Az üdvösség
Sok keresztény van, aki azt sem tudja, hogy miért él a világon... „Istenem, miért is helyeztél ide a világba?” – „Hogy üdvözítselek.” – „És miért akarsz üdvözíteni?” – „Mert szeretlek.”
A jó Isten megteremtett minket és a világba helyezett, mert szeret; üdvözíteni akar, mert szeret. Hogy az ember üdvözüljön, meg kell ismernie Istent, szeretnie és szolgálnia kell Őt. Ó, mily szép hivatás! Mily jó, mily nagy dolog Istent megismerni. Szeretni, szolgálni! Ez az egyetlen tennivalónk a földön. Elvesztett idő, amit másra fordítunk. Mindent egyedül Istenért kell végeznünk, munkáinkat az Ö kezébe kell letennünk. Ébredéskor ezt kell mondani: „Istenem, ma érted akarok dolgozni! Elfogadom, amit küldesz, hiszen Tőled jön. Fölajánlom magam áldozatul. De lásd, Istenem, nélküled semmit sem tehetek; kérlek, segíts engem!”
A halál óráján mennyire sajnáljuk majd azt az időt, amit haszontalan fecsegésre, élvezetekre, semmittevésre fordítottunk, ahelyett, hogy megtettük volna a magunkét az önmegtagadásban, imában, jó cselekedetekben, gondoltunk volna szegény magunkra, sírtunk volna szegény bűneinkért! Akkor majd látjuk, hogy a mennyországért semmit sem tettünk.
Gyermekeim, milyen szomorú ez! A keresztények háromnegyed része csak azon dolgozik, hogy eleget tegyen testének, ennek a hullának, amely el fog rothadni a földben, de nem gondolnak szegény lelkükre, amelynek vagy örökre boldognak vagy örökre szerencsét lennek kell lennie. Nincs belátásuk és józan ítéletük! Ez megdöbbentő!
Nézd csak az embert! Gyötri, hajszolja magát, feltűnést kelt, úr akar lenni mindenki fölött, azt hiszi, hogy ő valaki; szinte odakiáltja a napnak: „Hordd el magad, majd én világítok helyetted.” Egyszer ez a kevély ember összeomlik egy marék hamuvá, amelyet elsodor a víz, patakon-folyón át, egész a tengerig...
Életszabály
Azt mondja a világ, hogy nagyon nehéz üdvözülni, pedig valójában nincs ennél könnyebb: megtartani Isten és az Egyház parancsait, kerülni a hét főbűnt. Vagy ha úgy tetszik, tenni a jót és kerülni a rosszat: ennyi az egész.
A jó keresztények, akik dolgoznak lelkük megmentésén és üdvösségükön, mindig boldogok és megelégedettek. Már előre élvezik a mennyország örömét, és boldogok lesznek az egész örökkévalóságon át. – Viszont a rossz keresztények, akik önmagukat ítélik kárhozatra, mindig elégedetlenek, szomorúak, boldogtalanok, mint a kövek, és azok is lesznek az egész örökkévalóságon át. Látjátok, mily különbség!
Íme egy jó életszabály: csak olyasmit tenni, amit nyugodtan fölajánlhatunk a jó Istennek. Nem ajánlhatunk föl neki rágalmazásokat, gyalázkodást, igazságtalanságot, haragtartást, káromlást, tisztátalanságot, hiúságot. Pedig a világban szinte mást sem tesznek.
Rettenetes felelősséggel terhelik magukat Isten előtt: felelősek minden rosszért, ami történik: a rágalmazó, gonosz beszédekért, rossz gondolatokért, féltékenykedésekért, gyűlöletért, bosszúért. Ó, ha jól megértenék ezt a felelősséget, akik a rossz iratokat, rossz képeket, rossz szobrokat készítik. Ők felelősek mindazért a rosszért, amit ezek a dolgok idéznek elő azon idő alatt, míg fönnmaradnak. Rettentő ez a felelősség!
Látjátok, gyermekeim, gondolni kell rá, hogy van lelkünk, amelyet üdvözítenünk kell, és van örökkévalóság, amely vár ránk. A világ, a gazdagság, a gyönyörök, a tisztelet elmúlnak; a mennyország és a pokol nem múlik el soha.
Tehát legyünk ébren! A szentek nem kezdték mind jól, de mind jól végezték. Mi rosszul kezdtük, végezzük legalább jól, és egy napon majd találkozunk velük az égben.
Az ima
Az ember legszebb feladata imádkozni és szeretni. Imádkozzatok és szeressetek, mert ez az ember boldogsága a földön!
Az ima nem más, mint egyesülés Istennel. Amikor az ember szíve tiszta és egyesül Istennel, úgy érzi, mintha balzsam volna benne, valami édesség, amely megrészegít, valami világosság, amely elvakít. Ebben a belső egyesülésben Isten és a lélek olyan, mint két egybeolvasztott viaszdarab: nem lehet őket elválasztani. Oly szép Istennek ez az egyesülése kicsiny teremtményével. Oly nagy kitüntetés, hogy föl sem foghatjuk.
Az ima a mennyország előíze; a paradicsomkertből maradt itt. Sosem hagy minket vigasztalás nélkül. Méz, amely leszáll a lélekbe, és mindent megédesít. A jól végzett imádságban eltűnik a szenvedés, mint a hó a napsütésben.
Az ember lát olyanokat, akik egészen elmerülnek az imában, mint a hal a vízben, mert egészen a jó Istenhez tartoznak. Nincs szívükben semmi akadály. Mennyire szeretem ezeket a nagyvonalú lelkeket! Assisi Szent Ferenc és Szent Kolett látták Krisztus Urunkat, és úgy beszélgettek vele, mint mi egymással. Bezzeg mi hányszor jövünk a templomba, s nem is tudjuk, hogy mit fogunk ott tenni, mit fogunk ott kérni! Pedig amikor az ember valakihez elmegy, nagyon jól szokta tudni, hogy miért megy.
Van, aki szinte azt mondja a jó Istennek: „Pár szót akarok szólni hozzád, hogy lerázzalak a nyakamról.” Gyakran gondolok rá, hogy amikor Krisztus imádására jövünk, mindent megkaphatnánk, amit csak akarunk, ha élő hittel és tiszta szívvel kérnénk tőle. Csakhogy lám, mi hit nélkül, remény nélkül, vágyakozás és szeretet nélkül élünk.
Két hang van az emberben: az angyal hangja és az állat hangja. Az angyal hangja az ima, az állaté a bűn.
Akik nem imádkoznak, olyanok, mint a vakond, amelynek egyedüli gondja, hogy lyukat ásson magának és elrejtőzzék benne. Ezek egészen földiesek, állatiasak, másra sem gondolnak, mint a mulandókra. Akárcsak az a fösvény, akit az utolsó kenet szentségével láttak el. Amikor csókra nyújtották neki az ezüstfeszületet, megszólalt: „Az a kereszt legalább hatvan dekát nyom.”
A szentmise
Minden jó cselekedet együttvéve sem ér föl a szentmiseáldozattal; mert a jó cselekedet az ember műve, a mise pedig Isten műve. Ehhez hasonlítva a vértanúság semmi. A vértanúság az ember áldozata, amelyet élete árán készít az Istennek, a mise az Isten áldozata, amelyet saját testéből és véréből készít az embernek.
Nagy-nagy dolog papnak lenni! Ha a pap ezt megértené, belehalna. Isten engedelmeskedik neki! Kimond öt szót, és Krisztus Urunk lejön az égből, és lakást vesz egy kicsiny ostyában. Amikor Isten az oltárra tekint, ezt mondja: „Ez itt az én szeretett Fiam, akiben nekem kedvem telik” (Mt 3,17) Semmit sem tud megtagadni, ha ennek az áldozatnak érdemeire hivatkozunk.
Ugye, ha azt mondanák nekünk: „Ebben és ebben az órában föl fognak támasztani egy halottat” – gyorsan futnánk megnézni! De nem jóval nagyobb csoda-e a halott-föltámasztásnál az átváltozás, amely a kenyeret s bort kicseréli Isten testével és vérével?
Legalább negyedórát kellene fordítanunk az előkészületre, hogy jól hallgassuk a szentmisét. Meg kellene semmisülnünk a jó Isten előtt az ő mélységes megsemmisülésének példájára, amelyet az Eucharisztiában látunk. Lelkiismeret-vizsgálatot kellene tartanunk, mert a jó misehallgatáshoz a kegyelem állapotában kell lenni.
Gyermekeim, emlékezzetek csak vissza annak a szent papnak a történetére, amit egyszer el is mondtam már nektek. A barátjáért imádkozott. Isten tudtára adta neki, hogy a tisztítótűzben van. Azt gondolta erre, hogy jobbat nem tehet, mintha bemutatja érte a szentmiseáldozatot. Az átváltozás utáni pillanatban ujjai közé vette az Ostyát, és így szólt: „Mindenható örök Atya, cseréljünk most. Nálad van a tisztítótűzben szenvedő barátom lelke, én pedig Fiadnak a testét tartom kezemben. Te szabadítsd meg a barátomat, én viszont fölajánlom neked Fiadat halálának és szenvedésének minden érdemével együtt.” – És valóban. Úrfölmutatáskor látta barátjának dicsőségtől ragyogó lelkét, amint fölszállt a mennybe.
Tudjátok mit, gyermekeim?! Ha valamit meg akarunk kapni a jó Istentől, tegyük ugyanezt! A szentáldozás után ajánljuk fel neki szeretett Fiát, halálának és szenvedésének minden érdemével együtt. Semmit sem tagadhat meg tőlünk.
A szenvedés
Kell szenvednünk, ha akarjuk, ha nem. Vannak, akik úgy szenvednek, mint a jobb lator, mások meg mint a bal. Mind a kettőnek egyforma szenvedése volt. De csak az egyik tudta érdemszerzővé tenni, úgy, hogy az engesztelés szellemében viselte. A keresztre feszített Jézus felé fordulva ezt a szép Ígéretet kapta: „Még ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,43) A másik éppen ellenkezően, üvöltözött, átkot és káromlást szórt és a legszörnyűbb kétségbeesésben adta ki lelkét.
Két módja van a szenvedésnek: szenvedni szeretettel és szenvedni szeretet nélkül. A szentek mindent örömmel, türelemmel, állhatatosan szenvedtek el, mert szerettek. Mi haraggal, bosszúsan, nehezen szenvedünk, mert nem szeretünk. Ha szeretnénk Istent, szeretnénk a kereszteket is; vágynánk utánuk, és kedvünket lelnénk bennük. Boldogság töltene el, hogy szenvedhetünk az Iránta való szeretetből, aki oly szívesen szenvedett értünk. Mi panaszolnivalónk van? A szegény hitetlenek, akiknek nincs meg az a boldogságuk, hogy ismernék az Istent és az Ő végtelen kedvességét, ugyanazt szenvedik, amit mi, de nincs meg ugyanaz a vigasztalásuk.
Az embernek nincs bátorsága hordozni a keresztet; ez nagy hiba, mert akármit is tegyünk, a kereszt fogva tart minket, nem tudunk előle menekülni.
Ugyan mi veszítenivalónk van? Miért nem lehet szeretni a keresztet és fölhasználni az égbejutásra? Ám az emberek legnagyobb része éppen az ellenkezőt teszi: hátat fordít a keresztnek és megfutamodik előle. Minél inkább menekülnek, a kereszt annál inkább üldözi, sújtja őket és egész terhével rájuk nehezedik.
Aki elébe megy a keresztnek, az előle megy. Lehet, hogy összetalálkozik vele, de akkor is megelégedett, mert szereti a keresztet, és bátran viseli. Egyesül Krisztus Urunkkal, megtisztul, fölszabadul a világtól, eltávolít szívéből minden akadályt, és a kereszt átsegíti őt az életen, mint híd a víz fölött.
Ha valaki megszólítana titeket: „Nagyon szeretnék meggazdagodni, mit csináljak?” – azt felelnétek: „Dolgozz.” Az égbejutáshoz meg szenvedni kell. Krisztus Urunk Cirenei Simon által mutatja az utat.