honlapjának az interjút összefoglaló mondatai, majd az eredeti interjú legérdekesebb részletei következnek: A cölibátus mutatja, „hogy egy férfi egy nagy szerelem érdekében igenis le tud mondani szexuális vágyairól”. Ez a jelzés „zavarja a mostani élvhajhászó társadalmat” (Spaßgesellschaft = szó szerinti fordításban: tréfa-társadalom.) Azoknak a papoknak, akiknek problémája van a cölibátussal, valójában kapcsolattartási problémájuk van, mégpedig az Istennel való kapcsolatukban. Bonelli szerint a cölibátus beteggé tud tenni, ha nem helyesen élik meg. „A cölibátus a hit és az Istenhez fűződő szeretetkapcsolat jelensége nélkül nem magyarázható meg. Ha egy cölibátusban élő ember nem ápol intenzív kapcsolatot szeretetével, vagyis Istennel, akkor vagy elsatnyul emberileg, vagy nem tud kitartani önmegtartóztatásában.” Intenzív imaélet nélkül a cölibátusi életformát nem lehet megvalósítani, legalábbis nem úgy, ahogy ennek értelme van, hiszen a papok és a szerzetesek éppen azért mondanak le a házasságról, hogy Istennel intenzívebben élhessenek és egész szeretetüket Neki ajándékozzák. Bonelli saját gyakorlatából ismer olyan papokat, akik – úgymond – belecsúsztak egy szerelmi kapcsolatba. Bonelli ezzel kapcsolatban megerősítette azt a tényt, amit a lelki tanítók mindig is mondtak, hogy az érintettek az ilyen kapcsolatok elején nem becsületesek önmagukkal szemben, és saját vágyaikat lelkipásztori ügyködésnek állítják be. Arra a álérvre, hogy a fiatal férfiaknak először meg kell ismerniük azt, amiről lemondanak, Bonelli ezt válaszolta: hogy miről mondanak le, azt természetesen tudniuk kell, „de nem kell meg is éljék; egy pszichiáternek sem kell kipróbálnia a heroint, hogy jó kezelőorvosa legyen a kábítószerfüggőknek”. Egy szeminaristának elsősorban spirituális tapasztalatokat kell szereznie. Azt az otromba, mechanikus ember-képet, miszerint a szexualitás elnyomása perverzzé tesz, Bonelli „rég túlhaladottnak” nevezte. Komoly pszichiáterek ma már nem gondolják, hogy a gátlástalanul kiélt szexualitás boldogsághoz és kiegyensúlyozottsághoz vezet. Sőt Manfred Lütz pszichiáter ki meri mondani, hogy „aki nem tud lemondani a szexualitásról, az nem alkalmas a házasságra”. Bonelli az interjút a következő szavakkal zárta: „Mint pszichiáterre nagy hatással van rám a katolikus tan, mely saját szemszögéből pont az igazat tanítja: a nemi vágy akkor rendetlen, ha saját magáért törekszenek kielégítésére és nem egy szerető kapcsolat az oka a felébredésének.” Most néhány további érdekes részlet az interjúból (forrás: www.kath.net): Kérdés: A többség azt állítja, hogy a szexualitás tabunak nyilvánítása a nemi vágy helytelen elvezetéséhez vezet. Van ebben valami igazság? Bonelli: Ma már tudjuk, hogy a szexualitást korlátozni kell, ha valaki egészségesen és boldogan akar élni. A nemi erőszak és a pedofília azt mutatják, hogy a szexualitást nem lehet korlátok nélkül kiélni, mert ez kárt is okozhat. Ennek ellenére mégis meglepően sokan álmodnak egy ilyen állapotról, és azt hiszik, hogy ez az egészséges, helyes élet. Ez különösen a 68-as mozgalom ideológiájából származik. Hogy a szexualitásról való lemondás perverzióhoz vezet, az egy nagyon otromba, mechanikus ember-kép, mely Sigmund Freud-hoz igazódik, és még ma is sok fejben kísért, holott már régen túlhaladott, megcáfolt álláspont. A szexuális forradalom óta különösen férfiak vannak azon a véleményen, hogy nemileg meg kell magukat valósítani, mert különben betegek lesznek. A szexualitást itt kényszerítően szükségesnek élik meg, többé nem ellenőrizhetőnek és nem az értelem által kormányozhatónak. Kérdés: Kisebb lenne a felháborodás, ha a katolikus papok számára nem létezne többé kötelező cölibátus? Bonelli: Elképzelhető, hogy akkor az emóció nem lenne ilyen túlzott, hiszen a cölibátus még mindig szálka a korszellem szemében. Ugyanis megmutatja, hogy egy férfi egy nagy szerelem kedvéért vissza tudja szorítani nemi vágyait. Ez a jel zavaró az élvhajhászó társadalom számára, ezért támadnak e bástya ellen ilyen hevesen. Ha a pap nős lenne, akkor nem lenne ennyire „más”, hanem „csak egy közülünk”. Érdekes, hogy a keleti egyházakban, ahol nős papok is vannak, a cölibátusban élőket nagyobb tisztelet övezi. A buddhista szerzetes kultúrákban is megértették, hogy a cölibátussal egy egészen spirituális élet van egybekapcsolva. Kérdés: Mi történik pszichiáteri szemszögből a nőtlenség során a nemi vággyal? Nem vesznek róla tudomást vagy elnyomják? Bonelli: A Freud-i modell szerint ezt mondhatnánk: a szexualitás szublimálva lesz. De ez nagyon egyszerűsít. Könnyebb megérteni ezt a kérdést, ha különbséget teszünk nemiség és szexualitás között. A nemiség egész-férfi-létet vagy egész-nő-létet jelent, amibe mindig bele kell nőni az egyénnek. A cölibátus nem a nemiségről, hanem a kiélt szexualitásról való lemondást jelenti – egy szerelem kedvéért. De ez a helyzet egy boldog házasságban is fennáll. Manfred Lütz pszichiáter azt mondta: „Aki nem tud lemondani a szexualitásról, az nem alkalmas a házasságra.” Úgy gondolom, hogy igaza van, mert a házasságban meg kell lennie a lemondásra való képességnek. Aki szexuálisan fogyasztani akar, amikor csak kedve kerekedik hozzá, az nem alkalmas kapcsolatra. Kérdés: Lehet a cölibátusi életforma egyes emberek számára „könnyű iga”, mások számára nehéz, sőt elviselhetetlen lenni? Bonelli: A nemi vágy természetesen különböző erősségű, de ennek nagyon sok köze van az előélethez, a stimulált fantáziához és az emlékekhez. A nemi vágy kormányzását és emberhez méltóvá tételét a temperantia erényének nevezzük, melyet még az ateista pszichológusok, mint például Martin Seligman, is újra felfedeztek. Ennek célja „a kedély nyugalma”, amint ezt Aquinói Szent Tamás mondja, a magunkban való nyugvás kiegyensúlyozottsága. Temperantia azt jelenti, hogy magunkban rendet teremtünk, vagyis saját fantáziánkat és vágyainkat rendezzük, kultiváljuk vagy redukáljuk. Ez érvényes a szexualitásra is. Viktor Frankl a hipochondriás önmegfigyeléssal kapcsolatban azt mondta: „Csak a beteg szem nézi saját magát.” Ennek nyomán azt mondhatnánk, csak a beteg pap néz magára, míg az egészséges a rá bízottakra és közben tekintetét Istenre szögezi. Valaki, aki életét egészen odaadta, félrecsúszik, ha elkezdi magát keresni vagy önmagát „megvalósítani”. Kérdés: A szemináriumokban meg lehet tanítani a kispapokat az önmegtartóztatásra? Bonelli: Igen, erre feltétlenül szükség van! A papszeminárium azért van, hogy a papi szüzességet megtanulják. A teljes nemiség elfogadása a férfiasság tekintetében teszi ki a papot, mellyel a másikat atyai módon tudja kezelni. Ehhez hozzátartozik, hogy a fiatal férfiaknak meg kell tanulniuk nemi vágyukat az Istenhez fűződő szeretetük kedvéért kultiválni, ami normális esetben működik is. 2010. május 15.