Kérdés: Meddig lehet ezt az „őrületet”, ami ma van az Egyházban és a világban kibírni? P. Maessen: Isten addig tartja fenn ezt az őrületet, amíg erőt ad annak elviselésére. Amikor már elfogy az erőnk, illetve nem ad több erőt annak elviseléséhez, akkor szűnteti majd meg az „őrületet”. Kérdés: Mi a különbség a civil és az egyházjog között? P. Maessen: Nagyon alapvető: a civil jogban, ha egy törvényt meghoznak, az akkor is érvényes, ha nem tartja be senki. Az egyházjogban nem: ha a pápa egy törvényt meghoz, de valakik nem tartják be, és a pápa NEM tiltakozik emiatt, akkor bizonyos idő után a helytelen gyakorlat törvénnyé válik.      Példa: kézbeáldoztatás. Ez ugye „indult” volt, amit bármikor vissza lehetett volna egyszerűen vonni. De nem tették, és ha valahol 20-30 éve gyakorlatban van, és a felettes hatóság nem tiltakozik, akkor ott törvénnyé válik, mint ahogy ez most a legtöbb helyen előállt, és ezt már körülményesebb megváltoztatni.      Példa: az esztergomi rítus az egyházi jog szerint jogellenes, mert a magyarok átvették a tridenti rítust, következésképpen már nem érvényes számukra az a kitétel, hogy a 200 évnél régebbi rítusok Szent V. Pius pápa rendelete után is érvényben maradhatnak. Viszont, ha elég sokáig (ez minimum 10 év) újra mondják, és az illetékes megyéspüspök nem tiltakozik, akkor újra törvényes lesz. (Ez mutatja, mekkora felelőssége van az elöljáróknak az Egyházban, vagyis Isten őket fogja elsősorban mindenért felelősségre vonni.)      Példa: a pápa előírta, hogy két éven belül a mindenkiért-t sokakért-re kell mindenütt változtatni. Alig egy-két helyen tették ezt meg (Mexiko, Magyarország, ?) A többi helyen azonban nem lép érvénybe ez az előírás, mert a pápa nem tiltakozik, nem figyelmeztet, És mivel ezt nem teszi meg, marad törvényesen a „mindenkiért”.      Egyébként maga pápa most január 6-án, a Sixtusi kápolnában mondott misén szintén „mindenkiért”-t mondott. (az interneten látható, hallható) Kérdés: Hogyan, illetve mikor történt a NOM hatályba lépése az egész világon? P. Maessen: A teológiai kifogásokon kívül formailag sem történt meg törvényszerűen az új miserítus bevezetése. VI. Pál már akkor promulgálta, amikor még nem is volt készen. Semmit nem lehet törvényerőre emelni, ami még nem is létezik! Aztán: nem pápaként írta elő, hanem minden ország püspöki vezetésére bízta. Olaszországban ő mint az olasz püspöki konferencia elnöke (akkor még a pápa volt egyúttal az olasz püspöki konferencia elnöke) vezettette be 1969. november 30-án. Azért nem világos, hogy a többi országban mikor vezették be, mert azt már nem ő határozta meg, mint pápa, hanem az egyes országok püspökei. Hát ilyet! Kérdés: Egy objektív véleményre miért válaszol az érintett mindig azzal, hogy igen, maga nem szeret engem? (lásd Lefebvre érsek híres történetét VI. Pál pápával. Lefebvre érsek: „Szentatya, a NOM nem jó.” VI. Pál: „Maga, nem szeret engem.”) P. Maessen:: Ez a szubjektivizmus. Így viselkedik a 68-as nemzedék, illetve az azóta felnövekvő nemzedékek, mégpedig más okok mellett főként azért, mert nem volt apjuk. Ahol hiányzik az „apa-figura”, ott a gyerek számára nem fejlődik ki az a képesség, hogy az a személy, aki meginti, esetleg meg is veri őt, egyúttal ugyanaz, aki őt szereti, aki gondoskodik róla. Ő csak vagy a mindent megbocsátó, „gügyögő” anyát ismeri, vagy egy külső embert, aki megüti, esetleg tényleg érdemtelenül. Ennek az apátlan társadalomnak a következménye bizonyos fokig az is, hogy nem lehet a pokolról beszélni, a fenyítő Istenről, szóval csak a „szeretetről”, ami persze nem igazi szeretet. Így lett vége annak a társadalomnak, ahol a „sachlich” = tárgyilagos vitákat lehetett folytatni egymás kölcsönös megbecsülése mellett.      Aki így gondolkodik, annak hiába érvel bárki is. De azt mondta, hogy ennek ellenére, mindig újra, meg újra meg kell mondani, ha valami rossz, röviden, sachlich (tárgyilagosan). A fenti kérdés-felelet először a fórumon jelent meg. Ott Füzesi Zsolt az egyházjoggal kapcsolatban a következőket fűzte az elhangzottakhoz: A szokásjog olyan nem írott jog, melyet hosszas gyakorlat honosított meg, s amelyet a törvényhozó is jóváhagy. Ez a jóváhagyás lehet külsőleg megnyilvánuló (consensus expressus), hallgatólagos (tacitus), vagy föltételezett (prasumptus). Ha a törvényhozó a jogszokást külsőleg is jóváhagyja, akkor az jogerőre emelkedik. Hallgatólagos jóváhagyásról akkor beszélünk, ha a törvényhozó tud egy szokásról, alkalom adtán fel is szólalhatna ellene, de nem teszi. Feltételezett jóváhagyásról akkor beszélünk, amikor egy szokás emberemlékezetet meghaladó (legalább 100 éves), ésszerű és az általános rendelkezésekkel nem ellentétes, s emellett dicséretes és a keresztény nép javát és az isteni jog érvényesülését segíti elő. Az olyan szokás, amely egyenesen ellentétes az írott törvénnyel, vagy azon lényeges és önkényes változtatásokat eszközöl, sohasem válhat törvényessé, hiszen az ilyen szokás mindig ésszerűtlen (irrationabilis). Az ilyen szokásokhoz a törvényhozó jóváhagyását sohasem lehet feltételezni.