Lefebvre érsek saját művét, valamint a papságot és egyéni papi életét mindig összekötötte Jézus Krisztus társadalmi királyságával. Hiszen az egyik a másik forrása: a papság Jézus Krisztus társadalmi királyságának forrása és fordítva, Jézus Krisztus társadalmi királyságának a papság az alapja.      Előadásomat három részre osztottam:      1. Mit tanult Lefebvre érsek szeminaristaként professzoraitól erről a témáról?      2. Mi volt a mozgatórúgója annak a harcának, melyet Krisztusért mint királyért vívott, amikor még Rómában volt?      3. Lefebvre érsek későbbi harca Krisztusért mint királyért. 1. rész Lefebvre érsek szeminaristaként Rómában 1923 és 1929 között Amikor Lefebvre érsek Rómában a francia szemináriumban tanult, az intézetet a Szentlélek Atyái Kongregáció vezette. Abban az időben Henri Le Floch páter volt a szeminárium rektora – egy nagy ember. Ezt a kongregációt a 18. században tiszteletreméltó Claude-Francois Poullart des Places alapította, mégpedig missziós társaságként, melyet teljes egészében áthatott a római szellem, vagyis a minden évszázad Rómájának tanítása iránti hűség. Ennek eredményeképpen tanulmányozhatta Lefebvre érsek szeminaristaként a pápák egészséges tanítását. És Le Floch páter soha nem választotta el egymástól azokat, amik alapvetően elválaszthatatlanok:      1. A józan tan és a pap vallásossága – e kettő összetartozik: egy tan, melyet jámborsággal adnak elő és egy jámborság, mely a tanon alapszik;      2. A szentmiseáldozat és Krisztus birodalma;      3. Urunk Jézus Krisztusnak istensége és királysága a földön. Ezzel szemben a liberálisok e három elválaszthatatlan párost mindig elkülönítették egymástól:      1. A liberálisok vallásos papokat akartak a tan nélkül vagy ennek az ellenkezőjét: tanult papokat, akik azonban nem vallásosak;      2. Bár elismerték Jézus istenségét, de királyságát nem – igen, ő ugyan Isten Fia, de e földön nem ő a király, a társadalomba nincs beleszólása!      3. A liberálisok elválasztották a szentmiseáldozatot Krisztus birodalmától. Ugyan akartak olyan papokat, akik a szentmisét celebrálják, de olyat, melynek nincs se vonatkozása, se konzekvenciája a társadalom számára, azaz melynek a társadalmi rendre semmilyen hatása nincs. A szeminárium akkori rektora azonban ezt a három párt a pápák tanítása alapján mindig összetartozónak tekintette. A francia forradalom utáni pápák mind Rómának ezt a józan tanítását oktatták:      – XVI. Gergely Lamennais abbé és az úgynevezett katolikus liberalizmus ellen;      – IX. Pius a társadalom laicizálása és a liberalizmus ellen;      – XIII. Leó a társadalom „új törvénye”, az Isten nélküli törvények és az új emberi jogok ellen;      – Szent X. Pius az állam és az Egyház kettéválasztása ellen;      – XI. Pius Krisztus királyságáért a társadalomban (Quas primas enciklika) Ez volt az akkori francia szeminárium tanterve is. Lefebvre érsek nekünk, már az ő szeminaristáinak ezt mondta: „Le Floch páter az Egyház történelmébe és életébe léptetett be bennünket. Nem csak a szemlélődésben, hanem a tetteinkben is. Hagyta, hogy behatoljunk az Egyház történelmébe, hagyta, hogy részt vegyünk abban a harcban, melyet a világ kártékony erői Urunk Jézus Krisztus ellen mindig is folytattak. És ez mozgósított bennünket a halálos liberalizmus, a forradalom ellen, és a bajoknak az erői ellen, melyek azon működnek, hogy az Egyházat tönkretegyék, hogy Urunk Jézus Krisztus királyságát megszüntessék, igen, a katolikus államokat és az egész katolicizmust megdöntsék.” Minden egyes szeminaristának az volt az elhatározása, hogy személyesen vesz részt ebben a harcban, mert ez a küzdelem mindenkitől személyes döntést követel. „Választanunk kellett, vagy elhagyjuk a szemináriumot, ha nem értünk egyet az ott tanultakkal – és néhány szeminarista tényleg elment – vagy ott maradni és előre masírozni. És én ezt tettem.”      De ebbe a harcba beszállni azt jelenti, hogy valaki egész életére elkötelezi magát. És Lefebvre érsek így folytatta: „Úgy gondolom, hogy egész papi és püspöki életem erre a liberalizmus ellen folytatott harcra irányult; a liberalizmus, e mai nagy tévtan elleni küzdelem jegyét viselte magán.” Mit jelent a liberalizmus? A liberalizmus az ember legnagyobb értékének a szabadságot tartja az igazság helyett, vagyis az igazság helyére a szabadságot emeli. A liberalizmus a szabadság teóriája, az ember szabad, az igazság másodlagos szerepet játszik, nem olyan fontos. Tehát az értékrend megfordításáról van szó és a hit alapvető elveinek a feladásáról.      Az emberi méltóság normális esetben az értelemben rejlik. Az értelem azonban azért teremtetett, hogy bírja az igazságot! Az értelem tárgya csakis az igazság lehet! Az ember csak olyan mértékben tiszteletre méltó, amennyire az igazságot birtokolja.      A szabadság csak egy feltétel, egy eszköz az igazság felismerésére és birtoklására. Ez az, amit Rómában az akkori francia szemináriumban tanítottak. A liberalizmus nagy tévedése e sorrend megfordítása: az igazság helyére a szabadságot emeli. De milyen jelentőséget foglal el a papság az igazságért folytatott eme harcban? A szemináriumban az asztali olvasmányok azt a célt szolgálták, hogy a szeminaristákkal megértessék az igazság fontosságát. Godefroid Kurth, egy világi történész olvasmányaiból a szeminaristák azt ismerhették fel, hogyan változtatta át lassan Krisztus misztikus teste, az Egyház a római birodalom pogány társadalmát. Az Egyház műve volt ez: nemcsak a lelkeket kellett megtérítenie, hanem a társadalom intézményeit is át kellett alakítania. Ez nem csak egy személyes és individuális, hanem egy KÖZ-ügy volt: a pogány római birodalom átalakítása keresztény társadalommá, hogy ezáltal az eljövendő királyságot, Urunk Jézus Krisztus, pap és király szociális királyságát előkészítsék. Ennek kellett az Egyház segítségével megtörténnie, a papok közreműködésével, a szentmiseáldozat segítségével! Ebben áll az összefüggés a szentmiseáldozat és a társadalom megtérése között. Deschamps páter olvasmányainak segítségével a szeminaristák azt is megérthették, hogyan robbantanak ki forradalmat a szabadkőműves páholyok a társadalom megtérése ellen:      1. Az állam laicizálása által, Krisztus-királynak a kormányzásból való kizárásával;      2. Az Egyház laicizálása a szentmiseáldozat megszüntetésével;      3. A lelkek laicizálása a természetfeletti életnek a keresztény lelkekből való kiűzése által, hogy ily módon pogánnyá és istentelenné tegyék őket.      Ez a szabadkőművesség programja, ez a liberális program három pontja. Csodálatos szeminárium volt, ahol Lefebvre érsek tanult, az egyetlen, melyben ezt még így tanították. Billot SJ bíboros műve, a De Ecclesia segített a szeminaristákkal megértetni a Miatyánk eme szavainak teljes jelentőségét: „Jöjjön el a Te országod”, vagyis hogy Urunk Jézus Krisztus királyságának nem csak az egyes lelkekbe kell eljönnie, hanem az egész társadalmat át kell hassa – nyilvánosan –, és nem csak a világ vége után, hanem ma, itt és most! Az államnak az Egyház járma alá való alávetésével! És Le Floch páter ebből ezt a következtetést vonta le: Istennek a földön való detronizálása olyan gaztett, melybe nekünk soha nem szabad beletörődnünk! Egy szeminarista, aki 12 évvel Lefebvre érsek előtt lépett be a szemináriumba, Denis Fahey páter később így vallott: „IX. Pius pápa Syllabusa és az utolsó négy pápa enciklikái voltak szemlélődésem tárgyai a szemináriumban!” Egy szeminarista, aki napi szemlélődését a papság és Krisztus királysága közötti összefüggésről tartotta! Igen, és ugyanezt csinálta a szeminarista Marcel Lefebvre is. Tehát nincs választóvonal a világi rend és az Egyház között! Ahol az Egyház van, ott kell a világi rendnek is lennie. Marc Voegtli páter, a szeminárium egyik professzora az 1925-ös szentévhez kapcsolódva XI. Pius pápa Quas primas enciklikáját kommentálta, és fiatal és lelkes szeminaristái előtt kifejtette Jézus Krisztus királyságának tanát: a katolikus Egyház politikai programját, mely ezeket a pontokat foglalja magában:      1. A szentmise;      2. A lelkeket újra a megszentelő kegyelem állapotába helyezni;      3. A koronát visszaadni Krisztusnak. És ma is ismert néhány szeminarista vallomása e kommentárról: „Voegtli páter tanítása egyszerű volt. Jézus Krisztusról csakis mint királyról beszélt nekünk. A papság integritását (sérthetetlenségét) tanította nekünk, a papság logikáját a legutolsó konzekvenciájáig, vagyis a pap áldozatát Urunk Jézus Krisztus királyságáért. És minden mást e szempontból ítéltünk meg.” És Lefebvre érsek hűséges tanítványa volt Voegtli páternek.      De ismerünk egy másik vallomást is, melyet 12 szeminarista írt alá: „Voegtli páter volt az, aki azt tanította nekünk, hogy Jézus Krisztusra királyunkként tekintsük, mint minden dolgok középpontjára, minden kérdés megoldására: … És ezt akarta belénk vésni, és ez maradt meg bennünk.”      Igen, kedves Hívek, ez volt Lefebvre érsek szívébe is bevésve – de nem csak emlékként. 2. rész Mi volt Lefebvre érsek harcának mozgatórúgója, melyet Krisztusért mint királyért vívott – egy eskü! Szívében egy eskü is maradt – ius iurandum: Marcel Lefebvre Rómában felesküdött a harcos római tanítás liberalizmus ellen folytatott harcára. Megfogadta Istennek, hogy Róma tanításának segítségével küzdeni fog. A francia szeminárium kispapjainál szokásban volt, hogy a Szent Péter bazilikában tett látogatásuk alkalmával Szent Péter apostol Confessioja előtt imádkoznak és ilyenkor valamilyen ígéretet tesznek neki. „Oh, Szent Péter pápa, oh, Péter, te első pápa, segíts nekem Jézus Krisztus nevét prédikálni, ahogy te, első pápa tetted. Te megvallottad ezt a nevet Caesarea Philippi-ben, amikor ezt mondtad: »Te vagy Krisztus, az élő Isten fia!« Ezért megígérem neked, hogy mindig ezt fogom prédikálni: »Te vagy Krisztus, az élő Isten fia!«”      Igen, ilyenféle esküt tett le minden szeminarista szívében Szent Péter Confessioja előtt, az első pápa relikviája előtt a Szent Péter bazilikában. És ez az ígéret egy egész életen át kötelezte őket. Mgr. Lefebvre ezt tanította: „Aki hisz Urunk Jézus Krisztus istenségében, az azt is akarja, hogy Jézus Krisztus uralkodjon, hogy ő kormányozzon, hogy a tévtanok el legyenek vetve. Akkor nem lehet elfogadni, hogy Jézus Krisztus Buddhával vagy Mohameddel vagy Lutherrel azonos jogokat élvezzen. Ha Jézus Krisztus Isten, akkor egyedül Jézus Krisztusnak van joga uralkodni!”      Marcel Lefebvre számára az Urunk Jézus Krisztus istenségében való hit egyet jelentett az ő uralkodásához való jog elismerésével; de egyedül az övéhez! Ő egyedül uralkodjon! Ő egyedül a király! És ez a hit személyes elkötelezettséggel jár az Urunk Jézus Krisztus szociális királyságáért folytatott harcban.      Annak idején a legtöbb szeminarista ezt tette. Mindazonáltal Lefebvre érseknek később fájó szívvel kellett megállapítania: „Életem legnagyobb szenvedése az volt, hogy látnom kellett, hogy a zsinat után egyedül maradtam. A szemináriumban összes tanulótársam letette ezt az esküt, és én mégis egyedül maradtam. Én egyedül maradtam hűséges Krisztushoz, a Királyhoz!” Marcel Lefebvre kimondta ezt az esküt, megfogadta, de akkor még nem is sejtette, hogyan vagy milyen körülmények között kell ezért egyszer majd síkraszállnia. Csak azt tudta, hogy eljön az idő, amikor személyesen színt kell vallania – mégpedig esküjéhez híven. 3. rész Lefebvre érsek Krisztus királyságáért folytatott harca Franciaországban, majd a II. Vatikáni Zsinaton 1. Franciaországban Lefebvre érsek Franciaországban nyíltan szembeszállt a francia püspökök ellen, hogy Jean Ousset-t és a Cité Catholique szervezetet megvédelmezze. A Cité Catholique katolikus laikusok szervezkedése volt, akik Krisztus királyságát az életben is meg akarták valósítani. A francia püspökök, akik liberálisok voltak már, tönkre akarták tenni őket. Jean Ousset bátor keresztény volt, aki megértette, hogy Jézus Krisztus királysága közvetlenül a keresztény államot hozza létre. Jézus Krisztus istenségét nem lehet elválasztani király lététől, királyságától, ez volt Jean Ousset vezérfonala a Cité Catholique megalapításakor. És a francia püspökök nagyon hamar elítélték Jean Ousset-t, mert azt állították, hogy ez a mozgalom nem katolikus, hanem csupán francia patriotizmus. Szerintük a mozgalom összetéveszti és összekeveri Isten birodalmát egy világi civilizáció felépítésével.      Ez a vád nem volt más, mint annak követelése, hogy az államot válasszák el az Egyháztól, amit Le Floch páter (Szent X. Pius pápa után) elítélt, de hát ezek a püspökök liberálisok voltak. És Lefebvre érsek erre azonnal reagált, a nyilvánosság előtt védelmébe vette Jean Ousset-t, és ezt mondta: „Urunk Jézus Krisztus uralkodni fog a társadalomban, ha legalább ezer híve, Jézus Krisztus ezer erős tanítványa meg lesz győződve arról az igazságról, hogy ez az igazság olyan hatalom, mely képes arra, hogy mindent megváltoztasson. Ők nem fogják az igazságot elválasztani a valóságtól. Ennyire biztosnak kell lenni az igazság hatékonyságában! Az elvek irányvonalak, melyeket használni kell, az igazságot az életbe kell átültetni!” Lefebvre érsek ezért védte meg ezeket a jó katolikusokat a püspökök ellen, amivel azon nyomban azok gyűlöletét vívta ki magára. Igen, ettől a pillanattól kezdve az összes francia püspök gyűlölte az érseket. Ugyanakkor a másik oldalról számos szerencsekívánatot kapott. Egyetlen püspök kiállása mégis csak sok katolikust felébresztett: legalább egy püspök volt, aki Krisztus, a Király zászlaját magasra tartotta. Ez volt Lefebvre érsek – 1962-ben. Ettől a pillanattól kezdve sok család kereste fel őt, hogy rábízzák fiaikat: „Monseigneur, itt van a fiúnk, pap akar lenni. De nem talál megfelelő szemináriumot. Arra kérjük, Monseigneur, tegyen valamit a fiúnk érdekében.”      Ezért kezdett el Lefebvre érsek e jövendő papok érdekében valamilyen megoldást keresni. Sok család kérte, hogy alapítson valamilyen müvet a papság számára. Eleinte néhány szeminaristát a római francia szemináriumba küldött, mert azt remélte, hogy az még a régi, de ebben keserűen csalódnia kellett. Ezért alapította meg később Econe-t. Ez volt a Krisztus mint Királyért folytatott harcának a jutalma. 2. A II. Vatikáni Zsinat alatt Második harcát Lefebvre érsek a II. Vatikáni Zsinat alatt küzdötte végig. Pontosan négy hónappal a zsinat kezdete előtt, 1962 júniusában tartotta a központi előkészítő-bizottság – melynek ő is tagja volt – utolsó gyűlését. E bizottságban 70 zsinati atya és püspök foglalt helyet, akiknek a zsinatot kellett előkészíteniük. Minden prelátusnak fel kellett szólalnia, és ki kellette fejtenie álláspontját – így Lefebvre érseknek is. Ezen az utolsó ülésen két bíboros két ellenkező állásponttal állt szemben egymással: Augustin Bea SJ bíboros és Alfredo Ottaviani bíboros. Ottaviani bíboros egy 12 gyermekes olasz családból származott. (Ottaviani bíboros a zsinat alatt egyszer nyilvánosan kikelt a hollandiai Utrecht érseke, Alfrink bíboros ellen, és ezt vágta a szemébe: „Én egy 12 gyermekes család fia vagyok, és Ön, Eminenciás uram, Ön akarja a születésszabályozást bevezetni?”) Bea bíboros ezen az utolsó ülésen a bizottság elé terjesztette saját sémáját: minden ember szabadon gyakorolhatja egy államban a saját vallását. Az államnak el kell ismernie minden ember jogát arra, hogy vallását – tekintet nélkül arra, hogy az igaz vagy téves – a nyilvánosság előtt szabadon gyakorolhassa. Ez emberi jog, mely mindenkire egyformán vonatkozik.      Ottaviani erre azt válaszolta, hogy csak az igazságnak vannak jogai. Ezért csak a katolikus vallásnak, mint az egyetlen igaznak, van joga a nyilvános vallásgyakorlásra. A hamis vallásokat okosságból el kell ugyan viselni. Ezt nevezik toleranciának, mely a hamis vallások elviseléséből áll. Mindazonáltal ez a tolerancia nem ismeri el a hamis vallások jogát, és nem ad természetjogot a tévhítűeknek hamis vallásuk nyilvános gyakorlására.      Ottaviani bíboros Bea bíboros „természetjog” kifejezésével a „tolerancia” kifejezést állította szembe. Az állam bizonyos körülmények között eltűrheti a hamis kultúrákat – a közjó érdekében. De ez még nem ad természetes jogot a tévedésnek. A tévedésnek nincs természetjoga, csak az igazságnak van természetjoga. A tévedést el lehet tűrni, de nem lehet elismerni a természetjogát. Pontosan itt váltak szét a szellemek .… „Erre Bea bíboros felállt, hogy bemutassa saját vázlatát a vallásszabadságról, mely minden esetben ugyanazon jogot ismer el mindenki számára, és minden körülmény között, azokban az esetekben is, amikor a hit dolgában valaki téved. Mindezidáig az Egyház csak saját fiai jogát ismerte el. Akkor mostantól az Egyház az összes többi kultúra hívei számára ugyanezt a jogot fogja követelni? Igen, pontosan így, jelentette ki Bea bíboros, és aláhúzta a téma ökumenikus jelentőségét: »Ez a kérdés foglalkoztatja manapság legjobban a nem-katolikusakat.«” Akkor most ez a nem-katolikusok egyháza lett? Korábban az Egyház mindig a keresztényekről és katolikusokról beszélt. És most, egyszerre, egy szöveget, egy zsinati dokumentumot akart a nem-katolikusok számára kiadni? Abban a reményben, hogy ezzel megtéríti őket? Azt akarta mondani, hogy most nyilvánosan is mindenki szabadon gyakorolhatja vallását, és akkor ezek a nem-katolikusok mind megtérnek, mert a katolikus Egyház jósága mindenkit magához vonz? Ez nem más, mint liberalizmus. Ez volt Bea bíboros idealizmusa.      Ezzel szemben Ottaviani saját sémájának bemutatását azzal kezdte, hogy Bea bíboros ellen-sémáját nyíltan megtámadta: „Azon a véleményen vagyok, hogy ügyelnünk kell arra, hogy a zsinat szent szinódusa a katolikus állam és más vallások közötti kapcsolatokról szóló tanítás kifejtésénél a vitathatatlan, azaz az egyházi tant kövesse. Az Egyház tanítását kell követnünk, és nem azokat, amik a nem-katolikusoknak tetszenek, vagy követelésüknek megfelelne. Ezért úgy vélem, hogy a konstitúciót, melyet a Keresztények Egységéért titkársága (melynek feje Bea bíboros volt) készített elő, félre kell tennünk.”      És nyilvánosan és világosan kimondta, „mert ez a séma nagyon erősen magán viseli a nem-katolikusokkal való kapcsolat hatását.” Ez találó megjegyzés volt, hiszen köztudott volt, hogy Bea bíboros New Yorkban felkereste a szabadkőműveseket és a zsidó vallás képviselőit is, hogy megkérdezze őket, mit mondjon a zsinat, ami a nem-katolikusoknak is tetszik.      Ottaviani bíboros is tudott erről a látogatásról, és ezért kelt ki hevesen Bea bíboros ellen. Mire Bea bíboros kijelentette, hogy minden embernek joga van saját lelkiismeretét követni, és az államnak ezt a lelkiismeretet tisztelnie kell. A lelkiismeret-szabadság – ez olyan tévtan, melyet öt pápa ítélt már el előtte! A szabadság csupán egy eszköz, hogy vele az igazságot felismerni és birtokolni lehessen! Ezután minden püspöknek meg kellett szólalnia, és véleményt kellett az elhangzottakról mondania. Amikor Lefebvre érsekre került a sor, Ottaviani bíboros sémáját támogatta: „Az Egyházról szóló séma, IX. és X. fejezet: Placet.” (= egyetértek) De hozzátette: „Az alapvető tantételek kifejtésének jobban kellene Krisztus-királyra vonatkoznia.” – Ottaviani bíboros nem beszélt Krisztus-királyról! Mindennek jobban Krisztus-királyra kellene terelődnie „ahogy ez a XI. Pius pápa Quas primas enciklikájában történik. Akkor zsinatunknak az lehetne a célja, hogy minden embernek Krisztust hirdesse” (és nem az embert vagy az emberi jogokat) és rámutasson, hogy egyedül Krisztus a megváltó és az egyesek, a családok és a társadalmak megmentője.      Bea bíboros sémájáról Lefebvre érsek a következőket mondta: „A vallásszabadságról szóló séma nem hirdeti Krisztust, következésképpen hamisnak kell lennie.” Ez világos ítélet volt! Bea bíboros sémája csak az emberről, az emberi jogokról beszél, egyetlen szót sem ejt Krisztusról. Egyetlen szót sem a katolikus Egyházról, egyetlen szót sem az igazságról. Ez nem lehet jó!      Ezzel szemben „a Teológiai Bizottság (Ottaviani) sémája a hiteles tanítást mutatja be.” Mgr. Lefebvre tehát Ottaviani vázlatát fogadta el, és elvetette Bea bíborosét. Ez volt Lefebvre érsek első konfliktusa a zsinat előtt. Ezután a liberálisok és a „rómaiak” harca az egész zsinat alatt folytatódott – miközben a „rómaiak” száma egyre csökkent. Befejezés Végezetül néhány megjegyzés a liberális és a Krisztus mint királyhoz kapcsolódó katolikus program közötti ellentéthez. Mily kevéssé és sajnos mennyire felületesen ismerik csak az emberek a liberálisok és a szabadkőművesek programját! Alig néhányan tudják, hogy ezt a programot a 20. század folyamán tényleg minden részletében megvalósították, mégpedig három pontban: 1. Az állam laicizálása Urunk Jézus Krisztusnak a kormányzásból való kiszorítása által Jézus Krisztusnak többé nem lehet semmilyen beleszólása a társadalomba. Ez a társadalom, az állam laicizálása – Isten nélküli állam, istentelen állam. Ez az alapvető gaztett. Sajnos ezt helyeselte és követelte maga az Egyház is a II. Vatikáni Zsinaton: az állam laicizálását, az állam és az Egyház szétválását, és ezzel Jézus Krisztus kiszorítását a kormányzásból. 2. Az Egyház laicizálása a szentmise eltörlésével Az állam laicizálásának következménye az Egyház laicizálása. Ezt valósították meg a II. Vatikáni Zsinat után egy új mise bevezetésével, mely már nem áldozat többé, többé már nem Istennek való áldozat-bemutatás, hanem csak a hívek gyülekezete a pap vezetése alatt, hogy Krisztus dicsőségét hirdessék. Ez már nem a kibékülés áldozata, nem vezeklő áldozat, nem a megbocsátásért, irgalomért és kegyelemért való könyörgés áldozata. Ezzel a szabadkőművesek valójában eltörölték a szentmiseáldozatot. 3. A lelkek laicizálása a keresztények lelkében levő természetfeletti élet kioltásával Ez azért történik, hogy pogányokká és istentelenekké tegyék őket. Azok a lelkek, akik nem a megszentelő kegyelem állapotában élnek, mert a gyónási gyakorlatot gyakorlatilag megszüntették, pogányokká és istentelenekké válnak. Ha a gyakorlatban szinte senki nem járul már szentgyónáshoz, akkor hogyan lehet ebben a világban a megszentelő kegyelem állapotában lenni? Ezek a lelkek többé már nem Jézus Krisztus kegyeleméből élnek. Elvesztik a hit, a vallás iránti érdeklődésüket, mivel az a gyakorlati életben már nem kerül alkalmazásra. Már kételkednek az örök életben, és reményeiket egyedül a földi dolgokba vetik. Ez a keresztények mai helyzete – még a katolikusoké is. Lefebvre érsek a liberálisok forradalmának e három pontja ellen az Egyház és a keresztény társadalom visszaállítását célzó katolikus program három pontját állította fel: 1. Minden idők szentmiseáldozatának megőrzése és újra-bevezetése A híveknek visszaadni minden idők szentmiseáldozatát, Jézus Krisztus autentikus szentmiséjét. E cél érdekében megtartani az autentikus katolikus papságot tanbeli tisztaságában és misszionárius isteni szeretetében. A papságot a maga integritásában megtartani és ezzel a szentmiseáldozatot megőrizni. 2. A szentmiseáldozat kegyelme által a katolikus hívek elitjét újra kiképezni Ez az elit mi vagyunk – természetesen nem a mi érdemünk által –, de ez tény! A keresztények kicsiny elitje, akik a megszentelő kegyelem állapotában élnek Isten kegyelmének segítségével. Keresztények, akik meg vannak győződve az igazság hatékonyságáról és az Egyház elveiről. 3. A katolikus laikusok ezen elitje által és ezeknek saját országuk mindennapjaiban és politikájában való elkötelezettségével Urunk Jézus Krisztus újra-megkoronázása Urunk Jézus Krisztust újra kormányozni engedni, hogy az Ő törvénye újra a társadalom törvénye legyen. Visszaállítani a társadalomban a királyságát a katolikus intézményekért és a keresztényietlen intézmények ellen való harccal, a keresztény intézmények újra-felépítésével, csakúgy mint a családok és a katolikus iskolák visszaállításával. Ezekért a célokért lelkesedett Lefebvre érsek 20 éves szeminaristaként Rómában. Ezek és az Egyház elveihez való hűsége voltak azok, melyek Marcel Lefebvre-nek segítettek műve megalapításában, hogy „mindent megújítson Krisztusban – Omnia instaurare in Christo!”      Mert minden Jézus Krisztus keresztjéből ered. Minden az Ő papságából, az Ő szentmiseáldozatából ered. „Regnavit a ligno Deus – Isten a kereszt fájáról uralkodik”, mondja a liturgia. És itt van a forrása Urunk Jézus Krisztus szociális királyságának! Ebben rejlik a katolikus papság teljes célja. Nemcsak Istennek a szentmiseáldozatot bemutatni, hanem a keresztény társadalmat visszaállítani – ez a mi célunk, kedves hívek. És a pap a keresztény társadalom visszaállításáért való harc kapcsolata is a szentmiseáldozatban rejlik. „Regnavit a ligno Deus” Vége