A katolikus püspökök tömeges összeomlása a II. Vatikáni Zsinaton felmérhetetlen sok lélek pusztulását okozta az egész világon. Nem lehet elég gyakran az alapvető problémán eltöprengeni, mert még most is nagyon jelen van, sőt, ma ez a probléma aktuálisabb, mint valaha és azzal fenyeget, hogy mindannyiunk lelkét a pokolba rántja. A kéthetente megjelenő olasz újságban, „Si Si No No” az elmúlt évben megjelent egy cikk, mely a II. Vatikánum pionír-teológusának, a francia domonkos atyának, Marie-Dominique Chenu-nak fő tévtanait foglalta össze. Az alábbiakban az ő hat tévtanát ismertetem, bár elég rövid formában, de ezek így is tökéletesen megvilágítják a probléma gyökerét, vagyis az embernek Isten helyére való helyezését. (A tévtanok sorrendjét megváltoztattam, ennek okát a következő „Eleison kommentárban” adom meg.) 1. Az emberre való irányítottság – mintha Istennek kellene a modern emberhez igazodnia, ahelyett, hogy a modern ember igazodna Istenhez. Ezzel szemben a katolicizmus mindig arra törekedik, hogy az embert igazítsa Istenhez és nem fordítva. 2. Az isteni kinyilatkoztatás alávetése a gondolkodás modern formáinak, például Descartes, Kant, Hegel gondolkodásmódjának. Többé nem létezik az abszolút, objektív igazság. Ellenkezőleg, minden vallási kijelentés már csak relatív és szubjektív. 3. Az isteni kinyilatkoztatás alávetése a történelmi módszernek, mely azt tanítja, hogy minden igazság csak a maga történelmi összefüggéseiben keletkezett. Így nem létezik egyetlen változhatatlan és megváltoztathatatlan igazság többé, hiszen minden történelmi kontextus változik és továbbra is változni fog. 4. Hit a panteista evolúcióban, azaz, Isten többé nem teremtő, aki alapvetően különbözik a teremtéstől. Istent többé nem különböztetik meg a teremtményektől, melyek evolúció által lépnek be az életbe és az evolúció által állandóan változnak. 5. Az érzések első helyre állítása a vallás kérdéseiben. Ezáltal a vallásos érzelmi megtapasztalás az értelem természetfeletti hite, illetve az akarat természetfeletti szeretete fölé helyeződik. 6. A jó és a rossz közötti különbség tagadása azzal az állítással, hogy egy emberi szándék puszta megléte a tetteket jóváteszi. Az ugyan igaz, hogy minden kivitelezett emberi tett a lét jóságát feltételezi, de csak akkor rendelkezik morális jósággal, ha céljára irányul, ami csakis Isten lehet. Mert a nem Istenre irányított emberi cselekedetek erkölcsileg rosszak. Természetesen ez a hat tévtan összefonódik egymással. Ha (Nr. 1.) a vallásnak rám kell irányulnia, akkor (Nr. 2. és 3.) értelmemet el kell választanom a valóságtól, mert ott a vallás Istenre irányul. Ha ily módon az értelem már eltorzult, akkor (Nr. 4.) „nincs semmi, azon kívül, ami nincs”, minden az evolúció alá van vetve, és (Nr. 5.) az érzelmek veszik át a kormányzást (így nőiesedik el a férfiak hibájából a vallás, hiszen az érzelem a nők előjoga). Ha végül az érzelmek helyettesítik az igazságot (Nr. 6.), az erkölcs összeomlik. A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai e tévedéseket inkább burkoltan, mint határozottan vagy explicit tartalmazza. E tévtanokat ugyanis akkor még el kellett ködösíteni, hogy a zsinaton résztvevő katolikus püspökök tömege, akik még nem álltak a modern gondolkodás „új fokán”, megszavazzák a dokumentumokat. Ugyanakkor pont ezek a tévedések reprezentálják a „legújabb fokon” álló „II. Vatikáni Zsinat szellemiségét”, mely a zsinat irányítóinak tényleges céljait tükrözi.      Ezért halad a hivatalos egyház 45 év óta az önpusztítás útján: 1965-től 2010-ig. A kérdés pedig így szól: és még meddig? Kyrie eleison 2010. június 12.