Nemrégen egy leányiskola tantestületének két tiszteletreméltó nővére írt nekem. Az első csüggedtnek tűnt, a másik reménykedőnek. Kétségen kívül a „csüggedt” nővér is reménykedik, és a „reménykedő” nővér is elcsügged olykor, hiszen a katolikusoknak egyenesen be kellene csukniuk a szemüket, hogy a minket lágyan behálózó hitehagyás láttán ne engedjék magukat befolyásolni – és a katolikusoknak el kellene veszteni hitüket, ha a hittel együttjáró reményt feladnák. „Csüggedt” nővér ezt írja: „A világ nagyon körülveszi a lányainkat.” Miután három évig hazáján kívül élt, visszatérése után a következőket állapította meg: „A lányaink beállítottságában való változás feltűnő. Nagyon igyekeznünk kell, hogy az elveket és az erkölcsöt fenn tudjuk tartani.”      Gondoljuk csak meg, hogy ezt az iskolát a tradíció mellett hűségesen kitartó katolikus szülők veszik körül és ők támogatják, olyannyira, hogy az iskola egyre növekvő diák-létszámot tud felmutatni, és hogy sok szülő nagy áldozatot hoz azért, hogy lányukat ebben az iskolában taníttathassák! És mégis, az ott dolgozó nővér valami másról beszél, ami ott növekszik: a lányok helytelen beállítottságáról! A probléma abban rejlik, hogy egész nyugati társadalmunk elpártol Istentől, és hogy miként Arisztotelész mondta, az ember nem csak egyes- vagy család, hanem társadalmi lény is. Ezért lehetnek egy fiúnak vagy lánynak jó szülei, jó családja, sőt még jó iskolája is, ha az otthonán és iskoláján kívüli társadalom nem az általuk megcélzott katolikus irányt vallja, akkor ezek a fiúk és lányok – különösen fiatal korukban – érezni fogják a társadalom anti-katolikus irányultságát és többé-kevésbé erős nyomás alá kerülnek, hogy „együtt ússzanak az árral”. Manapság ez a nyomás nagyon erős – egészen a jó nővér szorultságáig ér. Mert minden helyes nevelésnek ma úgy kell éreznie magát, mintha a tengerparton állna, és a betörő hullámokat egymaga puszta kézzel akarná feltartóztatni. Mindazonáltal a tiszteletreméltó nővér megtartotta éber látását, és nem dől be annak a hamis állításnak, hogy az iskolai nevelés a lányok minden problémáját megoldja, ahogy ezt néhány szülő hinni szeretné. Ugyanakkor ez a nővér kétségtelenül osztja a „reménykedő” nővér relatív optimizmusát, aki azt írja nekem, hogy ha a lányok az iskolában bemutatnak egy színdarabot, akkor a világi emberek „csodálkoznak azon, hogy a lányok betűről betűre kívülről tudják a szöveget, és hogy a közönségben ülő többi diák tényleg figyelmesen hallgatja és nézi őket, és az előadás alatt nem a mobil telefonukkal játszanak”. Majd így folytatja: „Amikor ilyen véleményeket hallunk, akkor tudatosodik bennünk, hogy valahogyan mégis csak létrehozunk valamit, és hogy ezért hálásak lehetünk.” Orleansi Szent Johanna fogalmazta ezt meg találóan: Mi küzdünk ugyan, de Isten hozza a győzelmet. A Gondviselés maréknyi meghatározott kártyát oszt ki nekünk, melyek talán nem mindig tetszenek nekünk, de rajtunk múlik, hogy olyan jól játsszuk ki őket, amennyire csak tudjuk.      Ez Arthur Evelyn Waughs merész válaszára emlékeztet engem, amit egy nőnek adott, amikor az arról panaszkodott, hogy katolikus hite ellenére túl undokul viselkedik. „Tisztelt hölgy, válaszolta, önnek fogalma sincs arról, mennyivel undokabb lennék én, ha nem lennék katolikus. A természetfeletti segítség nélkül alig számítanék embernek.” Kyrie eleison 2010. május 17.