„A többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet elősegítése érdekében az Országgyűlés – hazánk új Alkotmányának elfogadásáig – Magyarország Alkotmányának szövegét a következők szerint állapítja meg: …” – e preambulum után következnek azok a paragrafusok, amelyeket ma alkotmányként tisztel vagy épp nem tisztel Magyarország népe.      A szövegből tisztán kiolvasható, a rendszerváltoztató jogalkotók is tisztában voltak az Alkotmánynak nevezett 1949. évi XX. törvény, illetve annak alaposan átszabott változata ideiglenes voltával. A rendszerváltozás óta az idei választások nyomán jött létre olyan homogén politikai többség, amely az alkotmányosság tekintetében is visszafordíthatatlan változásokat hajthat végre. A hajdani lakiteleki Magyar Demokrata Fórum programjában ugyan szerepelt az alkotmányozó nemzetgyűlés gondolata, de ezt felülírták a nemzeti kerekasztal-tárgyalások, amelyek során a kommunista pártállam és az akkor még semmiféle politikai erővel nem rendelkező ellenzéki pártok közötti kölcsönösen bizalmatlan és gyanakvó légkörben lezajlott alkusorozat nyomán alakult ki jelenlegi államberendezkedésünk. Alaptörvényünk így nem jogfolytonos a magyar történeti alkotmánnyal, jogfolytonos viszont a kommunista diktatúrával, még akkor is, ha tartalmát tekintve alaposan megváltozott. Történeti alkotmánynak nevezi a történettudomány a magyar szokásjog és az azt kiegészítő, magyarázó királyi és országgyűlési törvények azon összességét, mely hazánk berendezkedését, államszervezetét a keresztény államiság kiépültétől nagyjából az 1848-as polgári átalakulásig meghatározta. A hagyomány szerint ennek legelső megnyilvánulása a vérszerződés volt, amit – miként a Gesta Hungarorum írja – a Tarján, a Jenő, a Kér, a Keszi, a Nyék, a Megyer és a Kürtgyarmat nemzetségek vezérei: Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm kötöttek egymással.      Lényegét tekintve mai kifejezéssel alapszerződésnek nevezhetjük az aktust, amelynek során az esküt tevők kötelező érvénnyel szabályozták a törzsszövetség vezéri tisztségét, annak utódlásának módját, vagyis a korabeli kormányzati szerkezetet. Rögzítették a tulajdonszerzés mikéntjét is: „valami jót munkájokkal szerezhetnek, abból közülük senki se legyen kizárva”. Vagyis a közösség érdekét a magánérdek fölé rendelték – a Székelyföldön ma is fennálló közbirtokossági forma, vagy a XIX. században született szövetkezeti gondolat e felfogásból fakad. A vérszerződés ezek mellett rendezte a közügyek vitelének módját, az esküszegők megbüntetését, illetve már ekkor felbukkant az ellenállási záradék, azaz a szerződött felek közösségének azon joga, hogy büntetlenül felléphessenek a vezérül választott személy ellen, amennyiben az a többség érdekeit sérti. Mai kifejezésekkel élve, fékeket és ellensúlyokat építettek be a rendszerbe, kizárva az önkényeskedés lehetőségét. Az ellenállási záradékot később II. András király az általa 1222-ben kibocsátott Aranybullában írásba is foglaltatta, az 1687. évi pozsonyi országgyűlés viszont lemondott róla. A XVI. században Werbőczy István jogtudós, Magyarország nádora foglalta írásba e szokásjog és a hozzá kapcsolódó törvények összességét azzal a céllal, hogy azt az országgyűlés írott törvényként elfogadja. Werbőczy 1504-től 1514-ig dolgozott nagy művén, amelynek teljes címe így szólt: Opus Tripartitum Juris Consuetudinarii Inclyti Regni Hungariae (Nemes Magyarország Szokásjogának Hármaskönyve) Az írásba foglalásra azért volt szükség, mert a török hódítás miatt széttagolt, részben megszállt ország jogviszonyai, jogforrásai bizonytalanná váltak, számos városban egymástól eltérő jogrendet alkalmaztak a háborús viszonyok között.      E nagyszabású munka a magyar és az egyetemes jogtörténet egyik kiemelkedő alkotása, de ezen túlmenően is számos figyelemre méltó megállapítást tartalmaz: megemlíti például a magyarság szkíta eredetét, a honfoglalásnak nevezett időszaknál jóval korábbra visszanyúló Kárpát-medencei jelenlétét, miként erre dr. Grespik László lapunkban folytatásokban megjelent tanulmányában felhívta a figyelmet. (A finnugor elmélet hazudik, Werbőczy István nem, Demokrata, 1999/51., 1999/52., 2000/1.) A történeti alkotmány tehát a legfontosabb, legerőteljesebb – mai kifejezéssel sarkalatos – törvények gyűjteménye volt. Legalapvetőbb lényegét az ezen összességből kikristályosodó Szent Korona-tan foglalja össze. Eszerint a Szent Korona önálló, a mindenkori király fölött álló entitásként az alkotmányosság biztosítéka, az alkotmány megtestesítője, ugyanakkor kapocs az isteni szféra felé, s ezáltal minden hatalom forrása. E gondolat fontos eleme, hogy a Szent Korona minden tagját (tehát nemcsak a magyarok, hanem a Szent Korona fennhatósága alatt élő minden más nemzetiség közösségként és egyénenként is) egyazon szabadságok és kötelezettségek illetik. A Szent Korona ugyanakkor nem csupán minden hatalom forrása, hanem minden jog és birtok forrása is, vagyis – mai praktikus és igencsak időszerű példát hozva – a föld, a víz, a föld alatt lévő kincsek az egyetemes magyarság elidegeníthetetlen tulajdonának tekintendők, s a Szent Korona testén belül csak a Szent Korona tagja szerezhet birtokjogot. További lényeges elem, hogy a történeti alkotmány rendelkezik a megosztott hatalomgyakorlásról (miként arra a vérszerződés ismertetésekor utaltunk), a törvények uralmáról, vagyis – ismét mai kifejezéssel élve – a jogállamiságról, az állami és nemzeti szuverenitásról, magában foglalja az önkormányzatiság elvét, és – miként a mai korszerű európai joggyakorlás alapjául szolgáló antik római jog is kimondja – törvénysértés törvényt nem alapít. E felfogás és az ebből fakadó joggyakorlat szabályozta a magyar életet egészen 1848-ig, anélkül hogy maga az „alkotmány” szó ismert lett volna; ez nyelvújításkori kifejezés, alaptörvénykénti értelmezése az 1789-es francia forradalomhoz kötődik. Magyarországon az 1848-as áprilisi törvények összességét nevezték el alkotmánynak. Ezek ugyan jelentős mértékű szakítást jelentettek a történeti alkotmánnyal, de mivel szerves fejlődés eredményeként születtek meg és az uralkodó szentesítette őket, a jogfolytonosság fennmaradt. 1918-19-ben viszont a liberális, majd a kommunista forradalom teljesen felforgatta az addigi szokásrendet és törvényességet. A jogfolytonosságot 1920-ban állította helyre az akkori országgyűlés, oly módon, hogy nemzetgyűlést hívtak egybe, amelynek mandátuma kizárólag a történeti alkotmány jogaiba való visszahelyezésére szólt. Ez az 1920. évi I. törvényben meg is történt, így a szerves jogfejlődést biztosító történeti alkotmány egészen az 1949. évi XX.. törvény megalkotásáig fennállt, olyannyira, hogy még az 1945 és 1949 közti években is hivatkoztak rá. Vagyis egészen addig minden hatalom szerves folytatása volt az előzőnek.      Az 1936-os, Nyikolaj Buharin által létrehozott szovjet alkotmány mintájára összekalapált 1949-es alaptörvény azonban szakított az addigi történeti jogfolytonossággal, melynek fontos alapelve volt, hogy a fennálló jogrendet kizárólag önmaga már meglévő jogszabályai alapján lehetett módosítani, vagyis biztosította a szerves fejlődés lehetőségét, de kizárta a puccsszerű, forradalmi hevületű felforgatást. Ez azt is jelentette, hogy az akkor berendezkedő rendszer kinyilvánította szakítását a megelőző ezer évvel, meghirdetve ezzel a múlttalanságot. 1989-ben az 1949-es alkotmányt gyökeresen átalakították, az átszabott változat 1989. október 3-án lépett hatályba. A módosítások rendelkeztek a közvetlen választás általánossá tételéről, a hatalommegosztásról, az egypártrendszer feladásáról, a tulajdonformák egyenjogúságáról, a köztársasági elnöki intézmény létrehozásáról, de azt is belefoglalták, hogy a nemzetközi és a hazai jog viszonylatában elsőbbséget élvez a nemzetközi jog.      1990-ben az MDF-SZDSZ-paktum eredményeképpen az Alkotmányt tovább módosította az akkori országgyűlés, így került bele a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézménye, a képviselők mentelmi joga, illetve ekkor rögzítették, hogy Magyarország címere a koronás címer.      Ugyancsak 1990-ben került bele az alaptörvénybe a helyhatósági rendszer visszaállítása, s a kétharmados törvényeket is rögzítették. A preambulumban pedig kimondták, hogy ideiglenes alkotmányról van szó. Ez az ideiglenesség máig fennáll, de ha az alkotmányozók tartják a tervezett határidőt, jövő tavasszal véget ér. Kérdés azonban, hogy a készülő paragrafusok helyreállítják-e a jogfolytonosságot. Az ideiglenességnél is nagyobb probléma ugyanis a legitimitás hiánya. A törvénytelenségek sorozata nyomán létrejött, diktatúrában született, a jogfolytonosságot megtagadó Alkotmányon eszközölt 1989-es változtatásokat ugyanis egy illegitim, nem demokratikusan választott országgyűlés hajtotta végre. Az 1990-es módosítások ugyan egy már demokratikusan választott parlament nevéhez fűződnek, ám ezeket a kormányozhatatlanság kényszeréből fakadó paktum, s nem egy progresszív gondolatból fakadó szándék szülte.      A legnagyobb baj azonban az, hogy miként említettük, a történeti alkotmányban is érvényesülő, általánosan elfogadott jogelv, hogy törvénysértés törvényt nem alapít. Közjogi szempontból az 1949-es szovjet mintájú Alkotmány elfogadása óta – a javítgatások dacára – alkotmányellenes keretek közt élünk akkor is, ha az utóbbi húsz évben születhettek olyan jogszabályok, amelyek megfelelnek történeti alkotmányunknak. Ebből következik, hogy a most megalkotandó alkotmánynak szervesen kapcsolódnia kell a ma is létező – legitim módon senki által nem hatálytalanított – történeti alkotmányhoz és alkotmányossághoz. Minden egyéb megoldásból szükségszerűen következik több mint ezer esztendő szerves jogfejlődésének és jogtörténetének megtagadása. Ezért helyesebb az „új alkotmány” emlegetése helyett a „történeti alkotmány helyreállításáról” beszélni, természetesen a szükséges, önmagából fakadó korszerűsítéssel. Az államforma kérdésére ki sem térünk, pusztán megemlítjük, vélhetően nem szerencsétlen elszólás, hanem tudatos kijelentés volt az alkotmányozó testület egyik tagja, Boross Péter részéről, hogy akár lehetnénk királyság is. A történeti alkotmányhoz hasonlóan ugyanis ezen intézményt sem szüntette meg törvényes módon soha senki. Igaz, az államforma nem feltétlenül szerepel egy alkotmányban – sem a monarchiában élő Spanyolország, sem a republikánus keretek közt működő Románia alkotmánya nem rendelkezik erről.      De a tény ettől még tény marad: Magyarország utolsó legitim államformája a királyság volt, mert az illegitim – megszállók által kikényszerített – népköztársaság egyik vezető kommunista politikusa 1989-ben csak eleve illegitim módon kiálthatta ki a köztársaságot. (megj.: E cikket érdekességképpen és tájékoztatásul közli a honlap, mely Magyarország számára természetesen csakis a katolikus királyságot fogadja el érvényes államformaként.) MAGYARORSZÁG KIRÁLYNŐJE, KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK! Feltéve: 2010. november 22.