(Harc a reverzálisok ellen) A katolikus Egyház, mivel magát az igaz vallásnak s ami ezzel egyértelmű: az egyedül igaz hit, tehát egyedül üdvözítő vallásnak tartja, a vegyes házasságot csak akkor engedi meg, ha minden születendő gyermek katolikus lesz, és ha a katolikus fél házassága megáldására egyedül csak a katolikus Egyház áldását kéri ki, tehát egy másik „vallásnak”, bármely legyen is az, közreműködésétől tartózkodik.      Ez az álláspont a katolicizmus igazságjellegéből szükségképpen következik, mert amelyik igazság nem erőszakos és elismeri a tévedés létjogát, nem igazság. Az igazságvallás követője nem kívánhatja, de még csak nem is tűrheti, hogy mikor már őt Krisztus Egyháza megáldotta, még egy másik, ellene fellázadt s vele elvileg hadilábon álló, törvénytelen testület is áldásban részesítse. Hiszen aki ezt szívesen veszi, az a gyakorlatban megtagadja azt az igazságot, hogy Krisztusnak csak egy Egyháza van és több nem is lehet.      De az ilyen ember még kevésbé egyezhet bele abba, hogy születendő gyermekei közül akárcsak egy is ne ennek az Anyaszentegyháznak tanai szerint nevelkedjék, hanem tőle elszakadva, neki az engedelmességet felmondva, a keresztény igazságokat tévedésekkel vegyítve nőjön fel és éljen. Világos, hogy aki ebbe beleegyezik, az maga se hiszi komolyan a katolikus vallás igazságvoltát. Ha hinné, hogy foszthatná meg tőle a saját szeretett gyermekei közül akár csak egyetlenegyet is? Ha pedig mégis megfosztja, mert hite vagy akarata (vagy mindkettő egyszerre) gyenge, világos, hogy maga az Egyház, melynek hite nem lehet gyenge, nem mondhatja neki azt, hogy azért így is jól van, s ezért továbbra is csak maradjunk jóbarátságban. Ha ezt mondaná, elárulná azt az igazságot, melyet képvisel. Teljesen ostoba beszéd, hogy az Egyház ezzel megsérti a keresztény felebaráti szeretetet. Éppen ellenkezőleg, éppen a felebaráti szeretet követeli tőle ezt a viselkedést. A rossztól, a bajtól, a tévedéstől a tudatlan, de makacs felebarátomat akkor is kötelességem visszatartani, ha ez neki lelki fájdalmat okoz, s ha a szelídség nem használ, keményen is kötelességem vele szemben, de az ő érdekében fellépni. Ilyenkor a látszólagos szeretetlenséget éppen a szeretet követeli tőlem.      Az orvos hányszor kénytelen kegyetlen lenni betegéhez, mikor gyógyítja, de ilyenkor bizonyára nem azért kínozza, mert gyűlöli, s megfeledkezik iránta a felebaráti szeretetről. Minden azon fordul meg, hogy meggyőződése szerint a segítés megköveteli-e ezt a bánásmódot, vagy sem. Világos, hogy az igazság léte sértő a tévelyekre, de ilyenkor bizonyára nem a tévelyt kell sajnálni. Ha valaki azért nem tűr igazvallást, mert annak léte sértő a nem igazságvallásokra, az elhagyta az igazság világát, de a becsületét is. Az igazságra nem parancsolhatunk hallgatást, sőt eltűnést csak azért, hogy senkit ne bántsunk. Ez esetben ugyanis nem bántanánk senkit, csak az igazságot. Pedig mindent szabad bántanunk, sőt néha még kell is, csak egyedül az igazságot nem. Az Egyház e lényegéből folyik az is, hogy a katolikus ember semmiféle körülmények között (s még ha halállal lakolna is miatta) se nevelheti egy gyermekét se tévhitben, s vallási téren nem veheti igénybe semmiféle más vallás szolgáltatását. Hiszen más vallás, mint a katolikus, tulajdonképpen nincs is. Ha az igazság nem áll rendelkezésünkre, világos, hogy helyette pótlékul nem folyamodhatunk a tévely szolgálatához. Mikor a katolicizmus kizárólagosságához ragaszkodik, nem a gyűlölet vezeti, hanem a meggyőződés, s az a szent kötelesség, mellyel az igazságnak tartozik.      Azért, mert igazságnak tartja magát, s ezért igazságként kell viselkednie, s ezt minden hívétől is meg kell kívánnia, ha az ő áldásával akar cselekedni. Szabad-e egy papnak – aki azért van, hogy a hívőt az igazságra tanítsa és iránta való kötelességeire figyelmeztesse – megáldani egy hívőt akkor, miközben a rosszat cselekszi? Ellenkezőleg: megátkozni kötelessége (az exkommunikációt a protestánsok valóban e néven is hívják), vagy legalább is az illető hívőnek tudtára adni, hogy vele a bűnben semmiféle közösséget nem vállal. A felvilágosodás, a szabadelvűség szerint a kereszténység „tiszta szelleme” kívánja azt, hogy a kereszténység háromszázféle válfaját mind egyformán jónak és igaznak tartsuk, mindegyiket egyforma tiszteletben részesítsük. Pedig hát ebből az elvből nem az következik-e, hogy a keresztény felekezetek (közibük számítva természetesen a katolicizmust is) egyike se igaz (mert mind a háromszáz egyszerre és egyformán csak nem lehet igaz?) vagy legalábbis nem lehet sose eldönteni, hogy melyik közülük az, amelyik igaz?      Aki ilyet mond, tulajdonképpen az egész kereszténységet tagadja, vagy száműzi az igazság világából a bizonytalan sejtelmek, hangulatok s érzelgősség világába. De ezzel egyúttal tönkre is teszi vagy szükségtelenségét is bebizonyítja, mert ugyan mi haszna lehet az emberiségnek az ilyen kereszténységből, ha ezt az álláspontot mégúgy meg is tesszük a kereszténység .tiszta szellemének.?      Vajon az ilyen „tiszta szellemű” kereszténység melyik embert tudja képessé tenni arra, hogy ellenkező szenvedélyei ellenére is vállalkozzék a házasság felbonthatatlanságára, a korlátlan gyermekáldás vállalására és a házasság előtti és utáni tisztaságra, melyekből a hazának ugyan nagy haszna van, de amelyik mind olyan dolog, hogy az embertől nagy, sokszor szinte erejét meghaladó erőfeszítést kíván? Ezekre csak szilárd igazságvallás alapján állva, dogmákra támaszkodva, melyek olyan megmásíthatatlan és olyan változtathatatlanok, hogy előbb összeomlik a világ, mint azok, tud képes lenni az ember. De egyébként is: miért tartják annyira gyűlöletesnek, hogy a sok között olyan vallás is van, mely egyedül csak magát tartja üdvözítőnek s ezen elvéből semmiképpen se enged? Hiszen ez a meggyőződés egy cseppet sem jelent se többet, se rosszabbat annál, mint hogy van egy olyan vallás is, mely magát igaznak tartja. Ezt normális ember csakis örvendetes jelenségnek tekintheti, nem pedig gyűlöletesnek. Amely vallás ugyanis magát igaznak tartja, az kénytelen azt is hozzátenni, hogy egyedül csak magát tartja igaznak, mert hiszen a tőle eltérő többi vallás bizonyára azért másik vallás, mert mást tanít, mint ő. De ha mást tanít, akkor nem taníthat igazat, ha egyszer az igazság az, amit ő tanít. Ami más, mint az igazság, az nem lehet éppúgy igaz, mint az igazság.      Ha például igaznak tartom azt, hogy Krisztus az apostoloknak és utódaiknak, tehát a papoknak megadta az emberek bűnei megbocsátásának hatalmát, akkor nem tarthatom éppoly jónak s annál kevésbé tisztelhetem éppúgy, mint a katolikus igazságot, azt az állítást, hogy ezt csak a papok maguk találták fel, mégpedig uralomvágyból azért, hogy az emberek lelkiismeretén uralkodhassanak. Aki tehát azt mondja, hogy mind a kettő igaz és jó, s az egyiknek alapján éppúgy el lehet jutni Istenhez, mint a másik ösvényen haladva, az tulajdonképpen azt mondja, hogy a kereszténység már nem igazság. Ez annak bizonyítéka, hogy a kereszténységben a modern ember ma már nem igazságot keres, a vallást ma már nem ilyen értelemben kell felfogni. A vallás bizonyos emberi szükségérzet kielégítése s ezt a vallásos érzelmet mindenki a maga természetének s lelkiségének megfelelően éli ki.      Ha valakinek az esik jól és az nyugtatja meg, ha elhiszi, hogy a papok az apostolok utódai s bűnbocsátó hatalmuk is van, higgye így, mert a vallás nála így éri el célját, a lélek megnyugtatását. Kétségtelen azonban, hogy aki így fogja fel a vallást, az már rég szakított azzal a vallással, melynek tanait igaznak is tartjuk, tehát komolyan vesszük. De kétségtelen az is, hogy az így felfogott vallásnak nem sok értelme van. Az ilyen vallás valóban csak a haza után következik, mégpedig messze utána. Az ilyen vallás kedvéért csakugyan nem szabad zavarni a társadalmi békét, s miatta szenvedéseket okozni embereknek, például a reverzálisokhoz a jegyesek szíve szerelme ellenére is tűzön-vízen át ragaszkodni. Ez esetben ez csakugyan példátlan korlátoltság. A haladó ember vallása nem erőszakos, mint a középkori papok vallása volt, s mely éppen erőszakossága miatt annyi szenvedést okozott az embereknek, hanem hajlítható, a mindenkori emberhez szabott; sose ellenkezik, mindig csak engedelmeskedik; sose gyötör, mindig csak megnyugtat; sose keserű, mindig csak édes. Legfeljebb íztelen. Előbb-utóbb szükségképpen erre a sorsra is jut, mert hiszen a vallás csak addig nyugtat meg, míg hiszek benne, míg igaznak gondolom. Ha már ezen túl vagyok, nem gyötör már ugyan, de nem is nyugtat meg. Hogy lehetne hatása olyasminek, aminek nincs tárgyi alapja? Hogy emelhetné fel az embert az, amit maga alkot magának, s tetszés szerint nyújt és alakít? Nem járhat tehát ki-ki a maga ösvényén az ég felé, mikor Jézus világosan megmondta, hogy ő „az út”, tehát az Ő tanítása az egyedül helyes ösvény az ég felé. Mindenkinek ezen az úton kell járnia, ha célba akar érni.      Még azt se bízta ránk Jézus, hogy az ő Evangéliumát tetszésünk szerint értelmezzük, mert hiszen az ilyen Evangélium, az ilyen kereszténység komolytalan s semmiképpen se volna nevezhető igazságnak. A maga útját az üdvösség felé csak az járhatja, aki a Krisztustól már megmutatottat még nem ismeri, még nem tud róla. Aki azonban gőgből, az Egyház iránti engedetlenségből vagy kényelemből, könnyelműségből, az önmegtagadástól való iszonyodástól jár más, kényelmesebb utat, mint azt, melyet Krisztus már megmutatott, az tévelygő és bűnös. „Még ha maga az angyal jönne az égből és hirdetne nektek mást, mint amit mi hirdettünk, még az is átkozott legyen” (Gal 1,8-9). mondja a Szentírás. (Milyenek voltak vallásilag a reformkor hazafiai?) Az a vallás, mely igazságot képvisel, szükségképpen ugyanazt hirdeti minden országban és minden faj számára, ilyen pedig nem lehetséges pápa nélkül. Egy az egész világon egyforma vallásnak (pedig az igaz vallás csakis ilyen lehet) külön-külön álló nemzeti egyházakra való felbomlását egy nemzetek felett álló fő nélkül, akinek minden hívő alá van rendelve, nem lehet megakadályozni. Pápa nélkül tehát nem lehet mindenütt egyforma a katolicizmus, ha pedig ez az egyformaság nincs meg benne, akkor már nem lehet igazság. Nemzeti, tehát népek szerint változó igazságok ugyanis nincsenek. Mindez valójában a rossz lelkiismeretnek, a gyűlöletnek, a forradalom szellemének s a bűnnek a szabad toporzékolása az ellen a vallás ellen, melynek csak egy nagy bűne van, hogy azt meri mondani magáról, hogy igaz. Hogy mellette azt is mondja, hogy egyedül igaz, azért nem tehet neki senki szemrehányást, mert hát ha már azt mondja, hogy ő igaz, akkor már azt is kell mondania, hogy a többi vallás mindegyike hamis. Ha ugyanis ez utóbbit nem mondja, akkor mindjárt megcáfolja azt is, amit előbb mondott, hogy tudniillik, ő maga igaz. De hát milyen vallásszabadság az, melyben csak olyan vallás szabad, mely azt, amit tanít, nem veszi komolyan, s melyet ezért mindenki a maga testére szabhat? A reformkorban történt, hogy Batthyány Kázmér (később negyvennyolcas miniszter) elvette gróf Szapáry Antal elvált feleségét. Mivel akkor még nem volt polgári házasság, katolikus elvált ember csak úgy házasodhatott újra, tehát csak úgy szeghette meg a Szentírás tilalmát, ha hitehagyott lett. Ezért ez a főúri pár is hitehagyott lett, s így tették lehetővé, hogy annak ellenére is egymáséi lehessenek, hogy a Szentírás világosan megmondja, hogy a házastársak egymást el nem hagyják, s ha ez mégis megtörténik, maradjanak újabb házasság nélkül.      1848. február 20-án István főherceg nádor bált adott, erre Batthyány Kázmér és második asszonya nem kapott meghívót. Nem a hitehagyásáért, mert a protestantizmus a „felvilágosultság” jóvoltából akkor már sokkal nagyobb úr volt, hanem azért a bűnös viszonyért, melyben a férfi más feleségével élt. Nem szerencsétlenség, még csak nem is a bűnös ember megvetése volt a főherceg nádor udvara részéről ez a mellőzés, hanem csak a Szentírás komolyan vevése, az egyházi törvények tisztelete és az a felebaráti szeretet, mely a bűnösök megintésében áll. Hasonló esetben ugyanis nem azért teszi az igazi katolikus ma is ugyanezt az ilyen emberrel, hogy erkölcsi fölényét vele megvetőleg éreztesse, hanem azért, hogy lelkiismeretét felébressze és magába szállásra késztesse, s ha ez a bűnös kevélysége és daca miatt nem is sikerül akkor rögtön, legalább később az esetleges csalások súlya alatt, vagy legalább a halálos ágyán eszébe jusson a bűnbánat, még mielőtt Isten ítélőszéke elé lép.      Ha ugyanis bűne elkövetése után is éppoly megbecsülést mutatunk iránta, mint azelőtt, akkor joggal gondolhatja, hogy nincs bűne, nincs szégyellnivalója, hiszen még a legnagyobb katolikusok se ítélik el. Pedig ha valaki a Szentírás ilyen nyílt megsértése után bűnbánat nélkül hal meg, elkárhozik. Ez pedig egy kissé nagyobb baj, mint az, ha egy bálra nem kap meghívót vagy valamely más hasonló módon kissé megszégyenül. De nemcsak maga a bűnös miatti szeretetből kötelező, hogy a bűnössel éreztessük bűnét, hanem a társadalom, a közszellem miatt is, melynek erkölcsi érzéke tompul, ha látja, hogy a hívők megbotránkozása ellenére minden következmény nélkül lehet lábbal tapodni a Szentírás tilalmát vagy az Egyház törvényét. Ha a bűnössel éreztetem bűnös voltát, ez nem azt bizonyítja, hogy én jobbnak tartom magamat ennél a tőlem „megvetett” felebarátomnál. Ez egyedül csak azt mutatja, hogy ebben az egy tekintetben vagyok nála jobb. Más tekintetben (lehet még az is, hogy sokkal fontosabb tekintetekben) lehet emiatt akár nálam még jobb is az illető. Lehet az is, hogy az én bűneim nem nyilvánosak, nem olyan természetűek, hogy mindenki tud róluk. Mivel azonban felebarátom bűne köztudomású, azért vagyok kénytelen szintén nyilvánosan elítélően viselkedni irányában. Az, hogy nekem is vannak bűneim, még nem jogosít fel arra, annál kevésbé teszi kötelességemmé, hogy úgy viselkedjem, mint aki a bűnt nem is tartja bűnnek s az Egyház törvényeit semmibe veszi. Minden attól függ tehát, hogy amit teszünk, milyen szándékkal tesszük. Ha gőgből és megvetésből, sőt esetleg talán egyenesen képmutatásból, világos, hogy ellenszenves a cselekedetem, ha azonban az erkölcsi igazságok iránti engedelmességből, a közvélemény helyes erkölcsi érzékének megóvására s az illető bűnös lelkiismeretének felkeltésére, s így végeredményben bűnbánatra való indítására cselekszem, akkor helyes, dicsérendő, sőt kötelesség az, amit teszek.      A főherceg nádor azért hagyta ki a báljára meghívottak közül Batthyány Kázmért és élettársát, mert mint a legfőbb magyar világi méltóságnak, kötelessége volt példát adni az országnak a Szentírás parancsainak tiszteletben tartására.