Pornó és férfiak ölelkezése a szemináriumokban, szadista erőszak, szexuális visszaélések, fiatal fiúk megerőszakolása a katolikus iskolákban. Szeminaristák mint Call-fiúk. Hatalom, bujaság, mohóság. Ez napjaink katolikus egyházának a képe. Az ember el szeretne fordulni, a szégyentől és a haragtól kiabálni. Nem könnyű idő ez a püspökök számára, de különösen nem azon papoknak, akik Krisztus példás szolgálói. És számunkra, laikusok számára sem könnyű idő, akik szeretjük egyházunkat, és mégis ennyire bepiszkítva és leromlottnak kell lássuk. A régmúlt időkben, amikor a kérések még segítettek és a katolikus laikusok levelei még a püspökökhöz – sőt személyesen magához a pápához is – eljutottak, egy nő, Sziénai Katalin VI. Orbán pápának ezt írta: „Legjobb Atya, a világ nem mehet így tovább. Olyannyira megsokasodtak a bűnök, különösen azoknál, akik az Anyaszentegyház kertjében illatozó virágként lettek eredetileg elültetve, hogy erényeik illatát leheljék ki. Ehelyett azt kell látnunk, hogyan vannak eltelve nyomorúságos és aljas bűnökkel, melyekkel az egész világot megfertőzik. Ah, közülük kinél található még meg a szív tisztasága és a tökéletes becsületesség?”      Ó, igen, mi is a nagy szenttel sóhajtozunk, akinek éppen egy gyenge pillanata lehetett, amikor e sorokat írta. Hiszen Katalin különben nem volt ennyire finomkodó, ha a klérusban tapasztalható visszaélések láttán elkapta a harag. Állítólag a pornó-papoknak Isten nevében még a fejét is követelte. A problémák láttán Svédországi Szent Brigitta is fölötte kategorikus tudott lenni: „Elzavarni kell az erkölcstelen papokat, mert jobb az, hogy egyáltalán ne legyen mise, mint hogy ringyó kezek érintsék Isten Fiának testét.” És Bingeni Szent Hildegard is panaszkodott amiatt, hogy az Egyház urai sokkal inkább „vágyuk barlangjába menekülnek”, mint hogy Isten művét tegyék. Ami azt mutatja, hogy ez a mostani probléma mégis csak bizonyos időtlenséggel bír.      Ha e középkori asszonyok politikailag nem-korrekt kommentárjait közelebbről megvizsgáljuk, akkor úgy találjuk, hogy ők a probléma okát abban látták, hogy a klérus bizonyos tagjai elfeledkeztek Istenről. És nem a rendszerben, nem a korszellemben, nem a cölibátusban vagy az Egyház „nem élhető” szexuális erkölcsében, melyet ők egyébként, mint minden szent asszony, játszi könnyedséggel – legalábbis férfi kortársaikkal való összehasonlításban – éltek.      Sőt, ennél is több, ezen asszonyokat nem egy sajnálatos egyházon belüli üzemi baleset felszámolása, meggyőző sajtókonferenciák, de még csak nem is a bocsánatkérések izgatták. Őket mindenekelőtt Isten és az ő szent Egyháza érdekelte, Krisztus misztikus teste, melyet egyesek beszennyeztek, megbecstelenítettek és eltorzítottak. De mivel mindenkor könnyebb volt a magas igényeket eltörölni, hogy egyesek annál lelkiismeretlenebbül űzhessék saját kisded játékait, az Egyházban már sokkal Luther előtt felmerült a cölibátus eltörlésének gondolata.      Svéd Szent Brigitta azt az érseket, aki úgy vélte, hogy jobb eltörölni a szüzességi fogadalmat, hogy ezzel a botrányokat a világból eltöröljék, a Boldogságos Szűz nevében és megbízásából a következőkről értesítette: „Halála után annak a pápának a lelke, aki ilyet megtenne, a pokol örök kínjába taszíttatna, hogy ott örökre a démonok étkéül szolgáljon. Ámen! Isten szent Anyja szólt!” Már csaknem ezer éve vesződnek az európai szent asszonyok a részeges, kicsapongó és fiúkat megbecstelenítő klerikusok problémájával. Ha kijelentéseiket és jövendöléseiket olvassuk, akkor még ma is érezzük, milyen gigantikus szent haraggal voltak eltelve. Olyan haraggal, mely ma a jelentősen kevesebb szent mellett az Egyház gyulladt idegét találja el. A püspökök jól tennék, ha e napokban Szent Katalin leveleit nem az éjjeliszekrényre helyeznék, hanem intenzíven tanulmányoznák.      Az önzés, a bujaság, a gőg és a klérus bűnei ellen ez az olasz aszkéta nő már XI. Gergely pápának ezt ajánlotta: „Mivel rád van bízva az Anyaszentegyház kertje, mindenekelőtt a bűzlő virágokat kell kiirtanod, akik teljességgel tisztátalanok, tele bujasággal és a gőgtől felfuvalkodva.” Mivel ezek megmérgezik Isten szent kertjét és hagyják tönkremenni: „Ültess illatozó virágokat ebbe a kertbe, pásztorokat és intézőket, akik a Keresztrefeszített igaz szolgálói akarnak lenni, akik semmi másra nem gondolnak, csak Isten dicsőségére és a lelkek üdvösségére!” Mi most mint a fejbe kólintottak állunk az előtt a nagyonis konkrét gonosz előtt, melyet az Egyház túlságosan is sok férfija követett el – és sok helyütt még most is elkövet. Olyan magatartásban, amelyben – ahogy Bingeni Szent Hildegard panaszolja – „arcátlanul maguknak írják elő a törvényt, mintha mindegyik a saját maga istene lenne”, és vélhetően elfelejtették, hogy annak számára, aki „ezeket a kicsinyeket” megbotránkoztatja, a tengerbe való dobás malomkővel a nyakában is kellemesebb alternatívának számít, mint az isteni ítélet. Ezt tudva nem elegendő, ha riportereknek sajtókonferenciákon „elnézést kérünk az áldozatoktól” mikrofonba diktálnak és beszélgető-műsorokban a cölibátus mélyebb értelmét magyarázgatják. Még egyszer Szent Katalint, a haragvó misztikust idézve: „Itt nem lehet közönyösnek maradni az Istennel szemben elkövetett sértések láttán. Különben azt a látszatot keltjük, mintha egyetértenénk a bűnükkel.” Kinek másnak, mint az Ő egyházának kellene jól tudnia, AKIT az áldozatokkal együtt megbecstelenítettek: „Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25,40)