Az emberiség kezdettől fogva vallásos volt. Az istentelenség egészen új dolog, az ember lefelé süllyedésének meghatározó, biztos jele. Bizonyítja a mindenütt megtalálható oltár: felemelt asztal az áldozatbemutatás céljára. Minden egyes vallásban központi helye volt ez az áldozatbemutatásnak. A Bibliában az első oltár és áldozat Káiné és Ábelé. Káinét nem fogadta el az Úr, Ábelét igen. Ebből lett az első gyilkosság (Ter 4). A másik oltárt Ábrahám építette a hagyomány szerint a jeruzsálemi templom hegyének helyén. Fiát, Izsákot kellett volna feláldozni, a számára legértékesebbet. De nem engedte végül Isten (Ter 22). A jeruzsálemi templomban, annak bejárata előtt hatalmas oltár állt faragatlan terméskövekből. Annyiféle áldozat volt, ahány imánk: engesztelő, kérő, hálaadó. Természetesen az igazi áldozatnál a legfontosabb a lelkület volt: ahogyan adták Istennek. A sokfajta áldozat között a teljesen elégő áldozat, a holocaustum volt első helyen. Ez a legtökéletesebb lelkület: adni, s nem várni érte semmit. Amikor bűnei miatt fogságba hurcolták a választott népet, az fájt nekik a legjobban, hogy a babilóniaiak elpusztították a templomot, meggyalázták az oltárt és még azt kívánták volna, hogy parancsra dalt énekeljenek. A válasz? Hogyan énekelhetnénk az Úr énekét idegen földön? (Zsolt 136.). A mi oltáraink valahogy az ószövetséginek a másai. Nálunk is – ha lehetséges – lapjának egyetlen természetes kőből kell lenni, de lehet fából is, fel kell szentelni, kizárólag az istentisztelet számára kell fenntartani, minden közönséges használat teljes kizárásával. Évezredek óta az oltárt Krisztus, méghozzá a holocaustum, a magát maradéktalanul feláldozó Főpap jelképének tartották. Ezért a szentmisénél ünnepélyes alkalommal megincenzálják tömjénfüsttel, ezért csókolja meg a miséző pap. Hogy Krisztus Urunk vértanúságát, engesztelő keresztáldozatát, vértanúinak egységét a Fővel és a szentek egységét még jobban kihangsúlyozza az Egyház, ezért már a 2. századtól kezdve a vértanúk sírja közelében vagy pontosan afölé emelték az oltárt. Amikor pedig ez lehetetlen volt, vértanúk ereklyéjét helyezték az oltárlap alá. Ma is ez a szabály. A liturgikus könyvekbe foglalt szabályok szerint meg kell tartani azt az ősi szokást, hogy a szilárd oltár alá vértanúk vagy szentek ereklyéit helyezik. Így az oltárcsók, amit tájékozatlan és hitetlen emberek hajlamosak kigúnyolni, egyszerre a mi Áldozatunknak, a keresztre feszített Krisztusnak szól, másrészt az Ö leghűségesebb hőseinek, követőinek, a vértanúknak. Ezen ereklyék valódiságáról meg kell győződni, törődni kell velük. Ha a rajta lévő főpásztori pecsét megsérül, ki kell cserélni, újat kell kémi.