Ezeket a tételeket az Egyház igen valószínűnek tartja, de mert csak következtetéses módon olvassa ki a kinyilatkoztatásból, és abban való közvetlen szerepelésüket (eddig) nem állapította meg, a hit engedelmességével nem kötelez az elfogadásukra. Vagyis katolikus marad valaki anélkül is, hogy ezeket megingathatatlanul vallaná. Mindemellett tudni kell, hogy a keresztény jámborság számos megnyilvánulása és nem közönséges tudományú és életszentségű hittudósok és pápák tanúsága áll a tételek mögött.
Elöljáróban egy fontos dolgot tisztázni kell: A mennyországban mindenki hiánytalanul és tökéletesen boldog lesz, de nem lesz mindenkinek egyforma a mennyei dicsősége (gloria calestis), és nem lesz mindenkiben egyforma a boldogság foka (vö. Egy fél decis pohár is teljesen tele lehet öntve és egy literes korsó is. Mindkettő egyformán tele van, de mégsem egyforma mennyiségű folyadék van bennük).
Isten tehát mindenkinek túlcsordulóan adja a mennyben ajándékait, de hogy ki mennyit kap belőlük, az attól függ, hogy a földi életben az ember mennyire készítette fel önmagát, azaz mennyi boldogság befogadására lett alkalmas. Nyilvánvaló, hogy egy hitvalló vértanú és egy halálos ágyán őszintén megtérő hitehagyott, ill. egy a szüzessége védelmében meghalt leány és egy a pokoltól való félelmében bűnével felhagyó idős prostituált mennyei dicsősége nem lesz és nem is lehet azonos.
Szűz Mária mennyi dicsőségéről állítjuk, hogy felülmúlja minden emberét (szentét) és minden angyalét. A Római Egyház, a bizánci, örmény, kopt, szír és a malabár egyházak egyhangúan tanúskodnak emellett, és a liturgiájuk is őrzi a hitvallást. („Ki a keruboknál tiszteltebb, és a szeráfoknál hasonlíthatatlanul dicsőbb vagy, – szólítja meg az Istenszülőt a bizánci szertartás.) Mária bűntelensége (vagyis amit nem tett) és óriási üdvtörténeti szerepe (vagyis amit tett) biztosítja neki a létező legnagyobb mennyei boldogságot, melyet ember elérni képes lehet. Ebből az állításból következik annak megvallása, hogy Szűz Mária közbenjáró hatalma minden szentét megelőzi.
Itt is szükséges egy fogalmi tisztázás: A közbenjárásnak két értelmét használjuk. Az egyik jelentése csak Jézus Krisztusra vonatkozik. A szó teljes értelmében csak Ő az egyetlen közbenjáró Isten és ember között. Vagyis csak az Ő istenemberi mivolta a kapocs az ember és a felfoghatatlan isteni Lét között. Az Ő kereszthalála hozta meg az embernek a megváltást, és ez hathatós illetve elégséges lesz az üdvösségre, amíg csak ez a világ fennáll.
Azonban a közbenjárásnak használjuk egy másik, hétköznapi értelmét: valakinek puszta imádsággal, kéréssel segítséget nyújtani, más helyett vagy más mellett tanúskodni, Isten vagy ember előtt közbenjárni. Bizonyos, hogy egymásért imádkozhatunk és imádkoznunk is kell, tehát a közbenjárásnak ezt a fajtáját nem tagadhatjuk. Nem szabad tehát fogalmi kérdést csinálni a dologból, és az alapján elvitatni az emberi közbenjárás lehetőségét, hogy csak Jézus a közbenjáró. Itt ugyanis nyilvánvaló, hogy a közbenjárásnak két teljesen más minőségű módjáról van szó. Jézus közbenjárása feltétlen, a szenteké, s így Szűz Máriáé is feltételes. Jézus közbenjárása végtelen erejű, a szenteké mindig véges és mindig csak a jézusi művön keresztül aktualizálódó. A szó két értelmének egymás elleni kijátszása könnyen elvezethet egy nyilvánvalóan abszurd állításhoz, mely lényegében ehhez hasonló: „Minden levél része valamely növénynek. A postai levél is levél. Tehát a postai levél is része valamely növénynek.”
A szentek közbenjáró ereje Isten-szeretésük tökéletességétől és Isten-közelségük fokától függ (Thom. Aquin. STh. III. 211. 83,11). Jézushoz való testi-lelki közelsége, bűntelensége és istenanyai méltósága révén, Szűz Máriának összehasonlíthatatlanul hatékonyabb a közbenjárása, mint bármely más emberé. Jézus Krisztus mint tisztességes fiú, mindig különös „engedelmességgel” fogadja anyja kérését, különösen, hogy Mária bizonyosan mindig csak szent és Isten akaratával összeférhető dolgokat kér földi gyermekei részére. Fontos, hogy Mária közbenjárását nem szabad Jézus feletti uralkodásként felfogni. Az Egyház is tiltja azokat a képeket, amelyek Máriát, mint az Üdvözítő úrnőjét ábrázolják.
Az előbbi gondolatsor nyomán tételezi fel az Egyház, hogy Mária minden kegyelem Anyja. (Egyesek szerint ez csak jámbor vélemény, de tény, hogy XIII. Leó, Szent X. Pius, XV. Benedek és XI. Pius pápák használták és támogatták ezt a kifejezést: Minden kegyelem közvetítője).
A tétel azt tartja, hogy minden kegyelem, akár megszentelő, akár segítő, akár az Egyházon belül, akár azon kívül, úgy jut el azokhoz, akikhez szánva van, hogy Máriának rész jut a kiosztásban, vagyis semmiféle kegyelem nem kerüli meg őt mennybevétele óta.
Ebből pedig következik, hogy Mária társmegváltó (Mediatrix secundaria). Természetesen ez a társmegváltói mivolt csak hasonlóságon és nem ténylegességen alapul. Nemcsak abban az értelemben, hogy közvetítő szerepe Krisztushoz mérve alárendelt jellegű, hanem főként azért, mert ha van is Szűz Máriának óriási kegyelemközvetítő szerepe, azt mindenestül Krisztustól kapta. Szíriai Szent Efrém szavaival: „Mária az egész világ közvetítője a Közvetítő /Krisztus által.” (per Mediatorem mediatrix totius mundi)
Szentlőrinci Richárd nyomán állítjuk, hogy Szűz Mária csak gyűjtő és szétosztó medence lehet, melyet a forrás tölt meg. Mária közvetítése tehát relatív, míg Krisztus közvetítés abszolút.
A társmegváltói mivolt ne botránkoztasson senkit, hiszen mindannyian társmegváltói vagyunk önmagunknak és másoknak. Nem abban az értelemben, hogy a krisztusi megváltói mű nélkülünk, vagy akár Mária nélkül tökéletlen, hanem abban az értelemben, hogy – szemben a protestáns felfogással –, a krisztusi megváltás eleve azokban realizálódik, akik egyesülnek Krisztus keresztjével, azaz saját üdvösségükön vagy mások üdvösségén maguk is teljes erővel fáradoznak. Ezért mondja Szent Pál apostol: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára. (Kol 1,25) Hogy-hogy? Hát mi hiányzik Jézus szenvedéséből? – kérdezhetnénk. Hát az, amit nekem kell hozzátennem. Mária ebben az értelemben társmegváltó, csak éppen az emberi mérték maximuma szerint.