A fenti kérdéssel készültünk Urunk megtestesülésének nagy ünnepére az adventi időben. És milyen válaszokat kaptunk e kérdésre?      A farizeusok és az írástudók ezt mondták: Nem, ez nem az, akire mi várunk. – Ők ugyanis egy magas lovon ülő Messiásra vártak, egy nemzeti hősre, aki felszabadítja őket a római uralom alól, és újra felállítja Izrael birodalmát. De olyat, aki annyira szegényen és alázatosan, mint a názáreti Jézus, olyat, aki a keresztet és a kereszt követését prédikálja, olyat, aki visszafordulásra és áldozathozatalra szólít fel, olyat, aki végül szégyenletes módon a kereszten hal meg, ezt a Messiást egészen biztosan nem várják. Az ilyen Messiás nem illik abba a képbe, melyet ők a megígért Messiásról alkottak. Ezért nem voltak hajlandók az Urat elismerni.      Azok a mai zsidók, akik még hisznek az ószövetségi ígéretekben, még mindig olyan Messiásra várnak, aki nemzeti hős lesz, aki gazdasági felvirágzást hoz, de nem egy olyat, aki a kereszten hal meg – és nem olyat, aki az istálló jászlában születik meg. Nem, ilyen Messiásra ők sem várnak. És mi, keresztények? Mi, keresztények is állandóan abba a veszélybe kerülünk, hogy a Megváltóról hamis képet alkotunk magunknak. Ez történt például az eretnekekkel és a szektásokkal. Ezek hamis képet alkottak maguknak Krisztusról, és az általa alapított Egyházról. Például, megbotránkoztak azon, hogy az Egyház nem angyalokra, hanem gyenge emberekre épül.      Ez ma is így van. Krisztusnak és az Egyháznak ma is olyannak kell lennie, ahogy a korszellem akarja őket látni: liberálisnak, a legjobb, ha a szót, „bűn” már nem is említi többé, a globalizációhoz alkalmazkodónak, azaz lehetőleg a többi vallás közé besorakozottnak, puszta jótékonysági intézménynek, mely valamelyest hozzájárul a szociális békéhez. Ha azonban mi Krisztust egy szociális világmegjavítóvá interpretáljuk át, akkor az többé már nem Krisztus; és ugyanígy, ha az Egyházat egy szociális intézménnyé interpretáljuk át, akkor az már többé nem a katolikus, nem a Krisztustól alapított Egyház. „Bocsánatot nyertek bűneid” (Mt 9,2), mondja az Üdvözítő a bénának. E szavak valójában csalódást jelentenek a jelenlevőknek, hiszen az emberek testi gyógyulást akarnak látni. De nem, az Üdvözítő ezt mondja: „Bocsánatot nyertek bűneid.” Ez volt a kegyelem csodája, az első, a felforgató. És a farizeusok morogtak, körülbelül így: Nézzétek, egy közönséges ember, ez akar bűnöket megbocsátani. De hiszen ezt csak Isten tudja, csak Isten bocsáthatja meg a bűnöket. – És a Megváltó csak ezután gyógyítja meg a bénát testi panaszától, hogy bebizonyítsa, hogy igenis, meg tudja bocsátani a bűnöket.      Az első tehát a bűnök megszüntetése, a lelkeket az örök életre megnyerni, az embereknek az örök üdvöt hozni. Vagy nem jelent az élet többet, mint a táplálék, és a test többet, mint a ruházat, következésképpen a menny többet, mint e világ és az örök élet, mint ez a földi? Az Úr Egyházát nem evilágra orientált humanista intézménynek alapította, hanem „az igazság oszlopának”, az örök kinyilatkoztatás-igazságok hirdetőjének, a Krisztus által a kereszten kiérdemelt kegyelmek kiosztójának, a szent szentségek kezelőjének, az örök üdvhöz és a mennyei örök boldogsághoz vezetőnek. A modernistáknak más elképzelésük van az Egyházról. Nem az történik velük is, mint annak idején a farizeusokkal, hogy elvetik a Messiást? Hogy nem ismerik fel, mert egészen más képet festettek maguknak Krisztusról és az Ő Egyházáról? „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy mást várjunk?” Igen, mi megtaláltuk a Messiást. „Dominus est – Ő az Úr.” Feltéve: 2010. január