Gergely életének vége mégsem katasztrófa. Az Egyház megújulásáért és megszentelődéséért folytatott küzdelemnek évszázadokra kiható irányt és lendületet adott. Ezzel együtt éppen külső vereségében mutatkozott meg szándékának zavartalan tisztasága. Igaz, Gergely – amint maga mondja – izzón és szenvedélyesen tudta gyűlölni a gonoszságot.      Nem volt megnyerő, szeretetreméltó egyéniség, sőt, nem ritkán „goromba volt, mint az északi szél”: valószínűleg lényének e vonásában gyökerezett az a ridegség, amellyel hivatalának hatalmi igényeit védelmezte, melyeket mai fogalmaink szerint túlzottaknak tartunk. Nagymértékben birtokolta viszont az ellenségszeretet erejét, az igazi Krisztus-követés csalhatatlan ismertetőjelét. Gergely szentsége éppen abban áll, hogy mindenestül hivatala követelményeinek élve kiüresítette önmagát: elfeledte Hildebrandot, hogy Gergely legyen. Így tudta magát a végsőkig odaadni, minden nagyszerű adottságával szolgálva és önmagát fölemésztve. A cél, amelyre nem lankadó szenvedéllyel tört, az Egyház szabadsága és tisztasága volt. Vitathatatlan, hogy VII. Gergelyt teljesen átitatta szent küldetése és felelőssége. Főpásztori hivataláról így ír: „Isten a pápát őrnek állította minden egyes ember és az egyetemes Egyház fölé. Az utolsó ítélet napján számot kell adnia róluk. Ezért nem hallgathat, amikor az lenne a kényelmesebb. Vállalnia kell inkább még a halált is. Ha mindenki siketnémává lesz is, neki föl kell emelnie hangját: »Magas hegy tetejére állítottál, hogy kikiáltsam és pellengérre állítsam Isten népének gonosztetteit és az egyház gyermekeinek bűneit!«” Szívesen idézte a próféták mondásait: „Ha a gonosznak nem beszélsz gonoszságról, lelkét a te kezedből kérem számon” (Ez 3,18), és: „Legyen átkozott, aki kardját kíméli a vértől” (Jer 48,10). Kérünk, Istenünk, add meg Egyházadnak az erősség lelkét és az igazság szenvedélyes szeretetét, hogy Szent Gergely pápa példája szerint az igazságtalanságot elutasítsuk, és a szeretet szabadságával gyakoroljuk mindazt, ami az igazság szerint való.