Nagypéntek – első állomás
Maeßen atya szerint, egy katolikus számára meghatározó, hogy élt-e már akkor, amikor az Egyházban, vagy legalábbis az általa elérhető közösségben még minden „normális” volt, azaz az egyházi élet úgy működött, ahogy kell, vagy már akkor született, amikor ilyet közel-távol nem lehetett találni, azaz már csal a „rendkívüli” állapotot ismeri.
Az idei a római keresztút alatt át lehetett érezni, mit akar Maeßen atya ezzel mondani. Az elmúlt évek rossz tapasztalatai után, amikor a római keresztutat modernizálták, teljesen új állomásokat találtak ki, és az egészet aktualizálták, idén visszatértek a „normális” stációkhoz.
Felemelő érzés volt a végre nyilvánosan is a katolikus tanítást, igazságot hallani. A katolikus hívek egy rövid időre elfelejthették, hogy milyen botrányok és milyen „újdonságok” keserítik az életüket, és azzal az örömmel járhatták, illetve nézhették a római nagypénteki keresztutat, amit akkor lehet érezni, amikor az Egyház azzal foglalkozik, ami a dolga, és nem törődik a világgal.
Az elmélkedések visszatértek a hagyományos állomásokhoz, tele voltak Bibliai idézetekkel, teljesen elhagyták az aktuális politikát és botrányokat, és a végén, azt hiszem a 12. állomásnál, valami nagyszerűt is kimondtak.
Nevezetesen, hogy Jézus halálával nincs vége a történetnek, mert ezután jön a feltámadás, ami elválaszthatatlan a halálától, és ami KETTÉ VÁLASZTJA A VILÁGOT. Még azoktól is elválasztja a katolikusokat, akik különben csodálatos embernek tartják Jézust. Ez az elválasztás feloldhatatlan, azok között, akik hiszik, hogy Jézus az Isten Fia, és azok között, akik ezt nem hiszik.
Ha a nők nem vettek volna aktív szereplőként részt a keresztúton (fáklyavívőként, felolvasóként, azaz nem a nép között, hanem a „menetben”) – merthogy aktív szereplőként itt aztán végképp semmi keresnivalójuk nincs a nőknek (Jézus megkínzatása és keresztrefeszítése a férfiak műve volt) –, igazán minden olyan volt, amilyennek az ember szeretné, hogy az ANYASZENTEGYHÁZA legyen, ahol otthon érzi magát, és amire büszke lehet.
A következő címen megtalálható a keresztút (német nyelvű kommentárral):
http://www.kathtube.com/player.php?id=14956
Nagypéntek – második állomás
A világsajtó az év legszentebb napjait, a keresztények legnagyobb ünnepét, az emberiség sorsát eldöntő legfontosabb napokat azzal a hírrel kezdték, folytatták és zárták, hogy Raniero Cantalamessa, a kúria prédikátora bocsánatot kért a zsidóktól és a visszaélési botrány áldozataitól.
Előzmény: Április 2-án, nagypénteken a vatikáni Szent Péter bazilikában a délután 5-kor kezdődő szertartáson, melyet XVI. Benedek pápa vezetett, Raniero Cantalamessa kapucinus, a Pápai Ház szónoka mondott homíliát. Ebben felolvasta egy zsidó barátja levelét, melyben többek között az állt, hogy „a sztereotípiák és a személyes vétket kollektív vétekként való beállítás a mostani visszaélésekkel kapcsolatos vitákban őt az antiszemitizmus legszégyenletesebb aspektusára emlékezteti”.
Cantalamessa ezután érintette a gyermekek ellen elkövetett erőszakot, amellyel sajnos a papság egyes tagjai is beszennyezték magukat, majd a nőkkel szembeni erőszak ellen emelte fel szavát. Az áldozatok gyakran védtelenek, nincs kihez fordulniuk. II. János Pál pápa kezdeményezte a bocsánatkérés gyakorlatát a kollektív bűnökért. Igazságos, és szükséges, hogy az emberiség fele, a férfiak, bocsánatot kérjenek az emberiség másik felétől, a nőktől. A nők elleni erőszak gyakran szexuális eredetű, és akkor a leggyűlöletesebb, amikor az otthon falai között történik. Aki kereszténynek mondja magát, a megtérés konkrét tetteivel, bocsánatkéréssel segítse elő a kiengesztelődést a családokban és a társadalomban. – Végül a Pápai Ház prédikátora utalt rá, hogy idén a keresztény és zsidó húsvét ugyanarra a hétre esik. Zsidó testvéreinknek, akik kollektív erőszak áldozatai voltak, Cantalamessa atya ősi tanítójuk, Gamáliel szavaival kívánt szép széder estet, Pészah ünnepet nagypénteki homíliája végén.
Ahogy elhangzott a beszéd, befejeződött a katolikus Egyház saját falai között lezajlott szertartás, a sajtóban azonnal megindult a támadás a szónok és XVI: Benedek pápa ellen. Két nappal később a 75 éves kapucinus, Cantalamessa a «Corriere della Sera» napilapban bocsánatot kért: „Ha szándékom ellenére a zsidók és a pedofília áldozatainak érzékenységét megsértettem, azt őszintén sajnálom és bocsánatot kérek. .. Semmi esetre sem gondolom, hogy az antiszemitizmust és az Egyházra zúduló mostani támadásokat össze lehet hasonlítani.” Majd hozzátette: ha tudtam volna, hogy mekkora konfliktust váltok ki, nem használtam volna fel a zsidó barátom említett levelét a nagypénteki prédikációmban.
Alig telt el tehát egy nap a lélekemelő nagypénteki római keresztút után, és lám, máris jött a következő pillanat, amikor a katolikusok úgy érezhették, hogy ők a világ lábtörlői, e világ egyetlen csúszó-mászói, akik mindig csak a földre szegezett tekintettel, puszta létük miatt is állandó bocsánatkéréssel tartoznak minden más élőlénynek. Igazán nem tudom, hogyan lehetne még jobban megalázkodni, mint ahogy az Egyház mostani képviselői teszik? És valóban úgy gondolják, hogy az emberek szeretnek egy olyan közösséghez, intézményhez tartozni, mely naponta százszor csak azt képviseli, hogy mi vagyunk az utolsók, mibelénk lehet mindenkinek büntetlenül belerúgni, minket lehet állandóan utasítgatni, hogy mit igen és mit nem szabad csinálnunk? Miközben a nap minden percében bárki büntetlenül gyalázhat minket, de elsősorban Istent?
Hogyan lehetséges, hogy a világnak már abba is beleszólása van, hogy egy szentmisén, a templom falain belül, a szentbeszédben mit szabad elmondania egy katolikus papnak és mit nem? Hogyan lehetséges, hogy ezt az Egyház eltűri, az az Egyház, mely éppen most ünnepelte Krisztus Urunk feltámadását, a legdrasztikusabb pillanatát annak, hogy nem ebből a világból való, nem ennek a világnak a törvényei szerint él?
Miért kell a katolikus hívek millióit azzal megalázni, hogy legszentebb ünnepén, egész nap csak azt hallja, hogy valaki a Vatikánból megint bocsánatot kért azért, hogy egyáltalán létezünk?
Micsoda elképesztő történetnek kell megint szenvedő alanyai lennünk?
Egyáltalán miért beszél Nagypénteken valaki a média legújabb hazugságairól, és olyan ostobaságokról, mint például: „szükséges, hogy az emberiség fele, a férfiak, bocsánatot kérjenek az emberiség másik felétől, a nőktől.” A világtörténelem legfontosabb, mindent eldöntő pillanataihoz nem jut eszébe más mondanivaló?
De ha már ilyeneket leír és el is mond, akkor ki vagy mi veszi rá később, hogy szavaiért a médiában bocsánatot kérjen? Egy papnak mitől van félnivalója? A családját éri üldözés, ha ő kitart egyszer már kifejtett véleménye mellett? Vagy attól fél, hogy ezért börtönbe csukják? Vagy netán csak attól, hogy ezután nem ő lesz a sztár-prédikátor? Ha a kath.net-nek hinni lehet, mely ezt írja Cantalamessa atyáról: „Olaszország egyik legolvasottabb lelki szerzője”, akkor csak ez lehet az ok: megfelelni a médiának, nehogy feketelistára kerüljön.
Az a kérdés is felmerül, hogy ki volt, aki rögtön jelentette a szavait? Nem hiszem, hogy az „ellenség” külön megfigyelőt küldene, megvannak azok a belső emberek, akik azonnal szaladnak árulkodni.
De ha a katolikus Egyház olyan erőtlen, olyan gyámság alá helyezett valami, amelynek még saját négy fala között sem lehet magánvéleménye, akkor a hívők miben bízzanak? Akkor egy ilyen intézmény, hogyan tudja átadni a remény, a Krisztusban való bizalom, a „végén az igazság fog győzni” öntudatát és hitét? Egyáltalán mi egy ilyen megalázkodó, magát nevetségessé tevő intézetnek az üzenete a hívei felé?
Ugyanazon a napon, melyen a kifogásolt mondat elhangzott, az Evangéliumban Jézus így szólt az őt megütő poroszlónak: „Ha rosszul szólottam, tégy bizonyságot a rosszról, ha pedig jól, miért ütsz engem?” (Jn 19,23)
Mi lett volna, összedőlt volna a világ, ha egyszer az életben egy katolikus pap tanulva Mesterétől, katolikus módon, ugyanezt válaszolta volna az őt támadóknak?