Ez a hely félelmet-keltő! Ez Isten háza és a mennyország kapuja! E szavak hallatán el kell gondolkoznunk arról, hogy ki is lakik valójában templomainkban? Ez arra ösztönöz majd bennünket, hogy gyermekeinknek megtanítsuk azt a tiszteletet, mellyel Isten jelenlétének tartozunk, hogy ezáltal megtanulják, hogyan kell a templomban helyesen viselkedni. A test helyes tartása segítségére van a léleknek, hogy az imádat aktusát magában felkeltse, mellyel Istenünknek tartozunk. Hogy a gyermekeket erre neveljük, három pontot kell szemügyre vennünk: a csendet, a magatartást és a jó példát. A csend gyakorlása Isten lelkünket a csendben teremtette meg, és a keresztségnél még egyszer belemártotta egy titokzatos csendbe. Segítsünk tehát a kisgyerekeknek, hogy ezt a csendet a templomban megőrizzék. Ha a kicsik a hordozható kosárban felébrednek és nyugodtan maradnak, akkor hagyjuk őket úgy. Ha hangokat adnak ki, akkor kezünket tegyük szelíden a szájukra. Így a gyerek fokozatosan meg fogja érteni, hogy ezen a helyen csendben kell maradnia.      Hogy ezt a csendet megőrizzük, kerülnünk kell a gyerekkel való foglalkozást, játszadozást, mert különben szokásává válik a nyugtalanság, és nagyon hamar észreveszi, hogy csak zajt kell kiadjon magából, hogy a figyelmet magára vonja.      Általános szabály, hogy a gyermeket ne vegyük karba, és ha erre mégis szükség van, akkor anélkül vegyük fel, hogy közben arcjátékkal vagy babusgatással még szórakoztatjuk is. Ha nem lehet a gyereket megnyugtatni, akkor el kell vele hagyni a templomot. A külső tartás A csend mint első megszokás a felnövekvő gyereknek segíteni fog abban, hogy nyugodtan viselkedjen. Így az sem fordulhat elő, hogy olyan hat éves gyerekeket látunk, akik ölelgetve bújnak a szüleikhez, mert kis gyerekkoruktól fogva megtanították őket arra, hogy a templomban a család nem a gyerek, hanem a jó Isten számára van jelen.      Ha a gyerek már elég nagy, akkor megtanul a padban ülni. Itt arra kell ügyelni, hogy egyenesen üljön, puhaság nélkül, a térdeplő zsámoly nem fejtámasznak való! Ezt a férfias tartást nem lehet elérni, ha a gyermeket a mindennapi életben nem szoktatják erre. A gyereknek meg kell tanulnia, hogy uralkodjék a testén. Ez a küzdelem nagy támaszt fog nyújtani az akarat erősítésére.      Azt se felejtsük el, hogy a vasárnapi öltözet az Isten-gyermekek nemes tartását segíti elő. A jó példa Ez is egy fontos dolog, mely a gyermeknek segíteni fog, hogy a templomban jól viselkedjen. Mert a gyerek szülei imádkozó tartásából nagyon hamar meg fogja érteni, hogy a templomban jónak kell lennie.      A nevelés számára nagyon fontos, hogy a szülő megtalálja a helyes egyensúlyt az imában adandó jó példa és a szükséges felügyelet között. Ha a gyerek szüleit lelki összeszedettségben látja, talán utánozni szeretné őket, de nem sokkal utána újra engedni fog pillanatnyi hangulatának. Ezért kell őt irányítani, és ha kell rendreutasítani. Ha ehhez elégséges egy pillantás vagy egy kézmozdulat, akkor el kell kerülni a beszédet, hogy a komolyságot és az áhítatot megőrizzük. Ne engedjük, hogy gyermekeink a templomban is játszanak, ahogy otthon, és ezért csak arra várnak, hogy a misének mikor lesz már vége. A gyerekre való vigyázás Néhány gyakorlati eszköz segít kisebb és nagyobb gyermekeinknek, hogy Isten méltó gyermekeiként viselkedjenek. Ezek egyike az a szokás, hogy őket a templomba lépéshez a csendre és a nyugalomra való intéssel vagy néhány figyelmeztető mondattal készítjük elő, például: „Isten házába lépünk be!”      Ezután arra is kell ügyelnünk, hogy a gyerek lépteit kövessük, hogy így nyugodtan mehessen, és térdhajtását is rendben hajthassa végre. A kisebbeknek ebben a pillanatban a fülébe súghatjuk: „Jézus, imádlak Téged.”      Jó, ha a gyerekek láthatják az oltárt. A gyerekeket úgy kell szétültetni, hogy ne tudják egymás figyelmét elterelni vagy pláne, veszekedni egymással. Amikor a helyünkre érünk, elsőnek letérdelünk, hogy ezzel a gyerekeket rászoktassuk, hogy először Istennek hódoljanak. Ha szükséges, a legkisebbeknek szelíden meg kell mutatnunk, hogyan kell térdet hajtani. Ami minket illet, imáinkban a gyerekeket a Megváltóra bízzuk, miközben arra kérjük Őt, hogy áldja meg őket, és készítse fel őket arra, hogy a szentmisét jól kövessék, és hogy segítsen nekünk ebben jó példát adni nekik, és a helyes magatartásra nevelni őket.      Ezután a gyerek kezébe adjuk a misekönyvét. A szentmise alatt diszkréten figyelnünk kell a gyerekek viselkedésére, és ha szükséges pillantással vagy mozdulattal inteni kell őket, hogy figyelmesen kövessék a misét. Otthon rá kell őket nevelni, hogy a templomban csendben kell maradniuk. Tanítsuk meg nekik, hogy a templomban töltött szent időt, a liturgia szépségét megszeressék. Hangsúlyoznunk kell, hogy a neveléssel nem csak az a célunk, hogy a gyerekeknek a templomban való helyes külső viselkedést megtanítsuk, hanem hogy bennük az Isten jelenlétében való hit és az imádat értelmét kifejlesszük. Minél inkább nő a hit szelleme, annál jobban felébred a tisztelet, és akkor a külső helyes viselkedés magától értetődővé válik. Fordítva, a külső tartásból lehet a belső lelkületre következtetni. Hogy ezt elérjük, kívánatos, hogy a gyermekeket arra szoktassuk, hogy a Megváltót a templomban a vasárnapi misén kívül is meglátogassák. Ezek a rövid látogatások arra is szolgálhatnak, hogy a gyerekekkel az egyszerű liturgikus mozgásokat begyakoroljuk, mint például a szenteltvíz vétele, áhítatos keresztvetés és egy szép térdhajtás.      De mindenekelőtt fel lehet ébreszteni bennük a Jézus iránti szeretetet, hogy önként meglátogassák a Megváltót, hogy a tabernákulumban megvigasztalhassák és Vele bensőséges párbeszédet folytathassanak.      Nem éppen ez a célja annak, hogy a templomban megtanulják a helyes viselkedést, a helyes imádkozást? (Viszonylag rövid időn belül ez a második ilyen, a gyermekek helyes viselkedésével foglalkozó, a szülőket intő cikk a Szent X. Pius Papi Közösség osztrák kerületének újságjában, az Ursprung und Ziel-ben. Ez nyilván nem véletlen. Azt mutatja, hogy a közösség templomaiban is előtérbe került ez a probléma, még úgy is, hogy régen elképzelhetetlen lett volna, hogy valamely családot a helyes viselkedésre oktatni, figyelmeztetni kell. De hát ma már „modern” időket élünk, amihez az is hozzátartozik, hogy nagyon sok szülőnek fogalma sincs se a templomi se az azon kívül illemszabályokról. Az viszont érthetetlen, hogy a közösség vezetői csak írásban figyelmeztetnek, de a gyakorlatban képtelenek ezen elveknek érvényt szerezni. Azon szülők pedig, akiknek ez a figyelmeztetés szól, az írásos intést rendre hagyják a fülük mellett elmenni. Nem csoda, hogy a gyermekeik sem engedelmeskednek nekik, hiszen aki nem tud engedelmeskedni, az nem tud parancsolni sem.) 2010. május 31.