Valamikor, még szerzetesi életem kezdetén, abban a különleges szerencsében volt részem, hogy lelkigyakorlatot végezhettem egy kiváló ember, Rev. Jose Calveras vezetésével, akiről az a hír járta, hogy a lelkigyakorlat alatt megtanítja az embereket imádkozni. Ismertem olyan tiszteletre méltó idős jezsuitákat, akik már hosszú évek óta szerzetesek voltak, de mégis azzal jöttek el Calveras atya lelkigyakorlatáról, hogy „Na végre, ez az ember megtanított imádkozni!” – ami persze így nem egészen helytálló, mert kétlem, hogy létezne olyan keresztény, aki ne tudna valamilyen formában imádkozni. Valószínűleg arra gondolhattak, hogy Calveras atya tanította meg őket a hatékonyabb és elmélyültebb imára. Velem legalábbis ezt tette. Hatalmas elvárásokkal indultam a lelkigyakorlatra. De már az első pár napban előjöttek a szokásos imádkozásbeli problémáim. Amikor ezekről beszámoltam Calveras atyának, egész egyszerűen megkérdezte tőlem, hogy hogyan imádkozom. (Érdekes, hogy előtte ezt még senki nem kérdezte tőlem!) Elmondtam hát neki lépésről-lépésre, hogy mit teszek imádság közben.      – Keresek néhány elmélkedési pontot, és hozzálátok az elmélkedéshez – mondtam –, de egy vagy két percen belül a gondolataim elkalandoznak. Reménytelenül szórakozott vagyok.      – Mit teszel akkor? – kérdezte Calveras atya.      – Amikor ráébredek, hogy elkalandoztam (s ez általában igen hamar bekövetkezik), visszatérek az elmélkedési pontjaimhoz.      – És aztán? – kérdezte Calveras. – Aztán újból elkalandoznak a gondolataim.      – És aztán?      Calveras nagyon türelmesen figyelt, miközben kifejtettem, hogy imádság közben hogyan váltakoznak nálam az elmélkedés és szórakozottság fázisai, s hogy általában a szórakozottság alkotja imám kilencven százalékát. Azóta emberek tucatjaival találkoztam, akiknek ugyanez volt a tapasztalatuk, s nem lennék meglepve, ha a legtöbbeknek szintén ez volna. Calveras ekkor ezt mondta nekem:      – Te gondolkodsz és elmélkedsz, de nem imádkozol. Természetesen semmi baj sincs az elmélkedéssel, ha az segít az imádságban. Mondd csak, itt van nálad a rózsafüzéred?      (Magyarázatul el kell mondanom, hogy ez még a II. Vatikáni Zsinat előtt történt – bár én még ma is nagy tisztelője vagyok a rózsafüzérnek.) (szerk.: Hoppá, egy mai imakönyvben ezt külön meg kell magyarázni, mármint hogy valaki miért hord magánál rózsafüzért, mintegy bocsánatot kell ezért kérni?) – Igen – válaszoltam.      – Vedd csak elő!      (Nagyon fiatal jezsuita voltam, Calveras pedig már idős ember volt. Büntetlenül parancsolhatott nekem.) (szerk.: Nanu, ezt is meg kell magyarázni, hogy egy lelkigyakorlatom valaki miért engedelmeskedik a papnak? – Ha valaki elsikkad e mondatok fölött, nem is veszi észre, hogy tudat alatt, hogyan táplálják az emberekre a modern erkölcsöt és viselkedésformát!) Engedelmeskedtem.      – Tudod, hogy hogyan kell használni?      – Természetesen tudom.      – Akkor miért nem használod?      – Mit? Azt akarja mondani, hogy elmélkedés helyett a rózsafüzért mormoljam?      Enyhén megbotránkoztam, s ez meglátszott az arcomon is. Az agyamban átcikázó gondolatokat azonban nem láthatta. Ilyesvalami kavaroghatott a fejemben: Komolyan azt akarja ez az ember, aki az imádság mesterének hírében áll, hogy az elmélkedés ideje alatt a rózsafüzért mondjam? Azt ugyanis az egyszerű, tudatlan emberek – mint pl. a parasztok és halászok – imájának tartottam, vagy olyasminek, amit az ember végszükség esetén akkor használ, ha nagyon zavarja valami imádság közben, s már semmi mást nem tud tenni. Egyfajta imapótlék. Csakhogy én minden további nélkül képes voltam a meditációra, elvégre akkor fejeztem be a filozófiát! Calveras azonban a maga csendes módján folytatta:      – Mondj el egy tizedet azért, hogy a Szűzanya esdekelje ki számodra azt a kegyelmet, hogy leküzdhesd az imádság közbeni szórakozottságodat. Aztán ha úgy gondolod, térj vissza az elmélkedéshez. Ha újból elkalandozol, mondj el egy újabb tizedet, majd még egyet. Esetleg hagyj fel teljesen az elmélkedéssel, s csak imádkozz mindazért a kegyelemért, amelyre szükséged van. Imádkozz lelkigyakorlatozó társaidért. Imádkozz azokért, akiket szeretsz. Imádkozz a világért. A lelkigyakorlat gyümölcsét nem elmélkedéssel és mély reflexiókkal nyerheted el, mert az teljesen Isten ajándéka. Tény, hogy egy kis reflexió a segítségedre lehet, sőt szükséges is, de ezt az ajándékot csak kérés és könyörgés által kaphatod meg. Könyörögj hát érte, és az Úr meg fogja adni. Könyörögj az imádság kegyelméért. Kérd azt a kegyelmet, hogy nagylelkű lehess Krisztussal. Könyörögj azért a kegyelemért, hogy megtapasztalhasd szeretetét. Calveras szó szerint vette az Evangélium imádságról szóló tanítását. Későbbi tapasztalataim azt bizonyították, hogy ez volt a fő oka, amiért az ima mesterének tartották. Komolyan hitte, és bennünket is arra tanított, velünk is elhitette, hogy csak kérnünk kell az Úrtól azt, amire szükségünk van, s az Úr nem hagy cserben bennünket.      Ezt mondta nekünk: „Az imádság művészetének nyitja a kérő ima. Sok ember azért nem tanul meg imádkozni, mert soha nem tanulta meg a kérő imát hatékonyan használni. A kinyújtott, kolduló kéz megszerzi azt, amit a gondolkodás közben fejnek támasztott kéz képtelen megragadni.” Calveras még ezt mondta nekem: „Szereted-e a mindenszentek litániáját? Vagy a Szűzanya litániáját? Igen? Akkor imádkozz így, lassan, figyelmesen: »Szűz Mária, könyörögj érettem! Istennek szent anyja, könyörögj érettem! Szüzek szent szüze, könyörögj érettem!« El tudod mondani?”      Persze hogy el tudom mondani. Csak az volt a probléma, hogy ez túl egyszerűnek tűnt. Az imádságnak pedig, legalábbis szerintem, ennél sokkal bonyolultabbnak kellett lennie. Később elolvastam Calveras egyik könyvét, amelyben azt magyarázta, hogy az egyszerű hangos imádság és a fohászok áhítatos használata képezik a miszticizmus előszobáját. Engem pedig arra tanítottak, hogy ezek a kezdők és tudatlanok imái! Calveras és mindazok számára, akiknek már volt némi tapasztalatuk az imádság művészetében, pedig ezek alkották a mesterek imádságát!