Az előadás keretében a tanácsos úr felsorolta azt a hat változást, melyeket a Frankfurti iskola hívei szerint 1968 után a szellemi életben az ő „kritikus teóriájuk” hozott létre, s melyek következtében joggal lehet ma az emberiség kultúrájában paradigma-változásról beszélni.
E hat változás a következő:
1. A közélet el-kereszténytelenítése,
2. A társadalom el-intézményesítése,
3. A jog el-etikátlanítása,
4. A gaztettek el-kriminalizálása,
5. A betegség el- patológizálása,
6. A művészet el-esztétizálása.
Ezek közül a második pont, a társadalom el-intézményesítése, azt jelenti, hogy az államot alkotó intézmények, mint a család, az iskola, az egyház, a jog, a bíróság, a hadsereg, a parlament, a kórházak stb., működését átalakítják vagy megszüntetik, azáltal, hogy eddigi több ezeréves feladataikat elveszik tőlük és más, „alternatív” feladatokkal bízzák meg őket.
Például: az Egyházat először megfosztották természetfeletti jellegétől, utána demokratizálták, szociális intézménnyé alakították át, úgy hogy mára lassan már egy terápiás intézetté válik, melyben beteg pszichéket kezelnek, ahelyett, hogy bűnös lelkeket az örök életre vezetnének.
A Gonosz az Egyház ellen két évezreden keresztül folytatott harcában eddig többnyire erőszakot használt, mely azonban azzal, hogy testi vagy „csak” lelki, szellemi vértanúkat szült, nem vezetett eredményre. Csaknem két évezredig tartott, amíg rájött, hogy egy olyan vallást, mely Krisztus tanításán alapul, aki azt mondta, hogy vegyétek fel kereszteteket és úgy kövessetek engem, illetve, hogy ha a mag nem hal el, egymagában marad, de ha elhal, százszoros termést hoz, nem lehet tűzzel és vérrel legyőzni, pláne nem kiirtani.
Mivel ez a tanítás a Gonosz lelkületének szöges ellentéte, nagyon sokáig tartott, amíg elfogadta, hogy ez az általa elképzelhetetlen és éppen ezért sokáig számításon kívül hagyott szellemiség elfojtása más, rafináltabb módszereket igényel.
Mára azonban, mint ahogy ezt a münsteri tanácsos példákkal is illusztrálta, tökéletes stratégiával sikerült az Egyháznak – emberi léptékkel mérve – a halálos döfést megadni.
Az egyik, legsikeresebb eljárás a következő: keresni kell egy jóakaratú, tetterős klerikust (pl. Teréz anyát és a hozzá hasonlóakat), aki a keresztényi felebaráti szeretet nevében a társadalom legszerencsétlenebbjeit karolja fel. Áldozattól nem riadva vissza segíti, ápolja őket. A média támogatásával ezután „sztárt” kell csinálni belőle, kiemelve önzetlenségét, önfeláldozását, de legesleginkább azt, ami nem katolikus az egész akcióban. Vagyis, hogy a segítő klerikus eközben tapintattal kezeli gyámoltjai hitvallását, testi szükségleteik kielégítését nem használja fel térítésre, lelkük „megszerzésére” – természetesen ezt is csak a felebaráti szeretet legmagasabb rendű megnyilvánulásából.
Ezzel a „hadviseléssel” nagyon sok mindent el lehet érni:
1. a hitében mára amúgy is megingott klerikussal elhitetni, hogy ez így a helyes;
2. a klerikust korrumpálni, a sztárolással végzetesen és a gyakorlatban visszavonhatatlanul megvesztegetni, hogy ettől kezdve, ha akarná, se lássa már az igazságot;
3. a katolikus híveket visszavonhatatlanul félrevezetni;
4. és ami a legvégzetesebb, mindenfajta ellenvetést gyökereiben lehetetlenné tenni.
Még ha lenne is olyan, aki elég bátor felhívni a figyelmet arra, hogy az Egyháznak ugyan kötelessége a szegényeken segíteni, de elsődleges feladata mégsem az emberek testi, hanem lelki jólétének ápolása, annak ez erkölcsileg a halálát jelentené. Ez még akkor is így lenne, ha ezt a figyelmeztetést nem a nyilvánosság előtt, hanem csak az Egyházon belül vagy ismerősei körében kockáztatná meg. A legkevesebb, amit válaszul kapna, hogy irigy, féltékeny és nem ismeri a felebaráti szeretetet. Hinni neki, komolyan venni, megfontolni, amit mond, nos, erre senki de senki nem méltatná.
És ez a Gonosz végső győzelme, amiről azt mondta Urunk, hogyha nem rövidülnének meg azok a napok, senki sem maradna meg még a hűségesek közül sem.
Ahhoz, hogy valaki a végsőkig kitartson és megmaradjon, az igazság felismerése és alázatos elviselése szükségeltetik. A katolikusnak most egyik legfontosabb feladata, hogy magába nézzen, és megvizsgálja, ő képes-e erre.
(A fotókon Kalkuttai Teréz anya látható a Buddha szobor előtt térdelve, imádkozva. Forrás: http://traditioninaction.org/)