„Sajnos elterjedt szokás sokat kritizálni és veszekedni, ahelyett, hogy békében élnénk és a felebaráti szeretetet gyakorolnánk”, szól az egyik intelem Lefebvre érsek éppen most feltett nagyböjti prédikációjából. A katolikus tanítás sajátossága, hogy a helyes arányok, a mértékletesség döntő szerepet játszik benne. Vagyis minden intelemmel, tanítással kapcsolatban elengedhetetlen a körülményeket, a mértékeket is figyelembe venni.      Egy példa: Lefebvre érsek ezt mondja: „Isten iránti szeretetünk bizonyításának legfontosabb módja az imádság. … Ezért igyekezzünk e nagyböjti időben jobban és többet imádkozni.” Ugyanakkor egy másik parancs is érvényben van: mindenkinek teljesítenie kell állapotbeli kötelességeit. Vagyis, az imát is csak mértékkel szabad végezni, mert ha egy családanya reggeltől estig a templomban ül és imádkozik, ahelyett, hogy családját ellátná, akkor imái nemhogy nem érdemszerzők, de kifejezetten helytelenek, melyek nem tetszenek Istennek. Igaz tehát, hogy a sok jó gyakran rossz lesz –, de az is, éppen ugyanezen elv miatt, hogy olykor kevés rossz jó is lehet. Én például, úgy szoktam le az örökös morgolódásról, hogy megtapasztaltam, hogy egyik ismerősömmel, aki megállás nélkül másokat szidott, e zavaró szokása miatt milyen fárasztó az együttlét. Vagyis megkritizáltam a viselkedését. Ez viszont azt vonta maga után, hogy amikor én szidtam ok nélkül másokat, rájöttem, hogy én is azt teszem, mint megbírált ismerősöm, és ezért gyorsan megpróbáltam leszokni erről.      A kritika ugyanis nemcsak elvetendő és kellemetlen cselekedet, hanem olykor elengedhetetlen és hasznos, mert értékrendünk megőrzését segíti. Ha nem a tettest, hanem tettét kritizáljuk, akkor valójában értékítéletet alkotunk, melyre igenis szükségünk van saját tetteink helyes megítéléséhez.      Ha rosszul értelmezzük a katolikus parancsot – „ne bíráljuk felebarátainkat, ne ítélkezzünk senki felett” – akkor afeletti aggályunkban, hogy vétkezünk, ha valamiért nem-tetszésünket fejezzük ki, abba a veszélybe is kerülünk, hogy elveszítjük érzékünket a jó és rossz iránt. Vagyis, ha kritika nélkül fogadjuk, nézzük a világ dolgait, illetve az emberek tetteit, akkor elveszítjük képességünket a jó és a rossz megkülönböztetésére. Ilyen értelemben igenis szükséges, hogy felebarátaink tetteit megítéljük, sőt olykor meg is bíráljuk. Egyébként pedig az a tapasztalatom, hogy akik sok dolgot, tettet „kritizálnak”, azok lényegesen jobban tisztelik magukat az elkövetőket. És fordítva, akik állandóan azzal kérkednek, hogy ők nem kritizálnak semmit, sokkal gyakrabban vétenek a felebaráti szeretet ellen figyelmetlenséggel, haragtartással, megvetéssel, rágalmazással. Érdekes módon, akik az emberek cselekedeteire figyelnek, és azokról ítélkeznek, azok magára az emberekre már sokkal kevesebb „negatív” gondolatot tartalékolnak.