Különösen a katolikusok nem tudják megkerülni ezt a problémát: ha katolikusok akarnak maradni, akkor át kell törniük a „hallgatás spirálját”. Meghalt Elisabeth Nölle-Neumann; ő volt a felfedezője a „hallgatás spirálnak”. E kifejezés alatt egy megfigyelést kell érteni, nevezetesen, hogy milyen sok ember hallgat olyankor, amikor szólniuk kellene, és hogy ennek mi az oka.      Nölle-Neumann válasza a következő volt: A közvélemény a vitás kérdéseket illetően azon vélemények összessége, melyeket a nyilvánosság előtt képviselni lehet anélkül, hogy izolálná, kiközösítené magát valaki. A közvélemény ezért nem valami ártalmatlan szellő, hanem óriási hatalom, mely kormányokat is képes ledönteni és térdre kényszeríteni. Ma „politikai korrektségről” beszélünk. Miért olyan hatalmas ez? Mert a helyes oldalon lenni szép dolog, míg kiközösítve lenni borzasztó érzés. Ezért vigyáznak annyira az emberek arra, hogy mit gondolnak a „többiek”!      Ha viszont valaki más véleményen van, akkor inkább hallgatni fog, csak hogy ne közösítsék ki. Ugyanakkor a többieknek eszükbe sincs abbahagyni a beszédet, a kiabálást!      Tehát egyesek hallgatnak, a többiek viszont beszélnek, és innentől kezdve nem az igazságért folyik a diskurzus, hanem a hatalomért! Egy interjújában Nölle-Neumann asszony ezt mondta: „Dicsőség és gazdagság, csak az emberek egy részét érdekli. De ez a »semmi esetre sem eltávolodni mindenkitől és attól a melegtől, mely őket ott mind egybetartja«, nos ez a vágy mindenkit bekerít. Ez csaknem olyan, mint a farkasok falka-ösztön viselkedése.” Mindenki tudja, hogy ez az elemzés helytálló. Mindenki felfedezheti a hallgatás-spirál törvényét a saját életében is, remélhetőleg csak kísértésként és nem az igazság elárulásának formájában! A közvélemény ilyen parancsainak tipikus példáit könnyű megtalálni. Abortusz, homoszexualitás, darwinizmus, az igazság relativitása – és hát igen, az Egyház! Ebben a kérdésben is tudja mindenki, mit kell gondolni és a társaságban mit kell mondani, hogy odatartozó, és ne kirekesztett legyen. És a keresztények? Az ő sorsuk eleve elrendeltetett, nekik kívülállóknak kell lenniük, hacsak nem mentik magukat „én katolikus vagyok, de” létbe. Én katolikus vagyok, de természetesen nem értek egyet – és ekkor jönnek a divatos kérdések, vagy „mindazzal, amit a pápa mond”. De a keresztények, különösen a katolikusok nem tudják megkerülni ezt a problémát: Ha katolikusok akarnak maradni, akkor át kell törniük a „hallgatás spirálját”. Mivel a közvélemény az Evangéliumot soha nem tudta és nem is fogja tudni elfogadni.      Más szóval: vértanúk nem csak a többiek, bizonyos iszlám vagy indiai államokban, a mártíromság a keresztény lét lényegéhez tartozik! Jézus éppen elég sokszor mondta ezt el nekünk és eközben nem csak azokra gondolt, akiket a római császárok alatt az oroszlánok faltak fel.      Ránk, ma, itt is érvényes ez az állítás, és való igaz: ugyan nem kell magunkat rögtön azokkal összehasonlítani, akiket megsütöttek, de a kirekesztés is fáj, és mégis el kell viselni. Krisztusért! De mielőtt valaki magát egy ilyen kirekesztettnek tartja, meg kell vizsgálnia, vajon ez a kirekesztés nem a saját hibájából történt-e makacsság és a többiek elutasítása miatt? Csak ez után érvényes: „Boldogok vagytok, ha nevemért kiközösítenek benneteket…!”      Tehát a „magányos farkas”-levés a keresztény ember normális állapota? Nem, hanem farkasnak lenni egy másik falkában, és ez a falka az Egyház! 2010. május 17.