1. Elveszíthetem Istent Átéreztük, hogy abszolút semmik vagyunk, mégis megmaradt a vigasz: az alázatost, a semmit Isten felmagasztalja. De ebből a boldog bizonyosságból is ki kell emelni magunkat, ha megértjük, hogy a kegyelem állapotából, tehát a jó Isten boldogító, szeretetéből is bármikor kieshetünk. Mindig ott a végzetes lehetőség, hogy egy szomorú napon saját hibámból végtelen távolba kerülök Istentől. Hittétel, hogy senki nem éri el az Isten szeretetének azt a fokát, amikor már lehetetlen számára, hogy bűnt kövessen el. Három tényező játszik itt szerepet: Isten, a világ kísértése és én, az ember.      1. Isten, mert Ö elrejtett, titokzatos hallgató, egészen különleges meggondolásokkal. Valóban megközelíthetetlen fényességben lakozik. 2. A világ csillogása, ami bűnre ingerel. Ez olyan erős, annyira vonzó, hogy a Biblia szerint sok ember korai halálának is az az oka, hogy Isten ettől a kísértéstől megmentse őt. 3. Az ember természete – az emberi szív csapongó, változékony hangulatú. Vannak olyan zavart napjaink és heteink, amikor mintha maga a gonoszság szállt volna belénk. A gyakorlatban is ezt látjuk. Az Ószövetség tele van ilyen személyekkel: Ádám, Saul, Dávid, Salamon. Jézus környezetéből: Péter, Júdás. Az őskeresztények életében is az volt a legnagyobb probléma, hogy mit kezdjenek azokkal, akik elpártoltak hitüktől, megtagadták azt. És a jelen? Vegyük a gyerekeket. Az elsőáldozók fele szokott megmaradni. A bérmálkozóknak talán az egyharmada. A kamaszkor problémái sajnos meghozhatják az elszakadást Istentől. De sok minden eredményezhet hitetlenséget: a tanulás – azt hiszi, hogy túl okos; a házasság – ha hitetlen a házastárs; de egy betegség is. Még öregkorában is elromolhat az ember, akkor sincs bebiztosítva. Salamon is öregkorában romlott el. 2. Vigyázz, hogy el ne ess! Mi rontja meg az embert? Van, amikor az élet gyönyöre. Vagy a karrier. Fouché kispap(féle) volt, amikor megcsillant előtte a szédületes út felfelé. Megtagadott mindent, képes volt a lyoni fekete körmeneten egy szamár farkára kötni a Bibliát. Amikor véget ért a nagy karrier, akkor újból mindennap ott volt a szentmisén.      Van, akit megront a Gondviselésben való csalódás, mint Madame Curie-t. Sokat imádkozott édesanyjáért, és amikor az meghalt, attól fogva nem hitt Istenben. Van, aki az Egyházban csalódik, a vallásos emberekben, mások a papokban.      Egy biztos, Istennel való kapcsolatunk szédületesen veszélyeztetett, majdnem egy hajszálon függ, hogy hol állunk, hol találjuk magunkat.      Egy evangéliumi jelenet: Jézus színeváltozása. Mózes és Illés már biztonságban vannak. De a három apostol, akik még az arcukat is eltakarják, még ideát vannak. Megdöbbentő, hogy Péter egy ilyen jelenet után is háromszor megtagadta mesterét. Egyetlen okos dolog, lelkünk mélyén megélni ezt a lelki nyomorúságot, kiszolgáltatottságot, hogy törékeny cserépedényben hordozzuk lelkünket, hogy egyáltalában nem vagyunk kisebb veszélyben, mint Thor Heyerdahl nádhajója a viharzó tengeren.      Kötelességünk mindig magasabbra menni lelkiekben, de minél szédítőbb a magasság, annál nagyobb a veszély, és Isten ments, de annál nagyobb lenne a zuhanás, a pusztulás is. Mindig hallani kell ezért Jézus szavát: „Vigyázzatok, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” Félelemmel és aggódással munkáljuk lelkünk üdvét, nem gőggel és bizonyossággal. (Fil 2,12) 3. Milyen a bűnbánatunk? A bűnbánat tehet igazán naggyá bennünket. A pápától kezdve a gyerekig akkor a legnagyobb az ember, amikor gyónni megy. Most körüljárjuk a bűnbánót, önmagunkat, és meglátjuk, hogy a bánatunk legtöbbször mennyire tökéletlen, mennyire semmi. A súlyos bűn megsemmisíti az embert. Ez nem üres szó, hanem halálos tény. Nem is fejezi ki az egész valóságot: az ember ezáltal nemcsak nullává lesz, hanem átkerül a negatív tartományba. Az ember igazi nagysága, hogy ebből a feneketlen mélységből ki tud emelkedni. Ezért olyan óriás az, aki gyónni indul. De nézzük csak meg: Mi miatt bánjuk elkövetett bűneinket? Bűneink előbb-utóbb meghozzák a maguk „gyümölcsét”: ezer bajba kerülünk miattuk. Sokan csak azért bánjuk bűnös dolgainkat, vagy hagyjuk abba, mert félünk a törvénytől, az emberek ítéletétől, a megvetésétől. De ez semmi, ennyire a kutya is viszi, vonyítva szalad el, ha megverik.      A bűn másik következménye, hogy kibírhatatlan lelkiállapotot hozhat létre. Ugyanis senkinek sem sikerült még saját magát igazán meggyőznie arról, hogy helyesen tett, amikor bűnt követett el. (S ha mégis, az a lélek halálát jelenti.) Lelkiismerete zavarja. Feszültség, szorongás, öngyűlölet, halálfélelem, képzelődések, ingerlékenység vesz erőt rajta. Hogy ezt legyőzze, menekül ételbe-italba, magányba, utazásba, munkába, öngyilkosságba. Elgondolkoztató dolog történt velem. Valaki több mint húsz éve megsértett – én már nem is emlékszem rá –, s amikor találkozott velem, első dolga volt bocsánatot kémi. Mennyire bánthatta a lelkiismeret húsz hosszú éven át. Ez szép, de azt kell mondani erre is, hogy nem sok. Messze-messze van az igazi bánattól: csupán saját magán akart könnyíteni. Nem javulni akart, csak menekülni az önkínzástól. Bánatunknak akkor lesz értéke, ha valamiképpen belefoglaljuk Istent. Sajnálkozásunknak tehát ne csak természetes, hanem mindenekelőtt természetfeletti oka legyen.      Ennek az alsó foka, hogy félek Isten büntetésétől. Tudom, hogy Ö nem nézi tétlenül az ellene és tőrvényei ellen folyó emberi lázadásokat, a földi életben is, odaát is büntet. Ezért a veszélyhelyzet, amikor nagy szükségem lenne arra, hogy ez az Isten segítsen, ne büntessen, kihozza belőlünk a bánatot. A választott nép történetében is látjuk, hogy amikor jó dolguk volt, elfordultak Istentől, amikor verte őket, visszatértek. A katona a fronton megfogadja, hogy ha egyszer kiszabadul ebből a pokolból, mindenkinek elmondja, milyen jó az Isten. Azután hazakerül, és senkinek nem szól egy szót sem. Fájdalmas látni, hogy egész maga¬tartásunkból Isten felé is, ember felé is, hiányzik a jóság. Hálátlanok vagyunk, csak kihasználjuk a másikat. Ebben a bánatban, amit a félelem hoz ki az emberből, ez van.      Jézus csodálatos jósága, hogy ezt a semmit is elfogadja a szentgyónásban. Erre építve is megbocsát. Milyen az igazi bánat? A tökéletes bánat? Alapja az Isten iránti szeretet. Bánom, mert velük a végtelenül jó Istent megbántottam. Nem a félelem ejti az ilyen embert kétségbe, hanem az szorítja össze a szívét, hogy milyen hálátlan is volt! Elrémíti a távolság, milyen messzire került az örök, végtelen Jóságtól. Régi életét megveti és elveti, utálja, és a szeretetben megszületik az igazi új ember. Ez nem egy pillanatra szól, nem is egy napra, hanem olyan erős benne az akarás, hogy nem is mer arra gondolni, hogy újból visszaessen! Emlékezzünk sokszor Jézus kínszenvedésére. Ha együtt tudunk Vele érezni, sajnálni, megsiratni Öt, miénk az igazi bűnbánat. Próbáljuk meg, és a törpéből óriás lesz, és az igazi bánat nyomán valami egészen rendkívüli öröm tölti be majd szívünket. 4. Kiszolgáltatottak vagyunk „Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1 Kor 4,7) Az egész emberi élet erre van felépítve. Ez ösztönöz arra, hogy alázatosak legyünk, és olyanok, mint a gyermek. Az élet mindennapjaiban érezzük, hogy másoktól függünk, másokra szorulunk egész lényünkben. Sorolhatnám vég nélkül: szülő, hitvestárs, szomszéd, orvos, rendőr. A kisbaba létében függ az anyától, azért ragaszkodik hozzá annyira.      Minél tovább fejlődik a világ, annál jobban igénybe kell venni mások szolgálatait. Ahány gép bekerül a házba, az mind elromolhat. Amikor bajban vagyunk, úgy tudunk könyörögni egy mesterembernek, hogy segítsen rajtunk. Minél tovább élünk, annál bonyolultabb lesz az élet, és ezért mind nagyobb az igény azokra, akik útba igazítanak, tanácsot adnak. Nélkülük meg sem tudunk mozdulni. Külföldön olyan tehetetlennek, olyan kiszolgáltatottnak érzi magát az ember. Minél tovább fejlődik a világ, annál több ismerettel kell az embernek rendelkeznie, s bizony olykor szörnyen tájékozatlannak érzi magát. Sokszor úgy felsülünk, amikor valami ismeretlenről esik szó. Különben is, minden tudásom mástól való.      Arról is el kell gondolkozni, hogy sorsunk egyáltalán nincs a saját kezünkben, hanem mindig mások kezében vagyunk. Milyen sok múlik néha egy jó pártfogón, egy aláíráson, egy sürgős intézkedésen. Annyira kiszolgáltatott a mai ember. De sokszor mi magunk veszítjük el a jogunkat, és válunk kiszolgáltatottá. Minden rossz tettnek, szónak ez egyenes következménye. Szóval a mindennapi életben egy másoknak tökéletesen kiszolgáltatott, mások kegyére, irgalmára rászoruló ember vagyunk. 5. Isten irgalma „Kegyelemből részesültetek a megváltásban. Nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki ne dicsekedjék.” (Ef 2,9) Ami érvényes a természetes életre, végtelenszer inkább a természetfelettire, a lelki életre. Itt minden a kegyelem. Meg kell érteni, hogy a mi indulásunk a végtelen mélység, a bűn, a kárhozat, amelyből Isten tisztán csak szeretetből emelt ki minket. Elküldte egyszülött Fiát, aki értünk meghalt a keresztfán, szörnyű kínokat szenvedve. Mindaz a lelki szépség, tisztaság, amit elértünk, Isten irgalmának a műve. Hogy nem ragad el bennünket az ár, abban feltétlenül benne van a magunk erőfeszítése is, de az első az Isten irgalma. Ö megszánta, megszerette bűnös gyermekeit. Isten világában az égvilágon minden ajándék és jóság. Tudni kell az ajándékot elfogadni. Nagyon sokan nem fogadnak el ajándékot senkitől; mert azért hálásnak kellene lenni, és az az embert lekötelezné. A gőgös az ajándékot azért nem fogadja el, mert úgy érzi, az megalázza. El kell fogadnunk, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, Isten és az emberek jóságából élünk. Ha elvállalom a kicsinységet, az oly jó. Kis Szent Teréz kis útjának is ez a lényege, hogy az ember egy játék labda legyen. Örülünk, ha kézbe vesznek, foglalkoznak, játszanak velünk, és nem tiltakozunk ellene, mintha olyan nagyon nagyok lennénk. Tehát senki se dicsekedjék, hanem legyen olyan, mint a gyermek: szeresse, hogy törődnek vele, hogy dédelgetik.      Nekünk is irgalmasnak kell lenni másokhoz. Ez nagyon szigorú parancs! A Bibliában az irgalom szó fordul elő talán a leggyakrabban. Az irgalom isteni tulajdonság. Isten nyomán emberi is. De nincs is sehol máshol irgalom. Nincs a természetben, a gépek világában, az állatvilágban, a kémiai reakciókban. Ahol törvények és állati ösztönök vannak, ott nincs irgalom, mert ez valami egészen más, nem lehet beprogramozni, még előírni sem. Szív kell hozzá. 6. A félelem A félelem sajátos emberi élmény. A baj még nincs jelen. Örülhetne és vigadhatna az ember, de retteg egy, a jövőben bekövetkező vagy csak fenyegető baj miatt.      A jövő rémei ezren és ezren vannak, mindenki számára más áll oda, mint egy fekete árny: betegség, szegénység, szeretteink elvesztése, saját halálunk, félelem a kudarctól stb.      A félelmet, rettegést, szorongást a jövővel kapcsolatban ma szinte mindenki érzi. Mi a következménye? A jó Selye professzor megfogalmazta: a stressz. Létrejön egy feszült lelki-testi állapot, mint amikor a macska ugrásra kész, egérre lesvén, de nálunk ez az állapot egy életen át tart, és ez kiválóan alkalmas arra, hogy tönkretegyen bennünket. Jó lenne nem félni. Ha az Olajfák hegyén vérrel verítékező Jézust nézem, aki remegett és gyötrődött, s aki a kereszten így imádkozott: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem, akkor az az érzésem, hogy ez az egzisztenciális félelem bizonyos mértékben velejárója az eredeti bűn révén megsérült emberi természetnek. Ebben is megéljük, hogy mennyire semmik vagyunk.      De azért sokat, nagyon sokat lefaraghatunk belőle, ha az Úr Jézus szavaira gondolunk: „Ne aggódjatok a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról. A mának elég a maga baja.” (Mt 6,34)      Van nekünk jó Istenünk, aki gondoskodik rólunk, aki törődik az ég madarával, a mező liliomával, hát még velünk?! Aki alkalmas időben elég erőt ad: „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” (2Kor 12,9) Az egyik verpeléti öreg bácsi így emlékezett gyerekkorára: Amikor ő aludt, mellette az édesanyja imádkozott. Nagyobb biztonságban érezte magát, mintha egy hadsereg lett volna ott. 7. Az emberfélelem Liszt Ferenc Oroszországban a cárnak zongorázott, miközben az elkezdett beszélgetni. Mire Liszt odafordult hozzá, és megkérdezte: „Felség, nem zavarja a zongorázásom?” Rövidesen értésére adták, hogy hagyja el az országot. Úgy látszik, hogy ő nemcsak zseni, hanem igazi ember is volt. Sajnos ma mindenki a másik kedvéért hallgat, beszél, cselekszik. Dehogy a kedvéért, a másiktól való félelmében. Emberfélelemből. És olyanokat tesznek, mondanak, amit egy másik társaságban a világ minden kincséért sem tennének.      Hogy mennyire uralkodik ez a szellem, legyen szabad elővenni a fia¬talokat, akik állandóan hangoztatják, hogy függetlenek, és nincs bennük emberfélelem. Mégis utánozzák egymást ruházkodásban, viselkedésben, mindenben. Mi a következménye az emberfélelemnek? Így válik lehetségessé minden gonosztett. Így lehetett Jézust keresztre feszíteni. A gyáva naponta sokszor meghal lelkileg, viszont az igazi bátor előtt még a vihar is lecsendesedik. Mi itt a megoldás? Akinek nincs mit veszteni, azt nem lehet rémítgetni sem. Akinél a lelki értékek magasan felette állnak a világ javainak, az lassan közömbös lesz az emberfélelem ügyében. Hiszen végső fokon nem az emberek kezében vagyunk, hanem Isten kezében. Ö ki is tud menteni, veszni is engedhet. De minden emberi akarat ellenére az Istené valósul meg! Az ember kis isteni „gesztusokból” érzi, hogy az égi Hatalom vele van. Persze bennem is van egy csomó félelem, de olyan próbálok lenni, mint a Pál utcai fiúk kis Nemecsekje, aki remeg, fél, de azért elmegy a szigetre, felmászik a fára, és kihallgatja a vörösingesek tanácskozását. Az ember fél, de nem hátrál, és mindenkiben igazi felebarátját látja, aki irgalomra szorul. Minél jobban hatalmába kerít bennünket Jézus szeretete, annál inkább észrevétlenül mindig jobban eltűnik a félelem, és helyébe lép egy végtelen nyugalom és biztonságérzés, amit aztán senki nem vehet el tőlünk. 8. Ez a bűnbánat! Annak idején Kelemen Didák minorita atya vezette be a missziót, a lelkigyakorlatot Miskolcon. Erről így írt: „Oly nagy zokogással voltak, hogy meg kellett inteni a népet, hogy csendesedjenek, szűnjenek a sírástól. Voltak töviskoronákban, láncok, kötelek a nyakukban. Voltak, akik kereszteket hordtak.” Ez az 1730-40-es évek magyarságának a lelkülete! Hogy felindítsuk bánatunkat, lássuk sorjában: Mit szenvedett Jézus, és ki Ő? Mit teszünk mi, és kik vagyunk? Jézus a szenvedésben a maximumot nyújtotta. De ha csak magát a szenvedéstörténetet nézem, akkor csak egy borzalmas dráma, amit párhuzamba állíthatok Spartacus és a többiek keresztre feszítésével.      Jézus kereszthalálában az a lényeg, ami a háttérben van. Ki szenvedett? Az Isten egyszülött Fia, aki értünk emberré lett. Ő, aki értünk szeretetből vállalta a szenvedést megváltásunk végett, hogy rendeződjék helyzetünk Istennel. Tehát, aki a fán függ, értem vette magára a kínlódásra rendkívül alkalmas emberi természetet, és értem szenved. Így mindannyiunkhoz a legközelebb áll. Hogy mit jelent ez a világot megmentő passió, az alábbi esettel érzékeltetem: Amikor Losoncon a nyilasok a templomtéren felakasztották a szerencsétlen katonaszökevényeket, nyakukba táblát tettek: Így jár az áruló. Tizennyolc éves fejemmel, szédelegve haladtam el a felakasztott katonák alatt. De mi történt volna akkor – még a lehetőséget is rossz feltételezni –, ha megpillantottam volna az egyik fán édesapámat. Nem tudom, mit tettem volna, de biztos, hogy a végén mellé akasztanak engem, a fiát is. Jézus közelebb áll hozzánk, mint a szüleink. Az én Jézusom keresztre feszítve! A bűneimért... Ez a bűnbánat!