Kasper bíboros legutóbbi mosolygása alátámasztja többéves meggyőződésemet, hogy a XXIII. János óta uralkodó zsinati pápák alapvető liberalizmusa ellenére sem kell okvetlenül kételkednünk abban, hogy ők tényleg pápák voltak. Egész sok komoly és hívő katolikus kételkedik ugyanis ebben, mert azt kérdezik, miként lehetséges az, hogy Krisztus valódi helytartói olyan messze távolodjanak a katolikus hittől és Krisztus Egyházától, mint ezek a pápák. Ez tényleg rendkívül komoly problémát vet fel.      E kétkedők, akiket általában sedisvakantistáknak hívnak, így érvelnek: Aki úgy jár, beszél, csacsog (ahogy ezt az amerikaiak mondják), mint egy eretnek, az maga is eretnek. Viszont egy eretnek saját magát zárja ki az Egyházból. Így ezek a pápák önmagukat kizárták az Egyházból, és ezért semmiképpen nem lehetnek annak fejei – hiszen mely testnek lehet olyan feje, mely egyúttal nem része is e testnek? Az én véleményem szerint a helyes válasz így hangzik: Az az eretnekség, mely valakit automatikusan kizár az üdv egy és egyetlen bárkájából, olyan súlyos, hogy egy ilyen eretnekség elkövetéséhez annak is hozzá kell tartoznia, hogy az illető pontosan tudja és teljesen akarja, amit csinál. Vagyis pontosan fel kell ismernie, hogy tagad egy katolikus igazságot, melyet Isten saját tekintélye Egyháza által definiált. Másképp kifejezve: fel kell ismernie, hogy Istennel szegül szembe. E felismerés nélkül, amit az Egyház konokságnak hív, mégha isteni igazságot tagad is, de Istennel nem dacol, nem zárja ki magát automatikusan az Egyházból.      Mindazonáltal a sedisvakantisták nevetségesnek tartják azt a felvetést, miszerint ezek a pápák, akik mégis csak alapvetően az egyházi tanításban nevelkedtek, nem tudják, hogy mit csinálnak, amikor olyan szörnyűségeket mondanak – hogy csak egyetlen példát említsünk –, mint XVI. Benedek az ó szövetség állítólag még mindig fennálló érvényességéről. A korábbi időkben, amikor az egyházi vezetés még igaz szellemű volt, az Egyház a következőképpen magyarázta el egy eretneknek, hogy ténylegesen mit tesz: A pápai inkvizíció (Szent Officium) maga elé idézte az eretneket, tekintélye súlyával szembesítette tévtanával, és arra kötelezte, hogy vonja vissza azt. Ha az illető vonakodott ezt megtenni, akkor ezzel konoksága nyilvánvalóvá vált – és a farkast kidobták a nyájból. Mindazonáltal egy ilyen konfrontációhoz elengedhetetlenül szükség van egy olyan fórumra, mely mind az eretneket megidézni, mind annak tévedését ismertetni képes. De hogyan néz ki ez akkor, ha – mint a II. Vatikáni Zsinat óta – maga a legmagasabb egyházi fórum sem képes az igazságot a tévedéstől megkülönböztetni? Térjünk vissza most Kasper bíborosra: Egy 2010. május 4-én Párizsban megtartott sajtóértekezleten, a beszámolók szerint, helyesen azt mondta, hogy a Szent X. Pius Papi Közösség a katolikus Egyháznak más keresztény közösségekkel (melyek az ő hatáskörébe tartoznak) való párbeszédét kitartóan ellenzi. „Eretnekként támadtak meg engem”, mondta mosolyogva az újságíróknak. A bíboros nyugodtan mosolyoghat. Hiszen – kérem szépen – mely tekintély erejével ítéli el a pirinyó Pius Közösség azt az ökumenikus párbeszédet, mely a II. Vatikáni Zsinat óta a világegyház tulajdonképpeni alapelve és gyakorlata lett – melyet XVI. Benedek mindenütt prédikál, és amelynek ő, Kasper bíboros a legfelsőbb pápai meghatalmazottja?      Minden bizonnyal csak az idejétmúlt „tradicionalisták” iránti felebaráti szeretet óvta meg a jóságos bíborost attól, hogy kacagásra ne fakadjon. Az emberek előtt az Egyháznak vége van ……….. De Isten előtt nem ……………Kyrie eleison 2010. június 24.