Ebben a fiókban már megtalálható egy a szentmisét részletesen bemutató tanulmány, illetve ennek egy része. Mivel ennek közlése elég lassan halad, és tanulmányozása is sok időt igényel, leközlök egy rövidebb változatot, mely Matthias Gaudron atya „Minden idők miséje” című könyvének rövidített változata, és amely a salzburgi Pius-kápolna havilapjában jelenik meg folytatólagosan. A szentmiseáldozat rövid magyarázata – I. rész A szentmise felépítése A szentmisének világosan felismerhetően két fő része van: az elő-mise és az áldozati mise. E két rész között áll a Hiszekegy, mely a szentélybe vezető bejáratot nyitja meg a számunkra. Ezáltal a szentmise úgy van beosztva, mint egy ókeresztény Isten háza, a látogató először az előcsarnokba lép be és csak azután az Isten házába. A szentmise egy Isten és az ember közötti kölcsönös adás és fogadás. Mi imádjuk Istent – Ő lehajol hozzánk és a Szentírás szavaival beszél velünk.      Mi felajánljuk ajándékainkat, és végül saját magunkat az oltárra – Isten az átváltoztatásban és a szentáldozásban magát ajándékozza nekünk. Nem véletlenül hasonlították ezt össze Jákob lajtorjájával, melyet Jákob álmában látott, és amelyen Isten angyalai fel- és lejártak. Az elő-mise Az elő-misét a „hittanulók miséjének” is hívják. Ez is két részből áll: először jön az ima-istentisztelet, utána a tan-istentisztelet. Eredetileg, az első századokban, a sorrend fordított volt, miként ezt ma a nagypénteki liturgiában még láthatjuk: először jöttek az olvasmányok és utána az imák és a könyörgések. Először a pap, ha erre lehetőség van, a sekrestyében még megmossa a kezét, mégpedig nem csak az illendőség kedvéért, hanem a belső tisztaság utáni vágyának kifejeződésére. Így írta ezt elő Isten már Mózesen keresztül a levita papoknak, nevezetesen, hogy a szent sátorba való belépés előtt mossák meg a kezüket (sőt a lábukat is) (Ex 30, 18).      Ezután bizonyos imák mondása közben a pap magára veszi a miseruhát, majd az oltárhoz lép – ez az ünnepélyes misében a Krisztus-Király diadalmenetét jelképezi.      A középkorban az ünnepélyes bevonulást Krisztus mennyből való lejövetelének vagy Mária öléből való előjövésének szimbólumaként is értelmezték. A szentmiseáldozat rövid magyarázata – II. rész A szenteltvízzel való meghintés A szenteltvízzel való meghintés a vasárnapi nagymise előtt egy tisztálkodási rítus, hasonló a pap kézmosásához. A szentelt víznek a híveket ezen felül a megkeresztelkedésükre is emlékeztetni kell és bizonyos értelemben a keresztség kegyelmének a megújítására. Az „Asperges me” antifóna a bűnbánó 50. zsoltárból való, és a lélek teljes megtisztulásáért könyörög, hogy olyan fehér legyen, mint a hó.      A húsvéti időbe a bűnbánó lelkület nem nagyon illik, ezért húsvéttól pünkösdig a „Vidi Aquam” antifónát énekeljük, mely Ezékiel próféta templom-látomásához kapcsolódik (Ez 47,1ff). A víz, melyet Ezékiel a templomból előbugyogni látott, és amely a beteg vizet megtisztította, úgy hogy minden élőlény feléledt benne, a keresztelő víz, mely Krisztus oldalsebéből folyt ki. Krisztus ugyanis testét nevezi a valódi templomnak (Jn 2,19), és Jn 19,34 arról beszámol be, hogy oldalából nem csak vér, de víz is előtört.      A vasárnapi szenteltvízzel való meghintés szokása némely kolostorban már a 8. században megvolt, ezt a 9. és 10. században az egész egyházra kiterjesztettek. A keresztvetés Mivel a szentmise a keresztáldozat megelevenítése, nagyon illő a keresztvetéssel kezdeni, amit mind a pap, mind a hívek elvégeznek.      A keresztvetés a kereszténység fő misztériumainak rövid összefoglalója: a Szentháromságé (Atya – Fiú – Szentlélek), Jézus megtestesüléséé (a kéznek az „Atyától” a „Fiúhoz” való lefelé mozdulata) és a megváltásé (a keresztalakban történő kézmozdulat).      Amikor a pap keresztvetés alatt imádkozik: „in nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti”, ezzel azt fejezi ki, hogy a misét nem saját nevében ünnepli, hanem a Legszentebb Szentháromság megbízásából. Feltéve: 2010. június 2. A szentmiseáldozat rövid magyarázata – III. rész A lépcsőima A lépcsőima a miserítus legfiatalabb részéhez tartozik, hiszen csak 1570 óta része a misének. Eredetileg a szentmise az Introitus-szal kezdődött. Ezért a pap, miután a kelyhet az oltárra helyezte, még egyszer lemegy a lépcsőn, hogy megvallja méltatlan voltát, mielőtt belekezd a szent titkok ünneplésébe. A Judica zsoltár A Judica zsoltárt a pap Szent V. Pius pápa 1570-es reformja előtt (körülbelül a 9. század óta) előkészületként a sekrestyében vagy az oltárhoz vezető úton imádkozta el. Csak V. Pius helyezte át ennek elmondását az oltár lépcsőire. Ezért hiányzik ez a zsoltár a domonkosok és a karthauziak rítusából, melyekhez V. Pius nem nyúlt hozzá. Az ünnepélyes nagymisében még ma is látható a lépcsőima személyes jellege, mert a scola az Introitus éneklésébe már belekezd, miközben a pap még a lépcsőimát a maga számára imádkozza. A 42. zsoltár az Isten szentélye utáni vágy imája: „Bemegyek az Isten oltárához, az Istenhez, ki ifjúi örömmel tölt el engem.” A szent király, Dávid imádkozta ezt a zsoltárt, amikor lázadó fia, Absalom elöl menekült, és ezért távol volt a jeruzsálemi szentélytől. „Szolgáltass nekem igazságot, Istenem, kelj védelmére ügyemnek az istentelen nemzetséggel szemben; a gonosz és álnok embertől szabadíts meg engem.” Olyan világban élünk, mely nem tökéletes. Az ördög kísért, az istentelen és hittel szemben ellenséges emberek szorongatnak bennünket. De magunkban is érezzük még a bűn régi emberét is, mert akaratunk nem mindig egyezik meg Isten akaratával, és testünk gyakran lázad értelmünk ellen. Ezért könyörgünk Istenhez a külső ellenség elleni megszabadulásért, valamint az új emberré való átalakulásért, aki igazi igazságosság és szentség szerint teremtetett. „Hisz te vagy az Isten, az én erősségem; miért vetsz el engem? miért kell szomorúan járnom-kelnem? míg sanyargat engem ellenségem?” Annak belátása, hogy egyedül Isten a mi erőnk, és ezért magunk helyett egyedül benne kell bíznunk, a keresztények egyik alapvető magatartását mutatja. „Küldd el világosságodat és igazságodat: hadd vezessenek és vigyenek el engem szent hegyedre s hajlékaidba. És bemegyek az Isten oltárához: az Istenhez, ki ifjúi örömmel tölt el engem.” A pap ebben a mondatban értelme megvilágosodásáért imádkozik. „Lantszóval dicsérlek téged, Isten, én Istenem: miért vagy szomorú, lelkem? miért háborgatsz engem?” Istennek a citerán való dicsőítése a legnagyobb örömet fejezi ki. Ez az öröm az énekben és muzsikában nyilvánul meg. Ezt a versszakot nem találták illendőnek azokra az időkre – mint például a gyászmisékben és a szenvedés idején –, amikor a gyász van túlsúlyban, ezért ilyenkor a misékből hiányzik a Judica zsoltár. „Bízzál Istenben, mert fogom még áldani őt: arcom üdvösségét, az én Istenemet.” E bizalomteljes szavakkal végződik a zsoltár. A remény erényét fejezik ki, melyet soha nem szabad elvesztenünk, mely fénylő csillagként világít minden földi nyomorúság fölött. (folytatása következik) Feltéve: 2010. június 25.