A következő cikk a honlap fórumán néhány hete folyó eszmecsere kapcsán íródott, mely több mai problémára is felhívja a figyelmet. Ezek közül az egyiket Williamson püspök úr – mint a zsinati tévedések egyikét – így fogalmazott meg, „Az érzések első helyre állítása a vallás kérdéseiben. Ezáltal a vallásos érzelmi megtapasztalás az értelem természetfeletti hite, illetve az akarat természetfeletti szeretete fölé helyeződik.”      A másodikat, szintén Williamson püspök úr egy újabb kommentárjában, az értelem detronizálásának nevezte. A harmadik probléma pedig, ami valójában az egész vitát kiváltotta, az az érzelemből fakadó, az értelmet háttérbe szorító, a zsinati szellemet követő lelkületből adódik, melyet akár gőgnek is nevezhetünk, ami az egyén szerepét túlbecsüli, s ezáltal alázatos hívő helyett egyfajta „aktivista szerepet” tart helyes, követendő példának. 1. Elsőnek, ez utóbbi szemlélet illusztrálására, „topir” hozzászólásának egy részlete A katolikus egyház 1994-es katekizmusában az szerepel, (Szent István Társulat kiadása, 191. oldal), hogy nekünk, világi hívőknek is van apostolkodási kötelezettségünk: „hogy az üdvösség isteni üzenetét megismerjék és befogadják az emberek az egész világon, ez a kötelezettség még sürgetőbb abban az esetben, ha vannak emberek, akik csak általuk (mármint a világi hívők által) hallhatnak az Evangéliumról és ismerhetik meg Krisztust”. Tehát nem csak magunknak és nem csak a magunk üdvözülése céljából birtokolhatjuk a kincset, amit találtunk. Nekünk nyilvánvalóan nem a szószékről kell hirdetnünk Krisztust, hanem elsősorban életünkkel, példánkkal, de ha kell, szóval is. Kötelességünk mindnyájunknak a saját lehetőségeink szerint terjeszteni az igazi krisztusi tanítást. 2. Másodiknak Horváth Beatrix e témában első megjegyzése, válasza „topir”-nak Én úgy emlékszem, hogy hittétel: Isten az üdvözüléshez szükséges kegyelmet mindenkinek megadja, tehát aki nem üdvözül, az azért nem fog, mert ezzel nem élt, ezt elutasította. Ennek fényében nem egy általános, nagy megvilágosodást kell várni. Isten az oszló homályban vagy a teljes sötétségben is meg tudja adni az egyénnek az üdvözüléséhez egyénileg szükséges kegyelmet, és meg is adja. Isten tudja, hogy ki élt vele, ki nem, és azt is, hogy miért nem – maga volt-e ennek oka vagy más. Mindenki elsősorban a saját üdvösségét kell, hogy munkálja, és igazából csak ezt is tudja, a másikét kétes kimenetellel. Mert még Isten akarata is meg tud bicsaklani az ember szabad akaratán. 3. Harmadiknak részlet Jagiello első hozzászólásából Nem tudjuk, miért nem térnek észhez az emberek. És ez nem is a mi dolgunk. Viszont ha mi nem térünk észhez, azt mi tudjuk, nagyon is tudjuk: vagy áltatjuk magunkat és hazugok vagyunk még saját magunk felé is, vagy egyszerűen nem hiszünk az Úr Jézusnak. A legfontosabb dolog saját lelkünk üdvössége, és ezekhez megvannak a „technikák”. Urunk Jézus is a sajátjaival foglalkozott, ezért nekünk is csak a sajátjainkkal kell foglalkozni. Azokkal, akiket ránk bízott az Atya. Nem rohangált össze-vissza. Nem rohangált a farizeusok, a vámosok meg a bűnösök után. Azok jöttek hozzá, és azokat tanította úgy, ahogy az Atya tanította őt. Ezért nekem mindig furcsa, ha egy laikus a másik ember üdvösségével foglalkozik. Persze más a helyzet a klerikusokkal, akiket Jézus küldött a lelkek megmentésére. És egyébként is meg van írva, az utolsó időkben a jó legyen jó, a hazug legyen hazug. Ezért most a jó még inkább jó, és a hazug, még inkább hazug. És ez nagyon idegesítő sok-sok langyos embernek. Minden szabad akaratból történik. Senki se róhatja fel az igaznak, hogy miért igaz, és a hazugnak, hogy miért hazug. 4. Negyediknek Horváth Beatrix (mintegy a témát lezáró, mert annyira világos) hozzászólása Senki nem állította, hogy a megtalált kincset kizárólag magunknak kell megtartanunk. Csupán arról volt szó, hogy felelősek elsősorban a saját üdvösségünkért vagyunk, illetve ÉLETÁLLAPOTUNKNAK megfelelően van e témában kötelezettségünk a ránk bízottak felé.      Hogy mennyire nem tudunk a másik üdvösségéről gondoskodni, csak a magunkéról, ennek illusztrálására álljon itt egy prédikáció (egy NOM-os miséből) a tíz szűzről szóló példabeszéd (lásd: Mt 25,1-13) kapcsán: Az öt okos szűz nem volt szeretetlen, mikor nem adott olajat a másik ötnek, hanem Jézus azt akarta kihangsúlyozni, hogy mekkora az egyéni felelősségünk: a lámpásra (a lelkünk) és az olajra (a megszentelő kegyelem) mindenkinek magának kell legyen gondja, egyénileg, mert végül nem lehet kölcsönadni, és a másikat „bevinni” illetve kölcsön kapni és a másikéval „becsusszanni”.      A pap azt is kifejtette e példázattal kapcsolatban, hogy ebben a „szeressük egymást gyerekek” közösségesdiben ezt már nem is értjük, de attól ez még így van.      (Ez természetesen nem zárja ki azt, hogyha mi már jól értünk a „lámpapucoláshoz” és olajat is „tankoltunk” bőven, akkor meg tudjuk ezt mutatni a másiknak, illetve miközben mi ezen fáradozunk, a másik közben megfigyelheti, ha érdekli, vagyis a példánk nyilván segíthet valamit.) Az 1994-es kiadású katekizmusra óvatosan hivatkoznék, nem biztos, hogy ki tudjuk szűrni belőle azokat a dolgokat, amik már egy megváltozott felfogást tükröznek, és ennek eredményeképpen sajnos „ez” a hit már nem „az” a hit. Például pont itt van ez az „apostolkodás”, mint korunk kedvenc kifejezése. Aztán e szép kifejezést hangoztatva, a laikusok egyszer csak a klerikusok funkcióját veszik át (például Oltáriszentséget visznek beteghez), a klerikusok meg csocsóznak a srácokkal a plébánia közösségi termében, mert ettől lesz „jó fej” a pap, és akkor majd járnak a gyerekek hittanra csocsózni…      A régiek egyszerűen csak jócselekedetnek hívták a dolgokat, meg az irgalmasság testi és lelki cselekedetei kifejezést ismerték és tették, és igazából nem nagyon beszéltek ezekről, mert teljes természetességgel része volt az életüknek. 90%-ban a példával mutatták, mi a katolikusság, 10%-ban beszéltek róla, kizárólag a rájuk bízottaknak, a családban: tanították az unokákat a hitre, azt az unokát is, aki esetében ez az anyjának nem tetszett, és ez egy cseppet sem zavarta vagy érdekelte őket. Ha aztán ezek felnőve elhagytak mindent, az az ő szabad akaratukból történt. 5. Ötödiknek Jagiello záró, összefoglaló írása Meggyőződésem, hogy nincs általános papság olyan értelemben, ahogy azt most hangoztatják. Az „általános papság” minden ízében protestáns tétel, és ellent mond a kétezer éves katolikus tanításnak. Ezért lehet protestáns lelkész akár nő is, ez az általános papság elméletének logikus következménye. Az Ószövetségben a papságot vér szerint lehetett csak örökölni (leviták – Lévi leszármazottjai). Az Újszövetségben nincs származáshoz kötve, hanem a püspök, kézrátétele hívja le a Szentlelket és lép be az isteni papságba (Melkizedek rendje szerint). Ezeknek az embereknek nagyobb a felelősségük mások felé (Jézus is mennyit hangoztatta ezt!). Nekünk laikusoknak nincs ez a felelősségünk, és nem is lehet, hiszen nincs hozzá a küldetésünk.      Meg kellene érteni végre, hogy ami történik: az rendbontás, ehhez kell a forradalom mindenütt. Az isteni rend, a Teremtés rendjének felbontása, fölforralása és elpusztítása. Teológiai forradalom. Ezt is leírták már nem egy helyen. Reform-teológia.      Ezután a rendező-elv nem a világosság, nem az élet rendje, hanem a halott anyag tulajdonsága. Kiforralják a világból az életet, és az lesz az új világ. Ezért nem tartozunk mi a világhoz. A mai gyerekek jobban ismerik a virtuális játékokat, a kocsikat, a repülőket, de idegen lesz nekik mindaz az élettel átitatott gyönyörűség, amit az Atya adott nekünk. És amit abból megismertetnek velük, az is a tisztátalan: denevérek, sárkányok (dinoszauruszok), kígyók és békák, cápák – ezek a legnépszerűbb állatok, csak be kell menni egy játékboltba és megnézni, milyen állatokat és „babákat” lehet venni. Tudják-e a mai szülők, hogy ezeknek az állatoknak mi a szerepe, és hogy egyáltalában nem játszanivaló állatok, hanem ki kell őket kerülni, és tartózkodni kell tőlük? Ez is a rendetlenség megnyilvánulása.      Ez megy minden szinten, és a katolikusoknak ezt tudniuk kell. 2010. június 21.