Ötvened vasárnap evangéliuma: Lk 18,31-43 „Akkor félrevonta a tizenkettőt, s így szólt hozzájuk: »Most felmegyünk Jeruzsálembe, s beteljesedik minden, amit a próféták az Emberfiáról megjövendöltek. Kiszolgáltatják a pogányoknak, kigúnyolják, megalázzák, leköpdösik, de harmadnap feltámad.« Azonban ők mit sem értének ezekből, és ez az ige el volt rejtve előlük, és nem értették a mondottakat. Történt, hogy amikor Jerikóhoz közeledett, egy vak koldus ült az út szélén és kéregetett. Hallotta, hogy nagy tömeg vonul arra, megkérdezte hát, hogy mi történt. Megmondták neki, hogy a názáreti Jézus halad arra. Erre elkezdett kiabálni: »Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!« Akik elől mentek csitították, hogy hallgasson. De annál hangosabban kiáltozott: »Dávid fia, könyörülj rajtam!« Jézus megállt s szólt, hogy vezessék elé. Amikor odaért, megkérdezte: »Mit akarsz tőlem, mit tegyek?« Azt válaszolta: »Uram, hogy lássak!« És Jézus mondá neki: »Láss! A te hited megszabadított téged.« És azonnal láta és követé őt, magasztalván az Istent. És az egész nép, mely ezt látta, dicséretet monda Istennek.” Mint közvetlenül azon szavakat követő esemény, melyekben Lukács a tanítványok értetlenségéről számol be, a vak meggyógyítása egészen egyértelmű csoda. Az Úr a világtalanon akarta tanítványainak – és ezzel örök időkre mindazoknak, akik számára a kereszt botrány vagy balgaság (lásd: 1 Kor 1,23) – megmutatni, mennyi kitartó imádságra és kiabálásra van szükség, amíg az embernek felnyílik a szeme a helyes szenvedés-követésre.      A vak korábbi állapotában, amikor „ült az út szélén és kéregetett”, nem más, mint az ember jelképe, ahogy van, ahogy él, amikor Krisztusnak a szenvedés útján való követésének az értelmét még nem fogta fel. Ekkor még azt hiszi, hogy feladata csupán a folytonos kéregetésből áll. És ez logikus is, hiszen mielőtt nem lesz világos előtte, hogy valójában miért is lett „az útra” állítva, tényleg kéregetnie, kérnie és kiabálnia kell. De amikor végre a nagy világosság megnyílik számára – és ez az Úr kegyelméből történik meg –, életébe megérkezik a nagy célirány is. Akkor hirtelen megtudja egészen más értelemben, hogy milyen „úton van”, azaz ettől kezdve van egy határozott célja, mely felé tartania kell. Ez a vak egyáltalán nagy általánosságban is az ember jelképe. Miközben az Úr teljes bizonyossággal rámutat, hogy a fel, a Jeruzsálembe vezető út maga a birodalom teljességébe, az örök életbe vezető út –, e csodával azt is meg akarta mutatni, hogy végre elérkezett az az idő, amikor az ember előtt kegyelme nagy világosságát fel hagyja villantani, hogy ők mindannyian vele együtt menjenek az örök világosság, az örök élet felé. Mindazonáltal talán az üdvtörténet földi végére is csodálatos utalás történik ehelyütt. Szent Ambrus értelmezésével ellentétben, aki a vakban a pogányságot látja, mi inkább azt hisszük, hogy e csodában a zsidóság vakságáról van szó. Hiszen a vakság végülis a zsidók jellegzetessége (lásd: Róm 2,17-24; 2 Kor 3,12-18; Mt 15,14). Mert a zsidó vak és Jerikó mélyen fekvő síkján marad mindaddig, amíg az idők végén meg nem hallja az Úr hívását, és meggyógyulva követi Őt a halottakból való feltámadásában fel a magasba, vagyis „Jeruzsálembe”.