Mielőtt a kath.net cikkét közölném, álljon itt egy részlet H V. Morton „Az Üdvözítő nyomában” című 1937-ben megjelent könyvéből:      „A két tanítvány utána ment a vizes vödröt vivő embernek, fel a meredek utca lépcsőin, mintha csak a mai modern Dávid utcáján menne. Végre elértek a házhoz, melyet a kereszténység legrégibb és legszentebb hagyománya az Utolsó Vacsora helyének tart. Néhány lépéssel kívül áll a sionhegyi kapun és a római időktől kezdve Coenaculum a neve. Ha az épület valóban az, aminek gondolják, akkor minden keresztény templom őse. A hagyomány pedig nagyon pontosa adatokat hoz fel. Már a 400-ik év előtt említi szent Epiphanius, hogy amikor Hadrián 135-ben meglátogatta Jeruzsálemet, a »keresztényeknek még meg volt ez a kis templomuk … az volt ez, amelyben az apostolok összegyülekeztek a mi Urunk mennybemenetele után. Sion negyedében állt, mely megkíméltetett, mikor a várost lerombolták.« Ettől az időtől kezdve a hagyomány állandóan hozzáfűződött ehhez a leomló és újra felmagasodó házhoz, »az apostolok első templomához«. Ebben a házban volt az a felső szoba, melyben az Utolsó Vacsora lefolyt s ahol Jézus később megjelent tanítványainak. De az Apostolok Cselekedeteiben is szó van róla: ide menekült Péter, mikor kiszabadult a börtönből és itt történt a pünkösdi csoda: a Szentlélek eljövetele. Palesztina minden őskeresztény zarándoka megemlíti a szép templomot, mely ezen a helyen épült. A világ egyik legszentebb helye volt. A tizenhatodik században híre járt, hogy Dávid sírja fekszik alatta, teli mesés kincsekkel. A franciskánusoké volt már abban az időben is. A muzulmánok kiűzték őket. A templomot saját szentélyükké alakították át. Még ma is muzulmán mecset. Nebi Daud a neve: »Dávid sírja«… Láttam. A »felső szoba« tiszta keresztes munka. Letérdelni nem szabad benne keresztény embernek és a mozlim őr olyan sietve vezet rajta át, hogy szinte vonszol magával. Az alsó rész, melyben Dávid sírját sejtik, teljesen érdektelen és üres a mi számunkra.” Jeruzsálem A katolikus Egyház számára ez a legfájdalmasabb veszteség a Szentföldön. Amikor nagycsütörtökön a világ összes templomában Jézus lábmosására és utolsó vacsorájára emlékeznek, magán az esemény helyszínén az istentiszteletek továbbra is be vannak tiltva. A jeruzsálemi Utolsó Vacsora-terme állami kézben van. Bár a látogatók akadálytalanul megtekinthetik a termet, de ima-alkalmak számára csak kivételes esetekben adnak engedélyt. A ház szemléletes példája a különböző korok és vallások bonyolult egymás feletti, melletti és összevisszaságának a szent városban. A terem, mely ma az Utolsó Vacsora színhelyeként látogatható, a középkorból származik. De történelme sokkal régebbre nyúlik vissza. Az Evangéliumokban nem található pontos adat arról a helyiségről, melyben Jézus halála előtt az apostolokkal a pászka bárányt akarta elfogyasztani. De már a kezdetekkor úgy vélték, hogy ez azzal a »felső teremmel« volt azonos, ahol az apostolok később a Szentlelket megkapták. Az első adatok 130-ból származnak, amikor egy zarándok a pünkösdi esemény színhelyén egy „kis keresztény templomról” számolt be. Efölé építették a 4. században a »Hagia Zion« nagy bazilikát, melyet a keresztesek rombadöntve találtak meg, s melyet ők újra felépítettek. 1333-ban az újfent rommá lett szentélyt a ferencesek gondjaira bízták, akik mellette építették fel szentföldi központjukat, és akik a teremnek a mai gótikus formáját adták. 1551-ben azonban az új ozmán uralkodók a területet elkobozták a ferencesektől. Ennek oka az a kereszteseknek tulajdonított monda volt, miszerint az Utolsó Vacsora terme alatt található Dávid király sírja. A muzulmán hatalmasságok idővel a templomot egy »Dávid prófétának« szentelt mecsetté alakították át. A terem mind a mai napig magán viseli ennek nyomát, például az arab módon díszített ablakokon. 1948-ban, az első zsidó-arab háborúban a Zion-hegy Izraelhez került. Mivel az óváros 1967-es bevételéig a zsidóknak nem volt szabad a Sirató-falhoz menni, a »Dávid-sír« kedvelt zarándokhellyé vált a körükben. Az épület alsó részét zsinagógává alakították át, magát az Utolsó Vacsora termét pedig múzeummá. Ha még maradt valami kis rész az egykori első templomocskából, akkor az lent található. A bársonnyal bevont »Dávid-koporsó« egy koromfekete fülke előtt fekszik, mely a kora-keresztény szentélyből származhat. A ferencesek hagyományos Nagycsütörtöki-körmenete azon ritka liturgikus maradvány, melyet ma az Eucharisztia megalapításának helyszínén még engedélyeznek. Hogy II. János Pál pápa 2000-ben a Szentföldön tett látogatása alkalmából itt misét mutathatott be, kisebbfajta szenzációnak számított – és a zsidók között igencsak sok vitára adott alkalmat.      Azon híresztelések, miszerint az Utolsó Vacsora termét visszaadhatják a katolikus Egyháznak – például a Toledo-i egykori zsinagógáért cserébe – rendszeresen felháborodást vált ki a zsidó médiában. Mindenekelőtt a nemzeti-vallási Tóra-iskola, a »Diaspora-Jeschiva« – mely 1967-ben a Zion-hegy kolostorai közé fészkelte be magát – tagjai azok, akik »a jelentős zsidó szentély katolikus átvétele« ellen tiltakoznak. Az üggyel a tulajdonosi kérdésekről folytatott izraeli-vatikáni tárgyalásokban valóban a legfelsőbb szinten foglalkoznak már. Mindazonáltal a tárgyalások jelenlegi izraeli vezetője, Daniel Ayalon helyettes külügyminiszter több ízben hangsúlyozta, hogy az Utolsó Vacsora termének visszaadása nem képezi vita tárgyát. És maga a Szentföld legmagasabb rangú ferencese, Custos Pierbattista Pizzaballa arra a kérdésre, hogy reméli-e még, hogy a ferencesek egykor visszatérhetnek régi lakóhelyükre, szomorkás-lakonikus »nem«-mel válaszol. Legfeljebb »bizonyos liturgikus használat« jöhet szóba. De ez is nagyon távol van még.