„Így lesz a világ végén is: elmennek az angyalok, aztán kiválogatják a gonoszakat az igazak közül és tüzes kemencébe vetik őket. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.” (Mt 13,49-50) Fenti figyelmeztetést Jézus nyilvános működésének még egészen a kezdetén mondta, hogy később ugyanezt – egyedül Máté Evangéliuma szerint – még legalább tizenkétszer ugyanilyen konkrét formában megismételje. „A pokollal és a túlvilági ítélettel bosszúból, kárörvendésből fenyegetőzöl?” Ezt a kérdést viszont a 9. fejezetben már bemutatott bírálóm nekem tette fel. Miközben vádját olvastam, eltűnődtem, vajon mit szólna Liguori Szent Alfonz szavaihoz, akinek éppen ekkor olvastam Felkészülés a halálra című könyvét. Szent Alfonz nem a katolikus középkorban élt, hanem a 18. században, és mielőtt pap, a redemptoristák rendjének megalapítója, püspök és egyházdoktor vált volna belőle, korának egyik legismertebb és legsikeresebb ügyvédje volt. Nos, Szent Alfonz olyan elrettentő szavakkal ecseteli hosszú oldalakon keresztül a pokol borzalmait, hogy ez még nekem is sok volt, és bevallom férfiasan, leírásának legszörnyűbb részeit átugrottam. Sajnos, naponta meg kell győződnöm róla, hogy bírálóm ezzel az engem gyanúsító felháborodásával megint csak korunk egyik egyre inkább terjedő nézetét követi, mégpedig azt, amely szerint a szegény védtelen gyermekeket, de még a felnőtteket is súlyos tapintatlanság a kereszt valódi és a pokol elvont képével rémisztgetni.     Mondják ezt egy embert szerető, ifjúságot védő társadalmi aktivista köntösében, miközben soha olyan agresszív, eldurvult világ nem vett körül bennünket, mint napjainkban – amelynek létrehozásában téves tanításukkal és elveikkel éppen ők vettek a legtevékenyebben részt. Még manapság is gyakran és jó érzéssel emlékszem azokra a látogatásokra, amelyeket német barátnőm öt és hétéves kisfia tett nálam az 1970-es évek végén müncheni diáklakásomban. Nekik nem volt televíziókészülékük, nekem igen, tévém és videóm is. Sőt, még jó filmek is léteztek. Egyik ilyen volt az a Kalahári sivatagról szóló dokumentumfilm, aminek kedvéért a fiúk hozzám jöttek. Lekuporogtak a földre a képernyő elé, és amíg én dolgoztam, ők áhítattal bámulták újra és újra ezt az érdekes természetfilmet.     Ha ma néha meglátok egy modern állatfilmet, megborzongok. Én a német „száműzetésben” töltött éveimben igazán számtalan hasonló témájú filmet néztem végig, de soha, sehol nem találtam ezekben kegyetlen jeleneteket. Vagy fel sem vették, vagy gondosan kivágták azokat a részeket, amelyekben egy ragadozó elkap, széttép egy kis állatot. Ettől ezek a filmek még kiválóak maradtak, se szakmai, se egyéb értékük nem szenvedett csorbát, ha csak elmondták, de nem mutatták a vér fröcskölését.     És mit látnak ma a természettel foglalkozó filmek nézői? Nem elég, hogy a hírekben, az „emberfilmekben” a legapróbb részletekig tálalják a véres szörnyűségeket, de még az állatfilmeket is – úgy tűnik – csak ezekért a véres jelenetekért készítik. Egy pszichológusnő mesélte (rádióban, tv-ben, újságban?) már évekkel ezelőtt, hogy látván egy tizedik emeletről lezuhant ember holttestét, ennél a szörnyű látványnál is borzasztóbb volt számára, amit az emberi roncsot körbeálló gyerekektől hallott, akik unott hangon közölték, hogy a filmekben sokkal érdekesebben néz ki az ilyesmi.     Az 1960-as évek végéig nem készítettek egyetlen olyan „akció” – western, krimi – filmet sem, amelyben véres halottat vagy más borzalmat mutattak volna a vásznon. Emlékszem egy filmre, amelyben John Wayne iszonyattal a szemében néz lefelé a földre, egy bokor mögé, majd pár kockával később nem engedi meg egy fiatalembernek, hogy ugyanezt megtegye, mondván, hogy ő nem tudná elviselni a látványt. Ennyi bőven elég volt, hogy a néző tudja, miről van szó, és átérezze a másik fájdalmát. Sokkal-sokkal jobban, mint korunk mozinézői, különösen a gyermekek, akik már az anyatejjel kapják a különböző média-csatornákon – gyerekeknek szóló mesefilmekben, sőt rajz- és bábfilmekben is – a borzalmakat, és akiknek a fröcskölő vér látványa már megszokott képnek számít. A világon egyre több helyen követelik a keresztek eltávolítását a falakról, és a pokol említésétől való tartózkodást a hittanórákon, azzal a felkiáltással (is), hogy ezzel a gyermekek ártatlan lelke sérül, azoké, akik otthon naponta éjfélig nézik a horror és brutális akció filmeket. Teszik ezt olyanok is, akik Jézusból a szeretet szimbólumát csinálták. Abból a Jézusból, aki – ha szavait összeszámláljuk, kiderül – szinte gyakrabban beszélt a pokolról, mint a mennyről, a gonoszokat sújtó ítéletről, mint a jókra váró jutalomról. Aki ilyeneket mondott a körülötte állóknak: „Szodoma földjének elviselhetőbb lesz a sorsa az ítélet napján, mint nektek” (Mt 11, 24), „Kígyók, viperák fajzatai, hogy is kerülhetnétek el a kárhozat büntetését” (Mt 23, 33), „Ellenségeimet pedig, akik nem akarták, hogy királyuk legyek, vezessétek ide, és öljétek meg a szemem láttára” (Luk 19,27), „A király pedig megparancsolta a szolgáknak: Kötözzétek meg kezét-lábát, s dobjátok ki a külső sötétségre. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz. Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” (Mt 22,l3-l4) Ha tehát Jézus, akit ha nem is Isten Fiának, de jónak, az emberiség jótevőjének csaknem mindenki elismer, ilyen sokszor és ilyen hangon beszélt a pokolról, az Őt hallgatókra váró ítéletről, akkor hogyan gondolja bárki is, hogy azok, akik ma teszik ugyanezt, ezt gonoszságból csinálják?     Aki hisz Istenben (jobban mondva: tudja, hogy Isten létezik, s ez az Isten kinyilatkoztatta akaratát, tudomásunkra hozta parancsait, és előre figyelmeztetett az ezeket megszegőkre váró büntetésekre), az a legmélyebb aggódást és a szeretet legnagyobb fokát érzi azok iránt, akiket a pokol borzalmaitól akar megóvni. Egy katolikus számára a világ összes fájdalma, szomorúsága gyerekjáték ahhoz az iszonyathoz képest, amely az elkárhozottakra vár. Hogyne tartaná akkor legfőbb kötelességének a figyelmeztetést, különösen, ha minden más próbálkozása a meggyőzésre csődöt mondott? Ha egy gondos anya engedetlen, szófogadatlan gyermekét úgy próbálja megóvni valamilyen veszélytől, hogy ecseteli előtte annak veszélyességét, ki hiszi, hogy ezt bosszúból teszi? Másoktól hallottam, bírálóm legfőképp azt nem tudja nekem megbocsátani, hogy – szerinte – az a véleményem, hogy ő a pokolba jut. Nos, egyfelől könyvemben többször, nyomatékosan, példákkal illusztrálva hangoztattam, hogy tipikus emberi viselkedésformákról írok és nem egyes emberekről, különösen nem bizonyos egyének sorsáról. Ugyanúgy teszek, ahogy például a büntetőtörvénykönyvek, amelyek szintén nem arra adnak utasítást, hogy XY. hány évet kapjon, ha valami bűnt követett el, hanem arra, hogy az egyes bűntetteket mekkora szabadságvesztéssel kell büntetni. Ha a jogászoktól elfogadják ezt az értelmezési módot, akkor az Egyháztól miért nem? Ezzel kapcsolatban azt is leírtam, hogy éppen ennek nem-értése az, ami az igazság, Isten szava el nem fogadásának is egyik legnagyobb akadálya.     Másfelől nem értem, hogy miért zavarja más vallású bírálómat – és a többi más vallásút – az én véleményem, egyáltalán az övéktől eltérő vallásúak véleménye, hiszen ez a különböző vallások saját törvényein alapul. Ha ő, vagy mások visszautasítják az én vallásomat, akkor mit érdekli őket, hogy ennek parancsai alapján az őket jellemző viselkedésforma milyen megítélést von maga után?     Engem egy pillanatig sem zavar, ha egy más vallású ember engem vallásom törvényeinek betartása miatt pokolra való szörnyetegnek tart. Sőt, ha az „ellenségnek” nem tetszik vallási beállítottságomból származó viselkedésem, gondolkodásom, akkor ez még annak a bizonyítéka is lehet, hogy saját vallásom előírásait egyre komolyabban veszem. Úgy gondolom, azt, aki valóban alaposan ismeri saját vallását, benne főleg azokat a tételeket, melyek azt a többitől elválasztják, aligha sértheti, ha más vallásúak nem helyeslik Istenről, a természetfelettiről, a túlvilágról való vélekedését. Ha mégis sértve érzi magát, akkor ezzel inkább azt árulja el, hogy szíve mélyén mégse hisz eléggé saját vallása igazában. A katolikus tanítás szerint azok, akik nem a megszentelő kegyelem állapotában halnak meg, Isten szavának visszautasításában utolsó leheletükig kitartanak, bűneiket a legutolsó pillanatig sem bánják meg, a pokolra jutnak. „Bűnbánat nélkül nincs megbocsátás” – tanítja a katekizmus.     Ezt a tanítást az engem kérdezőknek a következő két példával próbálom megmagyarázni. Képzeljünk el egy gondos szülőt, akinek gyermekét munkája miatt minden reggel egyedül kell az út túlsó oldalán levő iskolába elengednie. Ez az út nagyon forgalmas, életveszélyes rajta átmenni; a túloldalra biztonságosan átjutni csak egy gyaloghídon lehet. Ám hiába magyarázza a szülő ezt minden nap, a gyerek e figyelmeztetések ellenére is mindig a száguldó kocsik között rohan át. Csodával határos módon mégsem történik semmi baja. Hágja át azonban százszor, ezerszer a legcsekélyebb sérülés nélkül a szabályokat, vegye semmibe az intelmeket, ez a szülőt soha nem késztetheti arra, hogy megszűnjön gyermekét a helyes útra inteni, vagy a helytelent helyesnek elfogadni.     Az egyetlen biztos út a hídon – az Egyház tanításának megtartásán – át vezet. A rohanó kocsik között való sértetlen szaladgálás a nagyon is bizonytalan szerencse dolga: Isten rendkívüli esetekben működő különleges kegyelmének ajándéka, amelyre azonban már csak azért sem szabad számítani, mert a közlekedési szabályokat, a törvényeket Ő hozta, és ezért azokat érvényen kívül helyezni ugyan tudja, de – gyakran – nyilván nem akarja. Azt a törvényt is Ő hozta, hogy az embernek életben maradásához táplálékra van szüksége. Mégis, Isten ebben az alapvető biológiai törvényben is tett kivételt. Nem is egyszer (például Flüei Szent Miklós, Konnersreuthi Neumann Teréz esetében), de közel sem olyan sokszor, hogy erre épeszű ember számítani merne. Másik példámban egy mély folyó egyik partján halálos veszélyben forgó emberek csak úgy menekülhetnek meg a biztos haláltól, ha sikerül átkelniük az örvénylő vízen. Első pillantásra úgy látszik, erre több lehetőségük is kínálkozik, hiszen számos híd van, amely a veszélyes partról odaátra indul. Csakhogy ezek mindegyike (egy kivétellel) előbb vagy később megszakad, nem éri el a túlsó partot. Ám ezt a parton állók már nem láthatják. Az egyetlen kivétel, a két partot valóban összekötő híd sok helyütt rozoga, nehezen járható, és az átkelni akarók kegyeiért a többi díszes, széles, kényelmes, mindenfélét ígérő táblákkal vonzóvá tett híd csábításai mellett mindössze a túlsó partra már átjutottak bizalomgerjesztő arcával tud versengeni. A folyó széles, a hidak hosszúak, a rozzant hídon számos buktató van, sok kidőlt korlát, tátongó lyuk, amelyeken még azok is a mélybe zuhanhatnak, akik ezt az utat választották. Mindazonáltal a többi hídon menetelhetnek emberi mértékkel nézve jó emberek, ha ezek időben nem fordulnak vissza, és nem mennek át a keskeny hídra, sose érhetnek célba, mert akármit tesznek is, az ő hídjuk nem éri el a túlsó partot. A rozoga hidat választók lehetnek „rosszabb emberek”, mint ők, egy valamiben azonban már induláskor felülmúlják a többieket: az igaz érték felismerésének, a vezetők, az útjelző táblák jobb megítélésének képességében, azaz az alázatosságban. És ez az alázatosság sokuknak nemcsak abban segít, hogy a fáradalmak és a többiek csábítása és gúnyolódása ellenére is kitartsanak, és így átjussanak a biztos partra, de abban is, hogy az út végére minden mérce szerint is „jó” emberekké váljanak. Isten a mennybe vezető biztos útnak a forgalmas út felett épített, illetve a folyó felett a túlsó partot egyedül elérő keskeny hidat jelölte ki, és ennek az igazságnak a hirdetését az Egyházra bízta. Az Egyház csak akkor teljesíti hűségesen a rá bízott feladatot, ha ezt a tényt nem szűnik meg – akár meghallgatják szavait, akár nem – állandóan hangoztatni. Az a kötelessége, hogy a rá bízott lelkeket meggyőzze, hogy ne kockáztassanak, hogy inkább a biztos utat válasszák, mint könnyelműségből, kíváncsiságból, vakmerőségből, lázadásból a bizonytalant. A biztos út Isten törvényeinek, az Egyház tanításának megtartása. De ez a felépítményre, az útra vonatkozik csak teljes bizonyossággal. Az Egyház az objektív tanításról, nem pedig az egyes ember túlvilági sorsáról ítélkezik. Mindig óvakodott attól, hogy – Júdás kivételével, akiről a Biblia mondja, hogy elkárhozott – bármilyen nagy gonosztevőről azt állítsa, hogy az biztosan a pokolba jutott.     Erre kiváló példa annak a szentéletű római papnak az esete, aki a 19. század közepén élt, és akinek az elítéltek lelki gondozása, halálra való felkészítése volt a feladata. Akkoriban, illetve az utolsó időkig mindig, a bíróságok nagy súlyt helyeztek arra, hogy a kivégzések előtt a bűnösöknek megadják az Istennel való kibékülés, azaz a pokoltól való megmenekülés lehetőségét. Ez a pap egyszer olyan elítéltet kísért a vesztőhelyre, aki minden igyekezete ellenére megátalkodott bűnében, és nem hagyott fel Isten káromlásával. A pap a végsőkig kitartott, az utolsó pillanatig könyörgött, de mindhiába, a halálraítélt még a vérpadon is hangosan átkozódott. Mikor a hóhér bárdja lecsapott, a kétségbeesett pap felindulásában felkapta a levágott fejet, és hogy a körben állókat elrettentse a bűntől, elkiáltotta magát: „Nézzetek ide, és véssétek emlékezetekbe: ez egy elátkozott arca!” Ez az egy mondata elég volt ahhoz, hogy az Egyház –amikor erre az adatra rábukkant – félbeszakítsa e szentéletű pap halála után elindított boldoggá avatási eljárását; megerősítve ezzel, hogy egyetlen tagjától sem tűri el, hogy bárkiről, legyen az a legmegátalkodottabb istenkáromló, biztosan kijelentse, hogy a pokolba kerül. A katolikus Egyház nem vitatja el, hogy Isten az élet legeslegutolsó pillanatában is megadhatja valakinek kegyelme olyan különlegesen nagy fokát, hogy az ennek segítségével mégis megtér, és utolsó leheletével bűnbocsánatért könyörögve megmenekül.     Isten eme csodálatos kegyelmét illusztráló számos híres történet közé tartozik az arsi szent plébános egyik ismertté vált „csodája” is. A 19. században ugyanolyan sok segítséget remélő ember zarándokolt a francia Vianney Szent János, Ars szentéletű plébánosához, mint a 20. században az olasz Pio atyához. Egyszer egy mély gyászban levő nő szeretett volna beszélni a plébánossal, de a tömeg miatt örült, hogy egyáltalán a sekrestye közelébe férkőzhetett. Mikor a szent az ajtóban térdre hulló nő mellett elment, halkan odasúgta neki: „Megmenekült.” Az asszony zavarodottan tekintett a papra, aki így nyugtatta: „Mondom önnek, hogy megmenekült. A híd korlátja és a víz között őszintén megbánta tettét. Isten Anyja eszközölte ki számára az ehhez szükséges kegyelmet. Emlékezzék, nem sokkal azelőtt elmondott önnel egy Ave Maria imádságot Miasszonyunk képe előtt. Ezért az egy Ave Maria imáért a Szűzanya kiharcolta számára a bűnbánat kegyelmét és Isten irgalmát. De most imádkozzék érte: a tisztítótűzben várja az ön segítségét.” (Vigyázat, nem szabad e történetet félremagyarázni! Szűz Mária nem az ítélet eltörlését, hanem az utolsó pillanatban történt megbánáshoz szükséges kegyelmet könyörögte ki az Úrtól a nő öngyilkosságot elkövetett férje számára!)     Bár a katolikus irodalomból több hasonló kimenetelű történetről is hírt kapunk, ne felejtsük el, hogy itt Isten szívének egyik titkáról, a teremtmények számára felfoghatatlan titokról van szó, amelyben nem szabad, sőt botorság bizakodni. Aki virrasztott már halálos beteg ágya mellett, az tudja, hogy az ilyen beteg egyre távolodik az általunk ismert világtól, elsuttogott szavaiból világosan kitűnik, hogy szelleme egyre inkább olyan dimenzióban mozog, amibe mi nem láthatunk bele.     Mégis, utolsó kenetet feladó, betegágy mellett gyakrabban virrasztó papok tanúsága szerint is igen ritkák a végső megtérések. Ahogy az élet minden más területén, úgy túlvilági sorsunk érdekében is jobb, értelmesebb megoldás a biztonságot keresni, és még erőnk teljében Istent és azt, akit Ő küldött, választani. Ha nem szeretetből, akkor legalább félelemből, hogy elkerüljük azt a helyet, amely annyira borzalmas, hogy leírására még az Egyház is nehezen találja meg a megfelelő szavakat. Akik tagadják a pokol létezését, azok e témáról gyakran így gúnyolódnak: majd hiszem, ha visszajön onnan valaki! Nos, a hiedelemmel ellentétben – bár a pokol nem azért van, hogy onnan az elkárhozottak az élők kíváncsisága és gúnyolódása miatt visszaszaladgáljanak a földre – Isten végtelen irgalmasságában olykor mégis megengedte, hogy valaki visszajöjjön, és tanúságot tegyen az élők okulására. A következő történet Mgr. de Ségur Búcsú a hitetlenségtől című könyvéből való. Az író több rendkívüli esetet is felsorol, közülük az alábbi saját családjának egyik tagjával esett meg: „Moszkvában történt, röviddel az 1812-es rettenetes hadjárat előtt. Anyai nagyapám, Rostophine gróf, Moszkva katonai helytartója jó barátságban volt gróf Orlov tábornokkal, akivel ugyanabban a hotelben lakott. Orlov gróf híres volt vitézségéről, de istenkáromlásáról is. Egyik este a gróf barátjával, V. tábornokkal – mindketten Voltaire követői – vacsorázott együtt egy elegáns étteremben. A két barát ivás közben újra a vallásról és a pokolról kezdett el gúnyolódni. ‘És ha mégis van valami a lepel másik oldalán?’, vetette fel a gróf. ‘Jó’, válaszolta V. tábornok, ‘kettőnk közül az első, aki odajut, visszajön, hogy a másikat figyelmeztesse. Rendben?’ A két jócskán ittas úr ezután becsületszavát adta, hogy tartja magát ehhez a megállapodáshoz. Néhány héttel ezután V. tábornoknak be kellett vonulnia a Napóleon ellen induló hadseregbe. Két vagy három hete volt már távol Moszkvától, amikor egy kora reggeli órában nagyapám szobájának ajtaját felrántották, és az ajtóban Orlov gróf állt, pongyolában, papucsban, zavarodott tekintettel és sápadtan. Csodálkozó nagyapámnak a gróf a következőket mesélte el: ‘Nem sokkal ezelőtt V. és én megesküdtünk, hogy közülünk az, aki előbb hal meg, visszajön a másiknak elmondani, hogy odaát létezik-e valami. Nos, ma reggel nyugodtan fekszem ágyamban, s bár már régóta ébren voltam, eszem ágában sem volt a barátomra gondolni. Ekkor hirtelen félrerántotta valaki ágyam függönyét, és én ott láttam, két lépéssel magam előtt V. tábornokot állni, sápadtan, jobb kezét a mellén tartva. Ezt mondta: ‘Van pokol, és én benne vagyok!’, majd eltűnt.’ Nagyapám próbálta a grófot megnyugtatni, de ez nem volt könnyű. Beszélt hallucinációról, rémálmokról, és arról, hogy különleges és megmagyarázhatatlan dolgok mindig történnek. Ezekkel és más banalitásokkal igyekezett a gróf kedélyét csillapítgatni. Pár nappal e különös esemény után a hadsereg futára meghozta V. tábornok halálhírét. Ugyanannak a napnak reggelén, amikor Orlov gróf látta és hallotta őt, abban az órában, amikor megjelent neki, a tábornok felderítésre ment. S ekkor váratlanul mellbe találta egy golyó, és azonnal meghalt.” A Szentírásban több helyen is szó van a pokolról. Ezekből megtudhatjuk, hogy a pokol kínjai örökké tartanak, azaz az oda jutottak soha nem kerülhetnek ki onnan. Hogy a pokolban egyszerre van sötétség és tűz, ami éget, de nem éget el, és hogy az ott levők mindazon kín ellenére, amit ott szenvednek, nem tudnak Istent elutasító magatartásukon változtatni, azaz nem képesek a bűnbánatra. „Ha lenne gyóntatószék a pokolban, amelyen keresztül meg lehetne onnan menekülni, ez a gyóntatószék mégis mindig üres lenne” – tartja egy híres szólás. Mgr. de Ségur említett könyvében összefoglalta a pokolról mindazt, amit a Bibliából és az Egyház tanításából biztosan tudunk. Ezekről szólnak a következő szakaszok.     „Akkor kijelentem nekik: sose ismertelek benneteket. Távozzatok színem elől, ti gonosztevők! Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre.” (Mt 7,23 és Mt 25,41) A legfőbb bíró ezen kijelentései világossá teszik a pokol legfőbb jellegzetességét, amely nem más, mint az Istentől való teljes elszakadás, elvetettség. Az embert Isten a maga számára teremtette. A halál után azonban az igazság átveszi minden jogát: mindannyiunknak egyes egyedül kell Istene elé állnia, az elé, aki által, és aki számára teremtettünk.     Ezen a világon, ahol semmi sem tökéletes, a gonosz mindig egy kis jóval, és a jó mindig egy adag gonosszal van összekeverve. Bármilyen heves is olykor itt, lent szenvedésünk és kétségbeesésünk, valamelyes remény és a szenvedés bizonyos fokon túl való elviselésének lehetetlensége mégis mérséklő hatással van rájuk. De az örökkévalóságban minden tökéletes: a jó csakúgy, mint a rossz. Mindkettő tökéletes, keveredés nélkül, remény nélkül, a mérséklődés lehetősége nélkül.     Ezen kívül a kétségbeeséshez még a gyűlölet is társul; és micsoda gyűlölet!? Kiengesztelhetetlen, ördögi gyűlölet, amely az elkárhozottakban a szellem és a szív minden erejére igényt tart. Isten, a legfőbb jó, a végtelen igazság, az örök szeretet, a végtelen tökéletesség gyűlölete. A pokolban levők nem gyűlölhetnék Istent, ha ők is önmagában láthatnák Őt. De a pokolban senki nem láthatja így Istent: az elkárhozottak csak igazságosságának következményében, abban a büntetésben látják Őt, amelyet el kell szenvedniük. „Node – vetheti valaki közbe – Isten maga a jóság; hogyan lehetséges akkor, hogy bárkit is kárhozatra ítéljen?” Csakhogy nem Isten az, aki kárhozatra ítéli az embereket. A bűnös maga dönti magát kárhozatba! Az elkárhozás rettenetes tényét nem Isten jósága, hanem Isten szentsége és igazságossága okozza. Soha ne sértsük meg Isten szentségét, és akkor biztosak lehetünk abban, hogy nem jutunk a pokolba. Az elkárhozott csak azt kapja, amit szabadon választott. Isten rengeteg kegyelme és figyelmeztetése ellenére e földön az Isten nélküli életet választotta, a pokolban csak ezt kapja vissza. A különbség, mondhatnánk, mindössze annyi, hogy míg a földön nemcsak az Istennel szemben engedetlenek, hanem az Ő parancsait megtartók is közrevették, addig odaát már csak az Istent elutasítók által keletkezett, fény és jóság nélküli világ vár rá. Isten Fiának fentebb idézett szavai azt is megmutatják, hogy a pokol tüze, amely az elkárhozottak testét és lelkét is kínozza, anyagi tűz. Ez biztos, ezt Isten kinyilatkoztatása alapján tudjuk. Amit viszont nem tudunk, hogy hogyan történik mindez. Milyen tűz az, ami éget, de nem hamvaszt el? Mindazonáltal ahhoz, hogy higgyünk, nem kell mindent értenünk is. Ahhoz, hogy higgyünk, elég azt tudnunk, ezek a dolgok nem lehetetlenek. A Szentírás szavai szerint a büntetés módja mindenkinél megfelel majd bűne elkövetésének módjával. Az isteni igazságosság ezenfelül megköveteli, hogy az elkárhozottak büntetése bűneik súlyosságának is megfeleljenek. Bár a pokolba jutottak mind a halálos bűn állapotában haltak meg, és ezért mindannyian örök ideig tartó büntetést kapnak, de ennek intenzitása nem egyforma, hanem az elkövetett bűnök súlyossága szerint különböző. A pokol kínjainak örökkévalóságát maga Isten nyilatkoztatta ki teremtményeinek. Csaknem minden esetben, amikor igazságosságára emlékeztet bennünket, a pokolról, és annak örökkétartó voltáról is szól. Az Ószövetségben Jób, Mózes, Izajás szavai figyelmeztetnek erre, az Újszövetségben pedig maga Jézus beszél erről több helyen. „Ezek örök büntetésre mennek, az igazak meg örök életre.” (Mt 25,46)     A kínoknak nem lesz se enyhülése, se vége (amint a mennyei örömöknek sem), ha ugyanis lenne, akkor ez ellenkezne az öröklét természetével. Az öröklét nem ugyanaz a kategória, mint az idő, amely pillanatok egymásutánjából áll, amely percek, órák, napok, évek sorából tevődik össze. Az időben lehet változni, mert maga az idő is változik. Ha azonban nincsenek sem napok, sem órák, sem percek, akkor világos, hogy nem lehet egy állapotból a másikba történő változásról sem beszélni. Az örökkévalóságban nincsenek pillanatok, amelyeket másik pillanatok követnek, amelyek az előzőektől különböznek. Az öröklét a tartam és lét olyan fajtája, amelyhez e fogalmak földi tartalmának semmi köze nincs. Ezt felismerhetjük, de meg nem érthetjük; ez egyike a túlvilági élet titkainak, része Isten titokzatos örökkévalóságának. Mindazonáltal, ha az elkárhozottnak lenne is ideje, hogy megtérjen, ez az idő akkor sem használna neki semmit. Hogy miért? Mert az ok, amiért szenved, még mindig fennáll. Hiszen az elátkozott éppen azért került a pokolba, mert haláláig megtéríthetetlen, bűnbánat nélküli bűnös maradt.     Az idő ugyanis önmagában nem elégséges a megtéréshez: ezt naponta tapasztalhatjuk magunk körül. A megtéréshez kegyelem kell. A kegyelem megfizethetetlen ajándék, elengedhetetlen orvosság a bűn ellen. Urunk mindenható bölcsességében úgy szabályozta, hogy megmérettetésünk ideje csak addig tart, amíg a földön élünk. Eközben elégséges kegyelmet ad nekünk, hogy egyrészt a bűn okozta haláltól megvédjen bennünket, másrészt, hogy Isten gyermekeinek állapotában növekedhessünk. A túlvilági életben nincs kegyelmi idő, nincs megmérettetés többé: ott csak az örök jutalmazás van azok számára, akik a kegyelem segítségével betartották Isten parancsait, illetve örök büntetés azoknak, akik Isten kegyelmét visszautasították, és mindhalálig bűnben éltek.     Mivel kegyelem nélkül teljesen lehetetlen megbánni bűneinket – amely pedig a megbocsátáshoz nélkülözhetetlen – a megbocsátás sem lehetséges. Így a büntetést kiváltó ok örökre megmarad, ami miatt a büntetés, ami csak következménye a bűnnek, szintén nem szűnhet meg. Kegyelem nélkül nincs megbánás, nincs megtérés; megtérés nélkül nincs megbocsátás; és megbocsátás nélkül se a kínok csökkentése, se megszakítása nem lehetséges. Az evangéliumi példázatban szereplő gazdag ember sem bánja meg bűneit. Nem azt mondja Ábrahámnak: „Bánom bűneimet”, vagy: „Bűnt követtem el”, hanem csak ezt: „Rettenetesen szenvedek”. Ez a szenvedés a reménytelenség jajkiáltása, semmi esetre sem a megbánásé. A kárhozatra jutott nem gondol arra, hogy bocsánatot kérjen, csak saját magára gondol és helyzete könnyítésére. (lásd: Luk l6,l9-3l) Itt, a földön, Isten és Sátán országa keveredik egymással. Át lehet menni egyikből a másikba, jó emberből rosszá válhatunk és fordítva. A halál pillanatában azonban mindez megszűnik. Attól kezdve a két ország végérvényesen elválik egymástól. Ebben az életben semmi sem végleges. És mert Isten senkitől sem vonja meg kegyelmét, amíg élünk, mindannyian meg tudunk menekülni a gonosztól, a démonok országától, a bűn következményétől, a pokoltól. Végezetül még egy találó megjegyzés. Ha a megbánást nem mutató, pokolba jutott bűnös kínjai végesek lennének, akkor az Isten ellen elkövetett szentségtörő harcban ő és nem az Úr mondaná ki az utolsó szót. Hiszen akkor a megrögzött istentagadó ezt mondhatná: „Én élem a magam bűnös életét, amíg időm van rá. Aztán te kiszabod rám a te idődet, ami akármilyen hosszú is, egyszer véget ér. És akkor megint én leszek a helyzet ura. Akár akarod, akár nem, ezután meg kell osztanod velem szentségedet és üdvösségedet a mennyben.” Képzeljük csak el: lehetséges-e ez? „És Isten jósága, hol marad Isten jósága?” – kérdezik sokan. Isten jósága itt nem játszik szerepet; a pokol az igazságosság helye, ami csakúgy, mint Isten jósága, szintén végtelen. Isten jósága a földön nyilatkozik meg, ahol a bűnbánatra hajlandó bűnösöknek mindent, mindig és azonnal megbocsát. Az öröklétben a jóságnak már nem kell hatnia; a jóság a mennyország örömeiben már csak megkoronázza földi működését, amelyet a megbocsátással tökéletessé tett, bevégzett.     Vagy talán logikus és szeretetteljes dolog azt kívánni, hogy Isten az öröklétben együtt legyen olyan emberekkel, és velük szemben is kinyilvánítsa jóságát, akik a földön csak kihasználták, sokszor kigúnyolták, és még haláluk pillanatában sem fordultak Hozzá, még akkor sem tartottak jóságára, szeretetére és könyörületére igényt? Ez abszurditás lenne! Isten mindenhatósága felől lehetetlen, hogy a jóság az igazságosság kárára működjön. Utószó: Fuchs atya egyik prédikációjában mondta, hogyha nem lenne halál, nem lenne ítélet, akkor a megátalkodott bűnösök úgy folytatnák az életüket tovább, ahogy addig is éltek, vagyis Istennel szembeni nyílt engedetlenségben, az Ő parancsainak semmibevételében, a gaztetteik elkövetésében. Éppen mert megátalkodottak, ha nem halnának meg, mitől változtatnának életmódjukon? Így talán még jobban érthető, miért nem kerülhetnek a végsőkig bűneikben kitartók a mennyországba, miért nem kerülhetik el büntetésüket.