Mäder atya magányos volt, és ezt tudta is. Elszigetelődéséről a helyzetét felismerő ember alázatával még élete utolsó éveiben is beszélt. Egy ízben, amikor utolsó gazdasszonya arról a tiszteletről és elismerésről beszélt neki, melyet a nép vele szemben érzett, így reagált: „Az én hibám; mindezek ellenére nem találom meg az utat az emberekhez.” És amikor valaki egyik rádió-beszédét dicsérte, a dicséretet elhárítva ennyit mondott: „Jó, jó. Amikor éppen a rádió-prédikációmból jövök, és az utcán azokkal találkozom, akik a 10 órás misére mennek, még csak nem is köszönnek nekem.”      Egy másik alkalommal magát hibáztató gesztussal így tört ki: „Egyszerűen nem találom az utat.” Egy hozzá közelálló személynek pedig így panaszkodott: „Nem tudom elmondani magának, mennyire szenvedek attól, hogy az emberek nem akarnak megérteni engem. Olyan gyakran nem értenek meg, és csak egészen kevés emberrel tudok szót ejteni.” Mäder plébánost a rá jellemző mély gondolataival, erős akaratával, profetikus látásmódjával nem értették meg az emberek, és ezért elég hamar, és mindig újra és újra ellenségeskedéssel vették körül. Ezzel kapcsolatban írta róla egy ismerőse: „Ha jobban figyelembe vette volna az emberi gyengéket és ápolta volna az emberi ambíciókat, és felülről jövő jóindulat után vágyott volna, akkor ezt a hivatalt” – mármint a gonosz lázadása elleni szent harcot, a jó forradalmának megszervezését – „nem vállalta volna fel: hiszen az elutasítások ebből eredtek, az ellenségeskedések ebből támadtak, majd mindezek nagy hullámokká növekedtek. Félreismerés, megvetés, kiközösítés ellenszélként zúdult rá. Senki nem volt mellette, mindenki ellene volt.” Mäder atyát saját soraiban, a katolikus körökben is visszautasították, hol nyíltan, hol rejtetten, támadták, sőt becsmérelték. Néhányan úgy gondolták, hogy óvni kell tőle az embereket. Borúlátónak, lázítónak, türelmetlennek kiáltották ki.      Elmehetett mindez, és még sok más nyomtalanul a feje fölött? A született bátortalanságához így hozzájött a környezettel és a „fivérekkel” való kiábrándító találkozásokból eredő keserű tapasztalat. Szinte fájdalmas beismerésnek hangzik, amit 1945. június 29-én a bázeli egyházközségi lapban F. Chr. Blum plébános a temetése után írt: „Kicsiként és alázatosként állunk a koporsó mellett, miközben szeretnénk neki megköszönni a példamutatását, és azt, hogy éppen olyan volt, amilyen. De ő ezt nem hallja már, bár talán jól esett volna neki, hiszen egyedül járta élete útját, mint mindenki, aki elöl halad és szokatlant merészel tenni. És ő szenvedett ettől a magányosságtól, jobban, mint ahogy a legtöbben gondolják, de ezen nem lehetett segíteni.” Ha Mäder atya elszigetelődésének okait vizsgáljuk, akkor egy nagyon egyszerű szabály, egy általános tény adja meg az elégséges és kielégítő választ: a nagy emberek mind nagy hallgatók. Mäder atya mélyen gondolkodó, tervező, látnok ember volt. Lelkében nagy dolgok mentek végbe, a legnagyobb dologért érezte magát felelősnek, hatalmas feladat megoldásában akart részt venni.      Csodálható-e ezek után, hogy a napi fecsegésre és társadalmi időtöltésre nem tudott időt szakítani? Ugyanakkor jóságos és nemes szívéről tanúskodik, hogy szerette a népet, és örült, ha másoknak örömük telt a társasági összejövetelekben vagy ártatlanul csevegtek egymással. 2010. június 2.