Rögtön az elején félreérthetetlenül ki akarjuk jelenteni, hogy egyáltalán nem megengedhető, hogy magunkat a II. Vatikáni Zsinat ellenségeként definiáljuk. Számunkra tökéletesen elegendő, hogy katolikusok legyünk, akiknek az az ideálja, hogy Krisztus katonáiként uralmának kezdetéért harcolunk, és különösen, hogy társadalmi királyságáért síkra szállunk.
Ugyanakkor már a józan ész azt mondja nekünk, hogy egy katona csak akkor tud hatásosan küzdeni, ha fel van fegyverkezve, ha megfelelő harci kiképzést kapott és ismeri az ellenséget, melyet le kell győznie. Ezért olyan fontos, hogy ezzel az utolsó zsinattal foglalkozzunk.
Mindazonáltal ezzel nem az a szándékunk, hogy a II. Vatikáni Zsinatot mélyrehatóan tanulmányozzuk. A mi intenciónk ennél sokkal szerényebb. Mi csupán a meglévő veszélyre szeretnénk felhívni a figyelmet, mely az Anyaszentegyház jelenlegi helyzetébe való belenyugvásból, illetve ennek megszokásából áll. És azt szeretnénk felvázolni, milyen szellemben kell erre a katasztrófára reagálnunk, melyet Lefebvre érsek teljes joggal a „harmadik világháborúnak” nevezett.
Ne féljünk ezt így kifejezni: a mostani helyzet forradalmi. Egy különítmény már a zsinat első ülésszakától kezdve – a legelemibb szabályok felrúgásával – megrohamozta és bevette a zsinat parancsnoki posztjait egy régóta előkészített és végrehajtott infiltráció segítségével, és ezáltal a zsinatra a liberalizmus kitörölhetetlen bélyegét nyomta rá.
Ezután ez a csoport, a zsinati erődítményben szerzett befolyása és az igen hatásos infiltráció-stratégia által megerősítve, az Egyház közepébe telepedett, hogy innen az Egyház szétzúzását elérhesse. E belülről induló támadás sajnálatos megkezdése előtt az Egyháznak gyakran kellett kívülről jövő támadásokat visszaverni, úgy hogy a támadók valódi sikert nem érhettek el.
A Sátán, aki igyekezetének hiábavalóságát felismerte, megváltoztatta stratégiáját, és úgy döntött, hogy az Anyaszentegyházat belülről támadja meg. Embereit ezért belülre csempészte. Tévedéseit elsősorban a papszemináriumokban terjesztette, úgy hogy a fiatal klerikusokat lassan teljesen áthatották a tévedések, anélkül, hogy ennek egyáltalán tudatában lettek volna.
Számunkra az a veszély áll fenn, hogy elfeledkezünk erről a kígyóról, és azt gondoljuk, hogy az aktuális helyzet csupán egyszerű válság. Ne hagyjuk magunkat becsapni: Az Egyház ellenségei megesküdtek az Egyház megbuktatására – és lelkünk elvesztésére. Harcukat végsőkig folytatni fogják. Olykor késznek mutatkoznak néhány engedményre és megadnak néhányat ezekből abban a reményben, hogy ezáltal lépre csalhatnak bennünket. De céljukat: az Anyaszentegyház teljes elpusztítását, soha nem fogják feladni.
Mivel biztosak a dolgukban, már ki is kiáltották győzelmüket. De tévednek. Harcuk már a kezdettől elveszett, és állítólagos győzelmük furcsa módon azokéhoz hasonlít, akik nagypéntek este Krisztus ellenségei voltak. Ne hagyjuk magunkat megtéveszteni: A tévedés nem tarthatja meg a győzelmet!
Krisztus ezt a mostani rész-győzelmet büntetésként engedélyezi, hogy ezáltal megtisztítsa Egyházát és maga mellé, a kereszt alá húzza. Minden külső látszaton át kell néznünk, és lelkünkben meg kell őriznünk ezt a csendes bizonyosságot. Isten, aki Egyházának jelenlegi megaláztatását megengedi, hogy még inkább hasonlóvá tegye Fiával, Fia feltámadásának dicsőségében is részesíteni fogja őt. Ezen órára várva kell ébernek maradnunk, mivel a kísértés nagyon nagy, hogy megalkuvásokkal végre békét találjunk magunknak.
Arra is ügyelnünk kell, hogy a liberalizmus tévedése, melyet környezetünkben úton-útfélen megfigyelhetünk, nehogy titkon lelkünkbe ivódjon, hiszen bűzös kipárolgásait mindenütt belélegezzük. Emlékezzünk arra, amit Szent Ágoston a tévedéssel szembeni viselkedéssel kapcsolatban teljesen jogosan mondott: „Ha elég sokáig mindent látunk, a végén mindent elviselünk, és ha elég sokáig mindent elviseltünk, a végén el is fogadunk mindent.”
Mindazt, amin eleinte felháborodtunk, lassan olyan könnyen megszokunk, hogy végül mi magunk is részt veszünk benne, és ezzel tudat alatt magunkba szívjuk a mérget. Ha nem vigyázunk, a végén olyannyira átitatódunk a liberalizmus e halálos tévedésétől, hogy mi is elesünk, és magunk is részt veszünk az Egyház szétzúzásában.
Most az éberség a parancs. Imádkoznunk kell, és az egészséges tanítás forrásából kell innunk, hogy a tévedés ne tudjon megfertőzni minket is.
A zsinat dekrétumainak 40 éve tartó megvalósítása után képesek vagyunk arra, hogy Urunk tanácsát kövessük, aki arra szólít fel bennünket, hogy a fát a gyümölcseiről ítéljük meg! Mégis, hogy mindenfajta kétértelműséget eloszlassunk, meg kell említenünk, hogy a zsinat bizonyos védelmezői megpróbálják a zsinatot a zsinatutáni időktől elválasztani, és ezt az evangéliumi ítéletet elutasítják. Erre azt kell válaszolnunk, hogy ez a védekezés legjobb esetben is csak látszat-érv! Az elmúlt évtizedek reformjai ugyanis alapjában véve a zsinat természetes kinövései. Bizonyított, hogy ezek a katasztrofális reformok a zsinat nélkül soha sem láthattak volna napvilágot.
A zsinat legvégzetesebb következménye a szent iránti érzék eltűnése. Ezt egészen világosan felismerhetjük a hit, a remény és a szeretet teológiai erényeinek szisztematikus elpusztításának művében, mely e kihatásokat eredményezte.
A hit, a felismerés – melyet róla őrzünk – által nyerünk direkt kapcsolatot Istenhez, és ezek által ápolhatjuk a Vele való bizalmas kapcsolatot.
A remény által emeljük fel szívünket minden teremtett dolog fölé, úgy hogy szívünk Istenhez száll, Őt teremtőnkként és megváltókként imádjuk, és szent türelmetlenséggel várjuk a legfőbb jót, vagyis azt, hogy Őt az örökkévalóságban bírhassuk.
Végül a szeretet által imádjuk az Atyaistent Urunk Jézus Krisztus által, úgy ahogy Ő maga imádja Őt.
Hit, remény és szeretet szilárdítanak meg minket Istenben, és ezek által élünk az Ő szent jelenlétében. Ezek az erények legszebb kifejeződésüket a liturgiában találják, amikor a pap a szentmiseáldozatot bemutatja, és mi vele egyesülünk, hogy Istennek megadjuk azt a hódolatot, mely Őt megilleti.
Manapság az új miserítus sajnálatos módon és nyilvánvaló világossággal azt húzza alá, hogy többé már nem a hit, a remény és a szeretet erényei azok a szent iránymutatók, melyek Istenhez vezetnek. A természetfeletti nem létezik többé, és nem ritkán halljuk azon furcsa hitvallásnak egyik vagy másik változatában, melyek VI. Pál pápa szájából hangzottak el először ezeket a szavakat: „Mi is, jobban, mint bárki más, bírjuk az ember kultuszát.”
Vajon ez azt jelenti, hogy a hit, a remény és a szeretet ezentúl az emberben való hit kifejeződései, egy belé helyezett reményé és szereteté, mely nem mássá, mint egy homályos emberszeretetté redukálódott? Sajnos, nem tudjuk ezt másképp értelmezni, amikor azt látjuk, hogyan tanítják a mindenkivel való megbékélés új teológiáját, és olyan földi arany kort keresnek, melyben minden ember minden különbözőség ellenére egy világot átölelő testvériségben újra egymásra talál.
Nem vesszük észre, hogy ezen ideákban valójában a teológiai erények profanizálásáról van szó? Hit az emberben, aki emberként saját magát megmenti, mert titokzatos módon egyesül Krisztussal annak emberi természetében. Remény egy világméretű békében, ha az emberek emberiességük felbecsülhetetlen értékét végre felismerik, s mely különbözőségük kölcsönös megbecsülésében hagyja őket élni, melyeket a szeretet nevében eltörölnek.
És szent kötelességük eme arcátlan megszegését szemrebbenés nélkül merészelik elkövetni.
Magyarul: hit az emberben, remény az emberben, szeretet az ember iránt. Az ember mindenütt jelen való, ő az új kultusz középpontja és célja!
Ezzel a megtestesülés titkának leértékelését éljük át, mely többé nem Isten ember iránti szeretetének kinyilatkoztatása, hanem az ember saját értékének saját maga számára való kinyilatkoztatása. Már nincs semmi más szent, csak az ember!
Mit mondhatunk még tovább erről a delíriumról? Irgalmazzon nekünk az Isten, hiszen Isten gyermekei a tanítás kenyérét kérték, és csak köveket kaptak táplálékként!
Hogyan fog a mi reakciónk kinézni a „szentségi kápolna ezen elpusztítása” láttán, hogy XII. Pius pápa kifejezését újra elővegyük? Minden körülmények között el kell kerülnünk, hogy emberi módon reagáljunk, mert ez nagy veszélyekkel járna számunkra. Még arra is kísértést érezhetnénk, hogy a harcot bizonyos ellankadás miatt feladjuk, hiszen emberileg nézve semmilyen megoldás nem látszik. Az Egyház ellenségei bevették az erődítményt és a kulcspozíciókba szilárdan befészkelték magukat, és ezeket nem akarják feladni. Ez a természetes fáradtság oda is vezethet, hogy helytelen és veszélyes döntéseket hozunk.
Reakciónknak a hit válaszának kell lennie, mégpedig kizárólag a hité. Az Egyház keresztre-feszítésének titkát nem redukálhatjuk intellektuális, vagy ami még ennél is rosszabb, érzelmi problémára. Nem a mi feladatunk, hogy az Egyháznak a keresztrefeszített Jézussal való identifikációjának eme titkát megoldjuk; csupán az a mi dolgunk, hogy ebben Isten gondviselésének szándékát felismerjük és Őt imádjuk.
Ez konkrétan azt jelenti, hogy az Istennek kijáró imádathoz hűnek kell maradjunk, miközben Lerini Szent Vince tanácsát követjük, aki azt mondta nekünk, hogy tartsunk ki amellett, amit az Egyház mindig és mindenütt tanított. Ez azt jelenti, hogy a tradícióhoz való vonzalmunk nem a megszokás vagy az előszeretet dolga, hanem a hit kérdése és az ehhez a hithez való hűségé. Ezért nem lehet, hogy a „neo-modernista Rómával” valamilyen gyakorlati egyezséget aláírjunk, mivel ezáltal a kompromisszumok spiráljába kerülnénk, és lassan, de biztosan elveszítenénk a hitet.
Ha válaszunk valóban a hit válasza, akkor vezekelnünk is kell. Az engesztelés egy keresztény számára valójában fontos kötelesség. Mennybemenetelekor Urunk azt a kötelezettséget rótta ránk, hogy az ellene vagy az Ő szent anyja ellen elkövetett sértésekért engesztelnünk kell. És vajon a hit elpusztulása az Anyaszentegyház kebelében nem Krisztus megsértését jelenti, aki örökségként a hitbeli javakat adta nekünk, hogy azt változatlanul adjuk tovább? A hit ezen elvesztése, eltekintve attól, hogy Krisztust véresen megsérti, az oka annak is, hogy megszámlálhatatlanul sok lélek elveszik.
A mi kötelességünk világos: e sérelmeket nem hagyhatjuk úgy megtörténni, hogy nincs meg bennünk az értük való engesztelés vágya. Engesztelésünk az Istennek tiszteletet adó életvitelből áll, és nem a bűnös szórakozások élvezetében, melyeket a világ számunkra kínál. Ez az életvitel akkor Istennek tetsző, ha állapotbeli kötelességeinket hűségesen teljesítjük. Ez a teljesítés az ima és az önmegtagadás két oszlopán nyugszik. Az a lélek, mely engesztelni akar, lényegében az ima és az áldozat lelke. Az önmegtagadás lelkünket a hiú, földi elfoglaltságok fölé emeli, és imánkat az áldozat isteni étkével táplálja.
Imánk elsősorban az Atyának Krisztus legértékesebb vérének a bemutatásából áll, különösen a szentmise alatt, de a nap folyamán is, miközben lelkileg egyesülünk a szentmisékkel, melyeket az egész világon bemutatnak, valamint abban, hogy a rózsafüzért imádkozzuk, mely által magunkat Boldogasszonyunkkal és az ő közbenjáró imáival egyesítjük.
Imánk Isten trónja elé száll, hogy tőle sok papi és szerzetesi hivatás kegyelmét kikönyörögjük, hogy így Isten dicsősége nyilvánvalóvá váljék, és a lelkek ne kerüljenek a teljes lezüllés állapotába, hanem képesek legyenek azon kegyelmek befogadására, melyre üdvösségük érdekében szükségük van.
Egyszerűen azért imádkozunk, hogy az Egyházban bevezetett újítások minden megalkotója bocsánatot nyerjen, miközben számukra megfeszített Urunk szavait ismételjük: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” E buzgó imánkban azokról se feledkezzünk meg, akik e béreseket követik, és akiket az elveszés fenyeget.
Nehéz időben élünk. Krisztus szeplőtelen menyasszonya, Anyaszentegyházunk a halállal viaskodik, minden oldalról sértések és gúnyolódások érik. Gyermekei nem tudják többé, mit jelent kereszténynek lenni, vagy többé nem merik ezt hangosan és érthetően kimondani. A hivatások száma egyre csökken, és ez azt a veszélyt rejti magában, hogy az emberek igaz pásztorok nélkül az állatokat fogják imádni, ahogy ezt már ma is, nem is kevesen teszik! A II. Vatikáni Zsinat, ami az Egyház számára egy új tavaszt ígért, csak romhalmazt hagyott maga után!
Nehéz időben élünk, mindazonáltal ez nem a kétségbeesés, hanem a kereszt ideje. És, természetesen titokzatos módon, a győzelem órája. Ez az az óra, amikor Máriához kell mennünk, aki megingathatatlan hitében a kereszt lábánál állt, imádkozott és fájdalmait fia fájdalmaival egyesítette. Ő a mi édesanyánk, és ő fog bennünket megvédeni, hogy az ima és az önmegtagadás segítségével megőrizzük a hitet.
Boldogasszony Anyánk minden eretnekséget legyőzött. Így fog a modernizmus fölött is győzelmet aratni, hiszen Fatimában ezt ígérte nekünk, amikor megerősítette, hogy a végén az ő Szeplőtelen Szíve fog győzedelmeskedni. Ezért kell nekünk, jobban, mint bármikor, rózsafüzérünket erős fegyverként használnunk, és katolikusként, katonaként Anyánk hadseregébe belépnünk és rózsafüzérünket szakadatlanul imádkozni.
Szűz Mária a mi reményünk. Bár jöjjön el az a nap – és adja meg Isten, hogy ez ne tartson már soká –, melyen a Szentatya gyermeki hódolatát lerója előtte, és Oroszországot felajánlja Szeplőtelen Szívének. És akkor ígéretéhez híven a materializmust és az ateizmust, mely nem csak az egész világon, de a szentélyben is elterjedt, szétzúzza.
Szent Anyánk beavatkozásának köszönhetően, mely áhítatos rózsafüzérimánk eredménye, a győzelem a miénk lesz. Ebben nyugodt szívvel egészen biztosak lehetünk. Bizonyuljunk hát jó gyermekeinek, járjunk örömmel az ő iskolájába, azzal, hogy imádkozunk és vezekelünk, ahogy ezt ő ismételten követelte. Ne kételkedjünk az önmegtagadással összekötött imánk erejében, hiszen Szűzanyánk Pontmain-i jelenésekor kifejezetten ezt mondta: „Gyermekeim, imádkozzatok, fiam hagyja magát meghatni!”
És ha Urunk engedi magát megérinteni, akkor ki lehet ellenünk? Imádkozzunk. Mi vagyunk Istenünk és az Anyaszentegyházunk fiai. Azon hittel teli ifjúságához tartozunk, akik legyőzik a világot, és akik elhatározták, hogy Isten becsületének védelméért és az ellene elkövetett sértésekért való engesztelésért élnek és halnak.
(a magyar fordítás alapjául szolgáló német szöveget a rektor 2009. december 1-én hagyta jóvá)