.
Recenció
Molnár Tamás „Az ellenforradalom”
című könyvéről
Előszó: Molnár Tamás „Az ellenforradalom” című művét első ízben 1969-ben angol nyelven adta ki (három évvel később pedig franciául). A 2010-ben boltokba került magyar nyelvű változatot Turgonyi Zoltán fordította és a Kairosz Kiadó jelentette meg.
A szerző munkáját ilyen megállapítással fejezi be: „Civilizációnknak kétségkívül vége lesz azon a napon, amikor a katolikus Egyház és az Egyesült Államok csatlakozik a forradalomhoz.” Nos, az említett két intézmény már régen, szinte a könyv megjelenése idején, csatlakozott a forradalomhoz, és a civilizáció – látszólag – mégsem omlott össze. De ez csak a látszat, valójában a professzor úr eme kijelentése igaz volt: hiszen napjainkra olyan dolgok valósultak meg a világon, amik alapján korunk hagyományos értelemben már nem nevezhető civilizáltnak. Molnár Tamás a forradalom általános érvényű természetét írja le: ez korunkra különösen azért vált érdekessé, mert a mindennapokban minden kis és nagy közösség rendjét az ebben a könyben bemutatott, forradalomra jellemző mechanizmus zúzza szét. Például az iskolákban, a különböző munkahelyeken, de legesleginkább az Egyházban. Molnár Tamás megállapításai már csak ezért is rendkívül fontosak, különösen azért, hogy jobban felismerjük magunk körül a romboló erőket és azok természetrajzát.
Az ismertetés előtt egy fontos dologra kell felhívni a figyelmet, arra, milyen értelemben használja a szerző a forradalom szót. Ezt a fordító, Turgonyi Zoltán így magyarázza meg a könyv előszavában: „Molnár Tamás értelmezésében a »forradalom« kifejezés korántsem valami vonzó, helyeselhető jelenségre, folyamatra vonatkozik. Az olyan embereket nevezi forradalmároknak, akik spekulatív, életidegen utópiákat kívánnak ráerőszakolni a valóságra.”
Az első fejezetben a szerző így foglalja össze célját: „E könyvnek az a feladata, hogy reflektorfénybe állítsa az ellenforradalmi gondolkodást. .. Fő célom annak vizsgálata, mi az oka az ellenforradalmi szerzők elhanyagolásának, valamint annak, hogy újra meg újra képtelennek bizonyulnak döntően befolyásolni korunk politikai, társadalmi és kulturális eseményeit.” Ezután az 1789-es forradalom előzményeit tekinti át, melynek végén arra a megállapításra jut, hogy míg a mindennapi hatalomgyakorlásból kizárt középosztály, és annak is az írók és filozófusok adta és „mindenütt jelenlevő” rétege „absztrakt tervének tekintélye és vonzereje” egyre növekedett, addig a hatalmon levők tekintélye folyamatosan, sőt vészesen csökkent. A „felvilágosult” filozófusok egy „eszményi társadalmat” akartak megalapítani, amihez „kezdő lépésnek a létező intézmények és társadalmi szerkezet gyökeres megváltoztatását, sőt lerombolását szánták, s a rombolás munkáját az egyházzal és a monarchiával akarták kezdeni”…. „Teljesen természetes, hogy e támadások nem álltak meg az egyház küszöbénél, hanem az intézményes tekintély minden formáját célba vették.” … „A filozófusok írásai megtanították a francia nemzetnek a papokon való gúnyolódást, akik ezért képtelenekké váltak rá, hogy a király iránti tiszteletre intsék az embereket.”
Az enciklopédisták írásainak terjesztését a cenzúra sem tudta megállítani, mert bár hivatalosan volt cenzúra, de „tevékenységét magán a cenzúra intézményén belül szabotálták, olykor éppen az irányítók”. „Bármit gondoljunk is a cenzúráról, azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy ha van ilyen intézmény, akkor azzal, hogy nem működik hatékonyan, kettős kárt okoz: puszta létezésével ellenállást gerjeszt, és nem tudja ellenőrzése alatt tartani az ellenállást.”
E szellemiségnek a lelkekbe való beivódása azonban máshol is bekövetkezett:: „Ami igaz volt a cenzúra intézményére, általánosságban is igaz volt” a hatalom birtokosaira is. „Habozók voltak, bizonytalanok jogaik felől, s késlekedve, sajnálkozva vagy vonakodva vették igénybe hatalmukat.” 1789-t vizsgálva kiderül, hogy az ellenforradalmárok, ha forradalmi helyzettel kerülnek szembe, elbizonytalanodnak, míg a forradalmárok egyre agresszívebbek lesznek, és „az agresszívebbnek nyilvánvaló előnye van”. De van egy másik nagyon fontos pont is: a forradalmárok eszméi nem eredetiségük, jóságuk, igaz voltuk miatt terjednek, hanem mert kitalálóik, híveik, „akitivistáik” kiválóan értenek ezen eszmék terjesztéséhez, melynek „során kevés híján monopóliumra tesznek szert”, azaz lefordítva korunkra, a médiában egyeduralkodó szerepre jutnak. Így következik be az, hogy „a szellemi és erkölcsi légkört egyre inkább a forradalmárok” határozzák meg. Ezt nagyban megkönnyíti, hogy a forradalmárok „önmagukat teszik meg az elismerés osztogatóinak, s e szerepüket barátaik javára gyakorolják”.
Molnár Tamás ezután a hatalmon levők, illetve az ellenforradalmárok viselkedését tekinti át, s több példával illusztrálva azt mutatja meg, hogy a forradalmárok által megdönteni kívánt rend képviselői a bajban is „úriemberként” viselkednek. Aztán felteszi a kérdést? „De elegendő-e ez? Csupán ennyit kíván a hatalom?” És a válasz – egyelőre csak 1789-re vonatkoztatva: „XVI. Lajosnak hadiállapotot kellett volna bevezetnie, hogy megelőzze a forradalmat. A király nem ezt tette, nyilvánvalóan azért, mert úgy gondolta, hogy a polgárháború veszélyét mindenáron el kell kerülnie. Ám e célt éppen a hadiállapot bevezetésével lehetett volna elérni.”
Molnár Tamás ezzel a nagyon szomorú, sőt mondhatnám kétségbeejtő, és teljesen igaz megállapítással folytatja tanulmányát: „»Korunk forradalma« immár nem korlátozódik egyetlen nemzetre vagy társadalomtípusra, hanem egész bolygónkat a radikalizmus leplébe burkolja.” Ezután visszatér 1789 taglalásához, és azt vizsgálja, mi is volt az a mondanivaló, amivel a filozófusok koruk emberét megnyerték a forradalom ügyének.
Azonban a forradalom világméretű győzelméhez ez önmagában kevés lett volna: a francia gondolkodáshoz nemsokára a német idealista spekuláció – melynek terjesztői szinte kivétel nélkül protestáns lelkészek fiai voltak – társult, s e kettő „meghódította az akadémiai köröket … az akadémiai élet pedig a kötelező oktatás csatornáin keresztül a Nyugat szellemi életét”. (Gondoljunk csak Szent X. Pius küzdelmeire a modernizmus ellen. A szent pápa tudta, hogy ez a „minden eretnekség gyűjtőhelye” a szemináriumokban terjedt a legjobban.) A filozófusok Arisztotelésztől a francia forradalomig (és nagyon kevesen még azóta is) az egyénről és a társadalomról „úgy beszélnek, ahogyan valóságosan léteznek”. Ezzel szemben a forradalmár filozófusok az egyén és a társadalom állítólagos „lényegéről” szónokolnak, és elítélik azokat a „helyzeteket, amelyek úgymond, nem azonosak önmagukkal”.
Molnár Tamás gondolait akkor lehet a legjobban megérteni, ha ismerjük egy későbbi művét, az első ízben 1990-ben kiadott „Utópia, örök eretnekség” címűt. Ennek előszavában a professzor úr ezt írja: „Az emberiség történelmében időről időre lábra kap az a vélekedés, hogy az eszményi társadalom a valóságban is megteremthető. Azután fölhangzik a hívó szó: fogjunk össze, építsük föl Isten államát a földön. Bármennyire vonzónak tűnik is ez a gondolat, valójában csak vágyálom, mely a logika tébolyának bélyegét hordja. Evilági gőgtől elvakultan sokszor hisszük valóságosnak a véglegesen megrögzült emberi társadalom álmát. Ez az álom, az utópia, istentagadáshoz és önistenítéshez: eretnekséghez vezet.” Majd az első részben ezt írja: „Az utópista gondolkodás tehát a kezdet romlatlanságába és a tökéletesség elérhetőségébe vetett hitként is jellemezhető. … Az egyén ellenállásának leküzdésére természetesen erőszakot kell alkalmazni, ám az utópista szerint a cél – a jóság és a tökéletesség elérése – ezt kellőképpen igazolja.” A forradalmár filozófusok – csakúgy, ahogy az eretnekek – ősbűne tehát abból fakad, hogy nem veszik tudomásul a valóságos tényeket, az ember természetét, az eredendő bűnt, illetve ennek következményét, az ember rosszra való hajlamát, vagyis egyszóval a dolgok valóságos természetét. És azt állítják, hogy az ember eredendően tiszta, és ha bizonyos erők, elsősorban az egyház, a vallás, az erkölcsi kötöttségek nem gátolnák ebben, boldog és tiszta és erkölcsös társadalmat építene magának. Ezért kell az egyént minden kötöttségtől felszabadítani, ezért kell minden rendet, intézményt eltörölni, hiszen az ember eredendő jósága révén ezek nélkül is meg fogja teremteni a földi mennyországot. Molnár Tamás idézi Metternichet, aki az orosz cárnak írt levelében ilyen kijelentéseket tesz: „Az idealisták, a liberálisok célja olyan létezés biztosítása minden egyes egyén számára, amelyben teljesen független lehet minden tekintélytől, minden akarattól, kivéve a sajátját. Ez a gondolat abszurd, ellenkezik az ember természetével és összeegyeztethetetlen a társadalom szükségleteivel.” Molnár Tamás azt is megemlíti, hogy Metternich nem hitte, hogy a katolikus egyház egyszer szintén erre az útra léphet. IX. Pius első intézkedéseinek (melyek még liberálisok voltak) hírére így kiáltott fel: „Egy liberális pápa önellentmondás!” A forradalmárok „felszabadítják a lelkeket”. Az általuk kívánt és mára megvalósult új korszak meghozza „a léleknek, az ember szellemi szubsztanciájának felszabadulását is”. Ez a tanítás „mindenekelőtt az egyén öndicsőítési vágyát elégítette ki. … Másodsorban a tanítás könnyedén elintézte a béklyónak tekintett emberi természetet: az emberi nyersanyagot mostantól végtelenül alakíthatónak, tökéletesíthetőnek fogták fel. Így, harmadsorban, a mindebből keletkező folyamatban immár semmit sem lehetett elvetni vagy megtiltani mint »erkölcstelen«-t, »abszurd«-at, »az emberi természettel ellenkező«-t, a »társadalom stabilitására nézve káros«-at vagy egyszerűen mint »hamis«-at. .. A legfontosabb feladat a létező helyzeten túllépés lesz, azzal, hogy a tevékenység minden területén üdvözüljük a szokatlant, az ellentmondásosat, a bizarrt.” Nem szabad elfelejteni, hogy a könyv 1969-ben íródott. Mára ezek a célok mind megvalósultak, már semmiről és senkiről nem lehet azt mondani, hogy rossz, téves, gonosz stb. Sőt, korunkban már börtönnel fenyegetik azokat, akik Isten vagy az igazság nevében elítélik a bűnt, a tévedést.
Molnár Tamás ezután azt vizsgálja meg, hogy kik tartoznak a forradalmárok, illetve az ellenforradalmárok közé. A „belső kör”, a forradalmár-mag, „az irodalmárok köztársasága” nem csak a felvilágosodás-kori Franciaországban létezett, hanem minden társadalomban megvan. „E köztársaságba természetesen teljesen önkéntes a belépés, de bizonyos körökben ellenállhatatlan a vágy, hogy hozzá tartozzanak. Elsősorban az eszmék és képek manipulátoraiból áll: írókból, professzorokból, művészekből, újságírókból, népszónokokból, politikusokból és más maguk közé fogadott személyekből.” A könyv a „kapitalisták” részvételét e forradalmi eszméket hirdető körben elsősorban a pénzemberek tájékozatlanságával, politikai meggyőződésük hiányával magyarázza. Ma már úgy tűnik, hogy nem csak ez a tudatlanság játszik ebben szerepet, hanem még inkább az a tény, hogy a hatalom és a nagy vagyonok tulajdonosai a rend felbomlásával, azaz egy ország, egy társadalom megbuktatásával, a nagy gazdasági válságokkal még többet keresnek, mint ezek felépítésével, illetve megtartásával.
Így áll elő az a kör, mely a világot a francia forradalom óta irányítja: egyik részük megfogalmazza a forradalom eszméit, ezek az értelmiségiek, másik részük ellátja az előbbieket azon eszközökkel, melyekkel „erősítik hangjukat, hosszabbítják karjukat, növelik közönségüket”, aminek következtében az elsők, a professzorok, írók stb. a „kommunikációs csatornákon minden irányban terjesztik eszméiket”. Miközben a forradalomról beszélnek, és a nyilvánosság előtt a proletárok, a munkásosztály, a kisemmizettek, az elnyomottak érdekeiért szállnak síkra, valójában eszük ágában sincs, hogy ezekkel egyenrangúak legyenek, pláne nem gazdasági téren.
E két utóbbi folyamattal – a terjeszkedéssel és személytelenséggel – szembeni álláspont az, ami az ellenforradalmárokat kezdettől fogva a forradalmárok ellenfeleivé teszi. „Szemben azzal, amit százötven év óta hallunk”, e két réteg szembenállásnak oka „nem az osztályérdekek védelme, mint inkább a filozófiai ellenszegülés a modern létezés két vonásának: a meghatározhatatlan és ellenőrizhetetlen terjeszkedésnek, illetőleg a városi élet, a kereskedelmi és ipari vállalkozások és a politikai pártok személytelenségének”. Az ellenforradalmárok „felismerték azon feltevés filozófiailag hibás voltát, amely szerint az ember erényes, s így joggal lehet remélni egy hasonlóképpen erényes kormányzatot.” – „A választójog kiterjesztése azt jelentette, hogy a nemzetek élére demagóg pártvezérek kerültek, a számok és többségek új játékszabályainak segítségével.”
Az ellenforradalmárok pontosan látták a forradalmi rendszer ellentmondásait, viszont elkövettek egy hatalmas, és következményeiben végzetes hibát, mely a mai napig egyre erőteljesebben és egyre jóvátehetetlenebbül, visszafordíthatatlanul megnyilvánul. Ez pedig abban állt és áll, hogy „mind az akkori, mind a mai ellenforradalmár hajlamos azt hinni, hogy az igazságot csak fel kell tárni, hiszen tény, hogy mindenki számára látható és hallható, világosan megfogalmazható, miután elvetettük az összes hamis, megtévesztő és tisztességtelen ellenérvet.” – „Az ellenforradalmárok a józan észt, a régi korok és ősök bölcsességét, az emberiségnek a tapasztalatát, az emberi természet változhatatlanságát és a többi hasonló igazságot hangsúlyozzák.” „Az ellenforradalmár komolyan veszi az élet menetét, mert meggyőződése, hogy egy magasabb hatalom rendelte el azt. Következésképpen bízik benne, hogy egy világosan kifejezett eszmének nem kell reklám, s hogy azt a különleges gondviselés védi, amellyel szemben szinte tiszteletlenség, ha ezen eszme elfogadását sürgetjük. Az ellenforradalmár szervező elvnek gondolja Istent, a forradalmár szerencsejátékot képzel Isten helyébe.” A forradalmárok fő stratégiája a kommunikációs eszközök céltudatos felhasználása. Amikor még nem volt média, illetve működött valamelyes cenzúra, a szekták és a klubok vállalták, hogy alakítják a közvéleményt. Ami számított és ma is számít az nem a beavatottak számbeli fölénye, hanem a befolyás nagysága és a szervezettség. Ahogy 1789-ben fizetett agitátorokkal csődítették a tömeget a kolostorok és a királyi palota elé, „ma ugyanilyen jól szervezett tömegek játsszák el tiltakozó lázongásaikat az előre értesített tv-operatőrök és riporterek előtt, hogy széles nyilvánosságot, kedvező kommentárokat és rokonszenvet kaphassanak”. A mai média „nem változtatta meg a klubok működésének célját és jellegét, de hatalmas mértékben szélesítette befolyásukat, s tökéletesítette technikájukat”.
Molnár Tamás a forradalmi eszmék erejeként újra és újra azok újdonságát, lendületét, szokatlanságát, elemi nyugtalanságát, színességét, rendkívüliségét, látszólagos eredetiségét, idealizmusát nevezi meg. Szerinte ez hat a tömegekre, ha nem is az agyukra, de a szívükre. A mai, 40 évvel későbbi helyzetet látva, a forradalomnak a vallási közösségekben, elsősorban a katolikus Egyházban való térhódítása után, úgy tűnik, hogy a forradalmi eszmék nem e látszólagos tulajdonságaiknak köszönhetik győzelmüket, hanem sokkal inkább annak, hogy elhitetik az emberekkel, hogy „az ember a maga ura, nincs alávetve semmilyen rendnek, az emberi természetnek, az ember állapotának, s hogy szabadon játszhatik a rendelkezésére álló összes elemmel.” Valójában ez az elképzelés, ez a fület csiklandoztató mese az, ami annyira vonzó az Ádám bűnbeesése óta a rosszra, a lázadásra hajló ember számára. Molnár Tamás a forradalmároknak még egy másik jellegzetességéről is beszél. A forradalmár soha nem elégszik meg azzal, ami van, szerinte „semmi sem állandó, minden, ami van, tökéletlen, s így eldobandó”. Vagyis a forradalom nem egy időben lehatárolt folyamat, melynek végén valami új rend alakul ki, hanem egy állandó mozgás, várakozás, megelőlegezés, annak állandó hirdetése, hogy a tökéletes csak a jövőben lehetséges, tehát megállás nincs, a jelen elismerése, helyeslése egyúttal elárulása a forradalomnak. Molnár Tamás ehelyütt Mannheim Károlyt idézi, aki ezt írta: „Hogy a modern világ kialakuljon, szükségesnek látszik, hogy egész rétegek dolgozzanak a létező felépítés fellazításán”, azaz a mindenkori rend elpusztításán. Ez a réteg elsősorban az értelmiség soraiból kerül ki, mely mindig a haladásról szaval, és ezért mind értékeli, mind szívesen elvégzi ezt a rombolást. Ezzel szemben az ellenforradalmár hisz a rendben, abban, hogy az emberek elemi igényei közé tartozik a állandóság iránti vágy. A média segítségével az ellenforradalmárokra, akik a létező dolgok struktúráját akarják megőrizni és a konkrét realitásokat veszik figyelembe, a konzervativizmus, az elmaradottság, a középkoriság, a korlátoltság bélyegét sütik, akik valami mulandót védelmeznek. Ugyanakkor a média csinálta hősök, a forradalmárok „különlegesen széles látókörű emberek hírében állnak, holott a valóságban egyszerűen csak nem gondolták végig azt a zűrzavart, amely a fejükben uralkodik”.
Ezután Molnár Tamás egy érdekes kérdésre tér rá. Először megállapítja, hogy korunkra teljes mértékben a forradalmi médiumok irányítják a közgondolkodást, közhangulatot. Utána viszont kijelenti, hogy nem egy összeesküvés eredménye, „amikor a forradalmi médiumok hírek, hiedelmek, érvek, témák, megoldások és reputációk hálózatával terítik be a földgolyót.” Szerinte nem egy összeesküvés, hanem „szoros ideológiai konszenzus” eredménye ez, mely nem valamiféle titkos szervezkedésen, hanem az ideológia azonosságán alapszik. Azaz ezen ideológia alapján „a forradalmi médiumok maguk képeznek összekapcsolódva hálózatot,” mely meghatározza a megvitatandó témákat, és az elfogadható megoldások kereteit, valamint azok nevét is, akiket idézni, illetve akiket agyonhallgatni kell. „Az idő múlásával ez az ügyes játék, amelyben kifejlesztik személyek egy bizonyos táborát, egy másik tábort pedig elhallgatása útján megölnek, a világ problematikájának teljes újrafogalmazásához vezet.”
A fejezet végén Molnár Tamás egy furcsa, de nagyonis valóságos jelenségre is felhívja a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy a forradalmárokat akkor is mozgósítani lehet, ha ez a legnagyobb személyes áldozatokat kívánja tőlük. A professzor úr szerint ez a „jövőről való visszautasíthatatlan tudás biztonságérzetének” a következménye. „A forradalmár katonai szellemet képvisel abban az értelemben, hogy az emberiség egységét akarja, ami agresszív módon kikényszerített egyformaságot föltételez. Minden forradalmárcsoport, bármilyen anarchista jelszavak szerepelnek is zászlain, egyenruhában végzi.” Összefoglalás: „A hatalomátvétel modern eszközei ideológiák, amelyek a kommunikációs médiumok útján terjednek, amíg át nem hatják a »közvéleményt«.”
Az előző fejezet végén feltett azon kérdésre, miért tömörülnek csoportba, miért szervezkednek könnyen a forradalmárok és miért képtelenek ugyanerre az ellenforradalmárok, Molnár Tamás negyedik fejezet elején adott válaszának lényege abból áll, hogy 1789 előtt ez utóbbiaknak nem volt szükségük arra, hogy egyfajta stratégiát, vagy politikai, filozófiai elméleteket gyártsanak, mely szükség esetén mozgósíthatja őket. Ezzel szemben a forradalmárok megalkották a maguk elméleteit, többnyire rejtett vagy allegorikus nyelven, ami újabb előnyhöz juttatta őket, mert „a rejtett értelem a testvériség érzését kelti azok között, akik osztoznak a »titok«-ban”, s mely így „hamarosan egy szinte szent szöveg tekintélyére tesz szert”.
E megállapítás után Molnár Tamás szinte az egész probléma lényegét fogalmazza meg, nevezetesen azt, hogy elméletek csak olyan „környezetben működnek, ahol bizonyos előfeltevések adottak”. És a probléma gyökere éppen abból áll, hogy ez az előfeltevés a két táborban szögesen ellentétes. Míg „az ellenforradalom legmélyebb gyökerei a vallásban vannak”, és annak biztos – a történelem- és az Isten-ismeret által megpecsételt – tudatában, hogy az ember „születésekor nem szabad, hanem függő, és túléléséhez szüksége van környezetének koncentrikus köreire, amelyek az anyai gondozástól és az apai védelemtől az adott társadalom nyelvéig, intézményéig és hagyományáig terjednek”, addig a forradalmárok, vagyis a fantaszták arról vannak meggyőződve, hogy „az ember szabadnak születik, mégis mindenütt láncokat visel”, és az ő feladatuk, hogy e láncoktól megszabadítsák őt. A forradalmárok, Rousseau után, egy elképzelt, absztrakt, vágyaikban levő egyénről beszélnek, az ellenforradalmárok a „konkrét” emberről, „akinek helyzetét egy adott környezetben vizsgálják”. Míg a forradalmárok – de mondhatnánk úgy, hogy az eretnekek, az Isten-tagadók mindig a világtörténelem folyamán – „az embert mint potenciális jót tekintik”, addig az ellenforradalmárok – de mondhatnánk úgy, hogy az Istenben hívők, a Teremtőjüket és saját teremtmény voltukat elismerők – az embert gyengének, bűnnel és „szenvedélyekkel telinek és lényegében – az áteredő bűntől sebzettsége miatt – javíthatatlannak tartják”. „A forradalmár szerint az embernek nincs természete, a környezete alakítja, ezért egy tökéletessé tett környezet tökéletessé formálhatja, az ellenforradalmár egy alapvetően változatlan emberei természetet talál, hiszen azt egyszer s mindenkorra Isten alkotta meg, aki maga sem fejlődő erő (ahogy a forradalmár véli), hanem mindörökké ugyanaz.”
Molnár Tamás ezután de Maistre – szerinte túl radikális formában megfogalmazott – ellenforradalmi hitvallását idézi: „Az emberi ész saját erejére hagyatva puszta semmi, mert csak nézeteltéréseket és vitákat eredményez. Viselkedésük irányításához az embereknek nem megvitatható problémákra, hanem hitekre van szükségük. S amikor az ész felébred, az a legjobb a számára, ha kész eszméket, előítéleteket talál, legalábbis az életben való viselkedés vonatkozásában. Előítéletek nélkül nincs erkölcs és nincs kormányzás. Az államnak kell, hogy legyen vallása, ahogyan kell, hogy politikája legyen, de az a legjobb, ha e kettő dogmái egyesülnek, s közösen képezik a nemzeti észt, amely elég erős ahhoz, hogy elhallgattassa az egyéni ész eltévelyedéseit.” A gondolkodásnak a különböző alapelveken való ilyetén eltérése a politika, a kultúra, az oktatás, egyáltalán az élet minden területén megnyilvánul. A forradalmárok, az ideológusok, mindig egy távoli szép jövő érdekében mindig „kollektivista megfontolásnak rendelnek alá” mindent, egy eszményi közösség számára fogalmaznak meg a realitással szögesen szembenálló nagy terveket. Az ellenforradalmárok viszont egy adott közösségnek, egy adott pillanatban akarják a problémáit megoldani, és ezt – „mivel számukra a politikai test alapegysége a család” – a család és nem „az eszményi világtársadalom” problémáinak megoldásával kezdik.
Molnár Tamás ezután egy nagyon fontos – és sokak által bizonyára még nem átgondolt – folyamatról ír. Nevezetesen arról, hogy a forradalmárok célja nem más, mint a nemzetek, a nemzeti államok felbomlasztása. Mivel ők világközösségről álmodoznak, számukra a nemzet csak egy állomás, melyet el kell törölni a nagy cél érdekében. „A szabadkőművesség már jóval 1789 előtt azon munkálkodott, hogy felbomlassza a nemzeteket mindenütt, ahol csak gyengének találta őket, s így remélte, hogy közelebb jut a maga nagy céljához.” Magyarország utolsó húsz éve a legjobb bizonyíték ezen állítás igaz voltára. 1990-ben, illetve azóta folyamatosan, több évtizedes barátságok mentek visszavonhatatlanul tönkre, mert az addig egyetértő emberek különböző pártok szimpatizánsai lettek. Az egy-párt uralom ebben a tekintetben jobban hasonlított egy hierarchikus rendszerhez (és mint ilyent az ellenforradalmi filozófusok kívánatosnak is tartják), mint ez a több-párti úgynevezett demokrácia, ahol már olykor családtagok sem beszélnek egymással – mára sikerült a magyar nemzetet megmaradt határai között ugyanannyi részre, vagy talán még többre feldarabolni, mint 90 évvel ezelőtt.
Az ellenforradalmárok, mint Isten-hívő emberek, azt is felismerték, hogy a demokrácia „összeegyeztethetetlen az Istenben való hittel, mert mint tanításnak megvan a maga istene, az ember”. Ezért csalódtak az ellenforradalmár szerzők az Egyházban, „amikor az úgy döntött, hogy a demokratikus berendezkedésű társadalmak elfogadható partnerek” a tárgyalásokra, illetve amikor később az Egyház már odáig ment, hogy maga is elfogadta a demokráciát, és saját berendezkedésében is alkalmazni kezdte.
Molnár Tamás a történelem tanulságaiból ezt a megállapítást vonja le: „Aligha lehet találni olyan forradalmár gondolkodót, akiről, ha egyszer eszméi bolygónk bármely részén megvalósultak, ne derülne ki, hogy használhatatlan elméleteket terjesztett, amelyek tévedést, összeomlást, tragédiát okoznak, ha valahol alkalmazni próbálják őket.”
A fejezetet Molnár Tamás ezzel az összefoglalóval zárja: „Az ellenforradalom általános kudarcának oka az, hogy a konkréthoz ragaszkodik mind a tények, mind az emberi természet területén, s emiatt nélkülözi azon nyugtalan és türelmetlen társadalmi dinamikát, amely hajtóanyagot szolgáltatna a kitartó lendülethez; továbbá, hogy ez a konkréthoz való kötődés szinte megvető hozzáállást eredményez a modern típusú szervezet olyan eszközeihez, mint a politikai párt, a tömegmédia, az ideológiai mítoszok, amelyek maguk is a központi mítosz, az utópia alá rendelődnek.” Mindennek az a következménye, hogy „az ellenforradalmár (és Molnár Tamásnak ezt nagyon tudnia kell, hiszen maga is megtapasztalhatta) elszigeteltségben gondolkodik és dolgozik”, különösen „egy olyan korban, amikor a reklám és a propaganda zaja tölti be a levegőt. Így kibontakozik a magányosság láncreakciója”.
Molnár Tamás professzor az ötödik fejezetet újra azzal a kérdéssel nyitja, miként lehetséges, hogy az ellenforradalmárok képtelenek a szervezkedésre, a tábor-alakításra. Magyarázata így hangzik: „Az ellenforradalmi restaurációs kísérletek nem az ellenforradalmi nézet és filozófia valamely belső gyengesége miatt végződtek rendszerint kudarccal, hanem azért, mert az ellenforradalmárok zömmel képtelenek voltak a modern módszerek, szervezet, jelszavak, politikai pártok és sajtó teljes körű használatára. Az »image-formálás« folyamatát teljesen ráhagyták a forradalmi médiára, s így az ellenforradalmárok rendszerint kedvezőtlen megvilágításban szerepeltek, ha egyáltalán ismertek voltak. Ennek az lett a következménye, hogy még a politikailag el nem kötelezett hétköznapi emberben is működik egy finom mechanizmus, amely a forradalmár hősökkel és ügyekkel rokonszenvező reakciókat vált ki belőle, s ugyanakkor legalább is idegenkedésre és elutasításra készteti az ellenforradalmi hősök és ügyek iránt. Az ellenforradalmári kommunikációs eszközök keveset tesznek – ha egyáltalán tesznek valamit – azért, hogy helyreigazítsák e beállítottságot, amely csak egyre erősebbé válik a balos média állandó sugárzása következtében. Az ellenforradalmárok főként a már helyes meggyőződéssel bírókhoz beszélnek, akik száma igen nagy lehet, talán többségben is vannak, de az így létesülő kapcsolat nem szaporítja őket tovább. Emellett az ellenforradalmi közönség általában »statikus« közönség, nem érzi szükségét vagy lehetőségét további terjeszkedésnek, tanulásnak, mobilitásnak, térnyerésnek; csak azt várja, hogy újra meg újra megerősítsék nézetei helyességéről vallott meggyőződésében. Az ellenforradalmárok a saját médiájukat olvassák, hogy ott saját igazságaikat lássák viszont, s hogy megbizonyosodjanak arról, vannak más emberek is, akiknek az övékhez hasonló a meggyőződésük.”
Bár az ellenforradalmárok tudatában vannak e helyzetnek, nem képesek rajta változtatni, írja Molnár Tamás. Hiába ismerik fel világosan a helyzetet, a fenyegető problémákat és veszélyeket, hiába figyelmeztetik erre kisebb és nagyobb környezetüket, azok inkább a „lobogó lelkű”, mindig egy szebb jövőt ígérő és állítólag azon munkálkodó forradalmároknak hisz, és az ellenforradalmárokat nemcsak sötéten látóknak, de egyenesen szélsőségesnek tartják.
A marxizmussal, illetve a kommunizmussal kapcsolatban a professzor úr egy nagyon érdekes jelenségre hívja fel a figyelmet, nevezetesen arra, hogy a „marxizmusnak ezen aspektusa az ellenforradalmároknak tetsző húrokat penget; hangsúlyozni kell persze, hogy más aspektusaira – materializmusára, nemzetellenességére, totalitarizmusára – ez nem vonatkozik.” A professzor úr e megállapítását nap mint nap magunk körül tapasztalhatjuk. Az igazi ellenforradalmárok, az úgynevezett konzervatívok és a tradicionalista katolikusok soha nem mutatnak akkora gyűlöletet az elmúlt évtizedek, különösen az 50-es, 60-as évek iránt, mint a protestáns vagy liberális tábor tagjai. Az ellenforradalmi érzületű, azaz hagyományhű katolikus nem tagadja, hogy még a sötét 50-es évek is sok tekintetben elviselhetőbbek, élhetőbbek voltak, mint a mostani liberális, demokratikus úgynevezett szabadság. Egy katolikus számára szinte érthetetlen és mindenfajta realitást nélkülöző az a vad gyűlölet, amivel protestáns ismerősei a múlttal szemben viseltetnek, holott a katolikus klérus a kommunizmus alatt is sokkal többet szenvedett, mint a nagyrészt behódoló protestánsok, csakúgy mint az ellenforradalmárok a liberálisokkal összehasonlítva. Mivel az ellenforradalmárok egyik véglethez sem csatlakoznak, hanem mindig a realitások talaján maradnak, természetes és érthető, hogy minden tábor haragját magukra vonják, „mind a marxisták, mind a liberálkapitalisták haragját, s egyúttal ellenséges érzelmeket keltenek a liberáldemokratikus államban is. Ez azt jelenti, hogy a marxista értelmiségieknek, a kapitalista vállalkozóknak és a kormányzat kezében levő sajtónak nagyon is érdekében állt [áll] elhallgatni vagy eltorzítani az ellenforradalmárok mondandóját, jóval súlyosabbá téve az utóbbiak elszigeteltségét és elkeseredését, mint amilyen a XIX. században volt, amikor a folyamat elkezdődött.” Ezt követően a professzor úr egy újabb bizonyítékát hozza annak, miért szolgálták ki a liberálisok a kommunizmust, aminek egyenes következménye, hogy most ádázul gyűlölik. „A marxizmus hatalmas eszköz arra, hogy a forradalmi ideológia mélyéből felszínre hozza az utópia iránti alapvető elkötelezettséget, s a kommunista párt a legkülönbözőbb irányzatú forradalmárok természetes gyülekezőhelye lesz. »A liberális elfogadja a szocializmust, mert egy szocialista (marxista) kormányzat előmozdítja, méghozzá olykor az egyszerűség álcájában, a legrosszabb szenvedélyek – az irigység, a lustaság, az erkölcstelenség – módszeres kielégítését. Másfelől a liberális azt is megérti, hogy a központi hatalom növekedése, amelyet rendes körülmények között ellenezne, itt csupán eszköz a végső anarchia megvalósítására«, hiszen lerombolja a közerkölcsöt és az egyén szabadságát”, idézi végül Plinio Correa de Oliveira-t Molnár Tamás.
Ezek után érthető, hogy a liberálisok addig meneteltek együtt a kommunistákkal, amíg azok el nem végezték a „piszkos” munkát helyettük, hogy utána saját céljaikat könnyebben valósíthassák meg. A kommunizmusnak azt a feladatot adták, hogy „rendet csináljon”, eltöröljön, erőszakkal eltávolítson mindent a múltból, ami elég erős lehetne ahhoz, hogy ellenálljon az ő törekvéseiknek. Ezzel ők abban a szerepben tetszeleghetnek, hogy mindent békésen, demokratikus úton érnek el, és csak a többség akaratát teljesítik.
A bajok bemutatása után a lehetséges megoldást Molnár Tamás a francia Louis Coornaert 1968-ban leírt szavaival adja meg: „A feladat nem a régi struktúrák visszaállítása, hanem a visszatérés az alapelvekhez, azaz a hierarchiához, a kiválasztáshoz, a mérlegelés alapján döntéshez, szemben a liberális anarchiával és a marxista diktatúrával.”
Molnár Tamás itt ugyan – mivel elméleti fejtegetéseit a történelmi időszakok szerint tárgyalja – a két világháború közötti időkre céloz, e megállapítások a mostani helyzetet még az akkorinál is jobban rajzolják meg. És egyúttal meg is magyarázzák. De visszatérve az ötödik fejezethez, a két világháború között megalakult és működő, ellenforradalmi erők által hatalomra jutott rendszerek eltűnésének okát Molnár Tamás nemcsak a világháborúban és az utána kialakult nemzetközi helyzetben látja, hanem abban a tényben is, hogy „az ellenforradalmári rendszer számára nem elegendő a puszta túlélés, mint a demokrácia számára. Ez utóbbi mindig képes újra megnyerni elveszített klientéláját és a legitimitás birtokosának tekinteni önmagát, mert mindig fennen hirdeti az őrségváltás ígéretét (a szegény gazdag lesz, a tömeg műveltté válik, a gyenge fog kormányozni [az erőszakos cigány szorgalmas és becsületes lesz, ha munkát adnak neki; a buta és lusta tanulni fog, ha helyet adnak neki a jóknak fenntartott iskolában stb. stb.]), s ezért élvezi az utópista elit, az értelmiség támogatását. Ezzel szemben az ellenforradalmár rendszer egy szinte lehetetlen legitimitást keres, már a hatalom megszerzése előtt is, és e legitimitást egyhangú véleményre kell alapoznia, amely a »nemzeti hit«-et fejezi ki. Tény, hogy az ellenforradalmi rendszerek legtöbbje csak a politikai hatalmat keresi, és az általuk szokás szerint elhanyagolt területeket – a sajtót, a nevelést, a népszerű kultúrát – ellenfeleik kezében hagyják, s ezzel lehetővé teszik a saját céljaik elleni felforgató tevékenységet.” A fejezet vége felé járva Molnár Tamás újra megismétli az ellenforradalmárok legfőbb jellegzetességét: „Az ellenforradalmárok sosem hisznek »új emberiségben« [mint ahogy az „új pünkösdben”, az „új evangelizációban”, az „új misében” sem], ők valójában meg vannak győződve az emberi természet állandóságáról és Isten által teremtett voltáról. Továbbá nacionalisták lévén nem foglalkoznak olyan politikailag kezelhetetlen absztrakciókkal, mint az »emberiség«, csak a nemzettel mint politikailag értelmes fogalommal. Azt akarják, hogy a nemzet nagy és dicsőséges legyen; de mivel feltételezik a nemzetek közötti konfliktusok örök állandóságát, nem tartanak sem lehetségesnek, sem kívánatosnak egy egységes, egyszer s mindenkorra befejezett, időn kívüli, történelem feletti utópiát.” Feltéve: 2011. augusztus 8.
Molnár professzor úr e fejezetet azzal kezdte, hogy röviden összefoglalta a könyv megírásának célját. „Az e könyv által hangsúlyozni kívánt egyik fő állítás az, hogy az ellenforradalmár nem radikális jobboldali, s hogy csak másfél évszázadnyi frusztráció miatt vesztette el reménységét és esett pánikba; antidemokratikus beállítottsága egyet jelent a monarchikus elv iránti hűségével, s így természetes volt a számára a következő érvelés: minthogy a demokrácia és a pártok gyengítik a nemzetet, és aláássák szellemét, keresni kell egy uralkodót vagy egy ezt átmenetileg helyettesítő személyt, aki majd eltörli a pártokat, korlátozza a demokrácia hatáskörét, s helyreállítja a nemzeti egységet.” Ebben a fejezetben ír a professzor úr hosszabban Karl Kraus, a 20. század „első harmadában alkotó bécsi zsidó szerző” munkásságáról, aki „lapjában végtelen hadjáratot folytatott a bécsi sajtó romlottsága, vulgaritása és üressége ellen. Legfőbb ellensége a bécsi liberális burzsoázia orgánuma volt, amely uralkodó szerepet játszott Közép-Európában”. Miután Kraus Bécset „az emberiség elpusztítására létesült kutatólaboratórium”-nak nevezte, a sajtó azzal válaszolt, hogy tökéletes feledésre ítélte, ami tudvalevőleg nagyobb szellemi gyilkosság, mint a nyílt támadás és bírálat.
Bár az ellenforradalmárok magatartása nagyon különböző, felháborodásuk oka és aktusa ugyanaz. Ezért minden korra igaz, hogyha a monopolhelyzetben levő sajtó meghallgatná a Kraus-fajtájú értelmiséget, akkor nem kerülne sor olyan vezetők térhódítására, mint például Hitler és a hozzá hasonlók. Akármilyen címkét is ragasztanak a „demokráciák” elé, például kapitalista, szocialista, népi, mindegyiknél ugyanaz a jelenség tapasztalható: félelmetesen növekszik a központi adminisztráció hatalma, maguk a népi intézmények illuzóriusakká válnak, és csak álcául szolgálnak a mindenütt jelenlevő központi vezetésnek. [megj.: egyfelől ez minden rendszer közelgő bukásának egyik legfőbb jele, m. m. az adminisztráció minden előző mértéket felülmúló növekedése, másfelől annak bizonyítéka, hogy az erkölcsöt, a természetes ösztönöket nem lehet központi szabályozásokkal, törvényekkel, előírásokkal helyettesíteni. Például a nők gyermekvállalási készségét nem lehet pénzbeli ösztönzéssel visszaállítani, ha korábban szétzúzták a családokat, férfiasították a nőket stb.] A mai világméretű kilátástalan politikai és gazdasági helyzetet a 19. századi liberális burzsoá társadalom hibái, a demokratikus rendszer logikája, a pártok anarchiája és a kulturális élet demagógiája idézte elő, állapítja meg Molnár Tamás. De mivel szellemi téren változatlanul a forradalmárok az egyeduralkodók, e folyamatoknak még a kialakulását, okait sem tárja fel senki, mert azoknak, akik erre képesek lennének, vagyis az ellenforradalmároknak még az események nyilvános értelmezésére sincs meg a lehetőségük. Mára odáig fajult a helyzet, hogy az ellenforradalmárok, vagyis a tisztánlátók, a valóságot szemlélő és megoldani akaró, nem pedig az utópiákat kergető értelmiségiek, elfogadott ténynek tartják, hogy a bomlási folyamat visszafordíthatatlanná vált. Az ellenforradalmárok a bajok szellemi gyökereit tárják fel, szöges ellentétben a forradalmárokkal, akik mindig arról szónokolnak, hogy minden jó lesz, ha ők formálhatják a jövőt. Oliveira Salazar már évtizedekkel ezelőtt így beszélt: „Az tölt el aggodalommal, hogy szemmel láthatóan egyetlen államférfit sem foglalkoztat a tartalom és a benső élet ezen elvesztése, az erkölcs eltűnése és a nemzeteket egybefoglaló létfontosságú kötelékek elszakadása. Nem látják, hogy maga az ember vált fenyegetetté élettevékenységeiben.” Az utópiákat kergető forradalmárok az általuk uralt sajtó, nevelés, oktatás segítségével azt tanítják évtizedek óta, hogy a történelem célja az anyagi jólét. Az ily módon átmosott agyú emberek természetesen nem fogják megérteni, ha az ellenforradalmárok arról beszélnek, hogy valóságos kapcsolat van a szellemi és erkölcsi igazság és a civilizációk lényege között.
Hiába figyelmeztettek sokan arra, hogy az elmúlt századok forradalmai (1789, 1917, 1945, 1990) során egyre több „valóban lényeges” dolog tűnt el az életből, „nem számít, milyen sokan voltak vagy vannak, mert emberek tömege is gyengévé lesz, ha elszigetelődik”, ha elzárják előle a megszólalás lehetőségét.
Molnár Tamás a fejezet vége felé tér rá az eddig elmondottaknak az Egyházban mutatkozó megnyilvánulására. „A katolikus tömegeket szinte teljes egészében joggal lehet ellenforradalmároknak nevezni, abban az értelemben, hogy soha nem kívánták s még csak el sem képzelték a II. Vatikáni Zsinatot és különösen a zsinat utáni korszak által eredményezett változásokat. Természetesen még kevésbé vagy egyáltalán nem voltak felkészülve e változások és a nyomukban támadó szomorú zűrzavar megtapasztalására, mivel az Egyházat kősziklának tekintették, mióta Péter megkapta a kulcsokat, s mivel a katolikus tanításnak mélységesen forradalomellenes jellege van. Ám a rombolás munkája olyan gyors volt, hogy amikor XXIII. János meghalt és VI. Pál lett az utóda, az egész épület remegett, és még a dogmatikai és tanítóhivatali alapzatban is repedések mutatkoztak. … Így a zsinat következményei (Yves Congar atya kifejezésével az Egyház »októberi forradalma«) igazi terrorként hatottak, amilyennek a katolikusok, mint katolikusok még sohasem voltak kitéve, s ezért teljesen fegyvertelenül álltak vele szemben. Az Egyház „októberi forradalma” okozott „kár félelmetes méretű, s a hívekre mért szenvedés nagyobb, mint bármikor az elmúlt kétezer évben, mert azok, akik kimérik, egyházi emberek, s azok, akik nem tanúsítanak ezzel szemben semmi ellenállást, szintén egyházi emberek”, összegzi Molnár Tamás az ellenforradalmárnak, azaz „katolikusnak” megmaradt hívek állapotát, mely mára nemhogy enyhült, de lényegesen súlyosbodott. A katolikus Egyház csaknem kétezer évig, mint az abszolút igazság birtokosa, minden külső hatással szemben ellenálló és kritikus volt. „A mi korunkban viszont néhány évnél kevesebb is elég volt ahhoz, hogy bejuttassák a hitetlenség forradalmát a hit fellegvárába.” Hogy ez hogyan sikerülhetett? Molnár Tamás szerint azért, mert „a forradalomnak közvetlen nyomást gyakorló módszerei vannak, terrorista módszerek, amelyek zavarba hozták az Egyház ellenállási ritmusát, a szembenállásból, kipróbálásból és végső elfogadásból vagy elvetésből álló bölcs ritmust. A forradalom, amelyhez a zsinat csak az alkalmat szolgáltatta, rohammal vette be az Egyházat, ahogyan a Bastille-t és a Téli Palotát is.”
Azt a tényt pedig, hogy az ellenforradalmár katolikus hívek még mindig reménykednek a pápában, a professzor úr ezzel magyarázza: „A katolikus ellenforradalmárok, akiket papjaik, bíborosaik, püspökeik, teológusaik elhagynak, vagy rosszabb esetben gúnyolnak és megfélemlítenek, nem fordulhatnak máshová, mint a végső természetfeletti menedékhez: remélhetik, hogy a pápa megvédi a hitüket.” Feltéve: 2012. január 11.
A II. világháború után a hatalmat szinte mindenütt a világon – látszólag végérvényesen – a forradalmi szellemiség vette át, illetve tartja továbbra is kézben. „A forradalmároknak sikerült a világot ... hamis fogalmak takarójával beborítani. Ezért a világ az e fogalmak és … az útjukat szüntelenül keresztező valóság közötti folyamatos összecsapás állapotában él.” [Ez olyan alapvető megállapítás, mely jelenünket a legjobban teszi érthetővé.]
Ezen a helyzeten az sem segít, hogy néhányan, még a forradalmi filozófusok közül is, belátják, hogy az új világrend alapjául szolgáló „új ember” nem teremtődött meg. Mivel mindent erre az elképzelésre, erre az ábrándra építettek, ennek elmaradása valójában mindazt maga alá temeti, amit elérni akartak vele: azaz a megreformált, jobb világot.
A nyilvánvaló politikai kudarc azonban végzetesen hozza magával a kulturális terrort. A forradalmi folyamat a társadalom egyetlen résztvevőjénél, tagjánál sem áll meg, magába omlaszt, átitat mindent, ami az embert körülveszi.
A professzor úr ezután a terrorról ír, mely szerinte „a dac és a kihívás aktusa, amely által egy hagyományosan szent személyt, tisztséget, intézményt vagy szimbólumot megszentségtelenítenek. Hatásának lényege nem személy vagy személyek fizikai elpusztítása, hanem az, hogy megrendíti egy adott közösség hitét az elfogadott értékekben és szokásokban, s ezek mögött a dolgok állandóságában”.
Mindezek eredményeképpen „a forradalmi tanításban rejlő romboló erő végül keresztülvitte minden nyugati intézmény döntő meggyengítését: az egyházét, az államét, a bíróságokét, az egyetemét, a hadseregét és a kulturális életét”.
A professzor úr szerint a jelen abban különbözik a múlttól, hogy nem egyes forradalmi kitörések zajlanak, hanem az első világháború óta „folyamatos forradalmi helyzetben vagyunk”. Ráadásul ennek nem is csak egy bizonyos célja van, például a gazdasági jólét vagy valamely társadalmi csoport emancipációja, hanem egy „általánossá lett forradalmi tartalommal és stílussal szembesülünk, egy nihilista dühöngéssel, egy állandó és válogatás nélkül alkalmazott terrorral”,
Molnár Tamás végül a lehetséges megoldásra tér rá, melyet szerinte nem az ellenforradalmárok puszta politikai hatalomátvétele jelentene, hanem az, ha az ellenforradalmárok szellemi téren vennék át a hatalmat és a kultúrát formálnák át, hogy ezzel az emberek újra érzékenyek váljanak a szellem és az igazság szavára.
Utószóként Molnár Tamás olyan megállapításokkal, olyan helyzetek leírásával fejezi be könyvét, melyek korunkban mind megfigyelhetők (például az első hazánk, a második az Egyház életében). Az ellenforradalmárok feladatát a professzor úr a következőképpen határozza meg: Az ő feladatuk „egyszerűen az, hogy megvédjék a társadalmat és a rendezett közösség elveit. Ez nem látványos feladat, s teljesítése során nincs végső győzelem: sikereit inkább az elmékben és lelkekben aratja, mint a fórumokon. Véget nem érő munka, mindennapos teher. És így kell elvégezni, nap nap után.” Vége Feltéve: 2012. március 21. |
vissza