Miközben az egész világ a papok évétől harsog és egyik rendezvényt a másik után szervezi, a papok jó része megkeseredett, hivatását életidegennek érzi és az identitását keresi. Bármennyire is futnak a világ szekere után, az már régen lehagyta őket. Általában a papság társadalmi megbecsülése és elfogadottsága a nullával egyenlő. A papot a társadalom csak úgy fogadja el, ha eladja magát valamilyen divatos ideológia napszámosának. Már a templomba járó, ú. n. „keresztény” emberek sem a pap krisztusi mondanivalójára kíváncsiak; a papban csupán olyan embert látnak, akinek ki kell szolgálnia a közösség kényét-kedvét. Ha ezt nem teszi, ódivatúnak, mogorvának és nagyképűnek tartják. A papság egyik fele abba a hibába esik, amit Szentatyánk is túlzott aktivizmusnak nevezve elítélt, hogy úgy gondolja, csak akkor értékes, ha a közösségnek tetszik, amit csinál. Ezek az emberek úgy gondolják, hogyha látványos rendezvényeket szerveznek, lótnak-futnak, akkor teljesítik be hivatásukat. Rájuk nagyon sokszor igaz a mondás, hogy olyannyira gyorsak, hogy a lelkük lemarad a lábuktól.      A másik probléma azon papok esete, akik a sok csalódás után teljesen elzárkóznak, szolgáltatásképpen elvégzik a minimumot, és különben saját hobbijaiknak élnek. Ahhoz, hogy újra felfedezzük a papságot, elsősorban személyesen kell találkozni Krisztussal, és arra az evangéliumi kérdésre: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” nap mint nap őszinte szívvel azt kell válaszolni: „Te vagy az élő Isten Fia.” Ezért a pap számára elengedhetetlenül fontos, hogy mielőtt az embereknek Istenről beszélne, előbb Istennel beszéljen (imádság). Hiszen, mit tudunk mondani arról, akivel nem is találkoztunk.      Az Egyház megújhodását minden korban nem az aktivisták, hanem az imádkozó, az Istenben élő emberek hozták. A pap a hit embere, de ennek a hitnek először a szívben kell gyökeret vernie, hiszen a Szentírás szerint a „szív bőségéből beszél a száj”. Ebből fakad, hogy a papnak ismernie kell magasztos hivatását, mely nem az emberek véleményétől függ. A papot nem az emberek választják, hanem maga az Isten hívja és adja legitimitását. Ezért elsősorban Istennek kell tetszenie, még ha ezzel sokszor az emberek rosszallását váltja is ki. Hiszen Krisztus sem az emberek tetszését kereste, hanem az Atya akaratát teljesítette.      A pap „alter Christus” (második Krisztus), és hogy ez mindjobban nyilvánvalóvá váljék, a legfontosabb az őszinteség. Őszinteség önmagával, saját kicsinységének felismerése – „kegyelemből vagyok az, ami vagyok” –, őszinteség Istennel és őszinteség az emberekkel. A papi élet sikere vagy bukása nem múlik máson, mint hogy a pap magánemberként Krisztus követője vagy csak a világ előtt akar reklámozni valakit. Ezt egy pap így fogalmazta meg: „Ha az én életemnek nincs üzenete, akkor az üzenetemnek sem lesz élete.” Ez az élet pedig, újra mondom, az Istennel való találkozásból fakad, ami elsősorban a liturgiában, a szentmisében történik.      Ha a pap a misében nem tud belépni a Kálvária jelenébe és ott azonosulni Krisztussal, hanem csak az emberek számára kíván „szolgáltatni”, akkor a misén kívül sem lesz semmi köze Krisztushoz. A mise kiváltságos módon a pap Istennel való találkozása. Számunkra is tanulságosak boldogemlékű Tóth Tihamér gondolatai:      – Amilyen a miséd, olyan a hited;      – Amilyen a miséd, olyan az erkölcsöd;      – Amilyen a miséd, olyan az életed;      – Amilyen az életed itt, olyan lesz az örökkévalóságban.