Bizalmunkat egyedül Istenbe kell helyeznünk, ha utolsó pillanatunkig üdvünkön munkálkodni és Isten kegyelmében kitartani akarunk. A gőgös ember saját erejében bízik, és ezzel elesik; az alázatos egyedül Istenre hagyatkozik, és érjék akár a leghevesebb kísértések, szilárdan áll és nem esik el; mert jelszava így szól: „Mindent elviselek abban, aki erőt ad.” (Fil 4,13) A gonosz ellenség egyszer az elbizakodottsággal, máskor meg a kishitűséggel kísért meg. Amikor azt mondja nekünk, hogy nem kell félnünk az eséstől, akkor kell a legjobban reszketnünk, mert ha Isten csak egyetlen pillanatig nem áll mellettünk kegyelmével, elvesztünk. Ha viszont a kishitűséggel kísért bennünket, akkor tekintsünk fel Istenre, és Belé vetett nagy bizalommal így szóljunk Hozzá: „Hozzád menekülök, Uram, ne hagyd, hogy szégyent valljak!” (Zsolt 30,2) Istenem, Beléd vetettem minden reményemet, és remélem, hogy soha nem fogom magamat Tőled elhagyatva és kegyvesztettnek látni. A magunkkal szemben való bizalmatlanság és az Isten iránti bizalom ilyen aktusait kell utolsó levegővételünkig magunkban felébreszteni, és az Urat állandóan arra kérni, hogy adja meg nekünk a szent alázatot. Feltéve: 2010. augusztus 12. Az igazi alázatosság De ahhoz, hogy tényleg alázatosak legyünk nem elegendő, hogy saját magunkról lekicsinylő véleménnyel legyünk, és magunkat olyan csekélynek lássuk, amilyenek a valóságban vagyunk. Az igazán alázatos, mondta Kempis Tamás, nemcsak magát veti meg, hanem még arra is vágyik, hogy mások is megvessék. Éppen ez az, amit az Úr annyira ajánlott nekünk, és amit egészen különösen példaként és mintaként megmutatott: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű.” (Mt 11,29)      Aki azt mondja magáról, hogy ő a világ legnagyobb bűnöse, ugyanakkor bosszankodik azon, ha mások megvetik, csak azt bizonyítja ezzel, hogy csupán a szájával alázatos, de nem a szívével. Loyolai Szent Ignác ezt mondta: „Az alázat azt jelenti, hogy mindabban örömet találunk, ami saját megvetésünkhöz járul hozzá.” Ezt mondta: örömet; mert akkor is, ha a természet a megvetést keserűnek érzi, legalább értelmünkkel örömet kell találnunk ebben. És hogyan akarhatná az a lélek, aki az Üdvözítőt szereti, a megvetést nem szeretni, ha látja, Istene keserű szenvedésében mit vett magára, és ezt milyen türelemmel viselte. Ezért akarja az Úr, hogy képét az oltárokra feltegyék, de nem dicsőségében ábrázolva Őt, hanem a kereszten, hogy ezáltal a megvetés, amit neki el kellett szenvednie, mindig a mi szemünk előtt legyen. Ez a keresztrefeszített Üdvözítőre vetett pillantás adta a szenteknek a bátorságot és az erőt, hogy örüljenek, amikor ez a világ megvetette és üldözte őket. Szalézi Szent Ferenc mondta, hogy a minket érő sértéseknek és szidalmaknak az elviselése az alázat és az igazi erény próbája. Ha egy személy, aki tökéletes életet akar élni, sokat imádkozik, gyakran járul szentáldozáshoz, böjtöl és más bűnbánati cselekményeket végez, de egy sértést vagy egy bántó szót nem bír elviselni, akkor ez annak jele, hogy kongó edény csupán, hogy se az alázatot, se a valódi erényt nem birtokolja.      Az a lélek, aki szeretni akarja a Megváltót, mit ért szeretet alatt, ha az Úr iránti szeretetből, aki miattunk túlcsorduló mértékben viselte el a bántásokat, nem igyekszik a megvetést elviselni?      Kempis Tamás írta, hogy „aki nem Istent tartja szeme előtt, az az őt ért feddés minden szavával elveszíti szíve nyugalmát”. Ha ütéseket és sebeket nem tudsz elviselni, akkor legalább Isten iránti szeretetből viselj el egy sértő szót.      Az életben számos olyan eset van, amikor különösképpen alázatosnak kell maradnunk. Kempis Tamás felsorolja ezeket: „Hallgatni fognak arra, amit más mond, de amit te mondasz, arra senki sem figyel. Mások kérni fognak és kapnak, a te kérésedet visszautasítják. Másokat nagyra fognak tartani az emberek, de rólad hallgatnak, másokra nagy feladatokat bíznak, de rólad azt mondják, hogy nem vagy semmire alkalmas. Ilyen próbáknak veti alá az Úr azokat, akik hűen szolgálják, hogy megvizsgálja, hogyan tudnak úrrá lenni e helyzeteken, és hogyan tudják eközben szívük nyugalmát megőrizni. A természeted olykor nyilván szenvedni fog ezek miatt, de nagy lesz a nyereséged, ha mindezeket hallgatagon elviseled.” (szerk. megj.: A fenti szövegben különösen az a fontos, hogy végre megértsük, Isten nem azt kívánja, hogy örüljünk a rossznak és ne bántson bennünket a sértés. A katolikus szeretet és alázat nem ÉRZÉS. Liguori Szent Alfonz ezért mondja, hogy az emberi természetünk éppen természeténél fogva nem ura az érzéseinek, ezeket a legjobb akarattal sem befolyásolhatja. A lényeg nem az érzelmekben, nem az idegrendszerben van, hanem AZ ÉRTELEMBEN, AZ AKARATBAN! Ott kell tudnunk és akarnunk szeretni és alázatosnak lenni, nem a szívünkben, ahol az érzelmek lakoznak, vagy az idegeinkben, melyek állapotát végképp nem tudjuk befolyásolni. Tehát nem az a lényeg, hogy szívünkben, idegeinkben mit érzünk, hanem, hogy mit teszünk, mit mondunk, ha valóban sértés ér bennünket, vagy csak mi érezzük sértésnek. A katolikus vallásban a szeretet, az alázat az értelem és az akarat tevékenysége. Ezért nem kell megijednünk, ha nem azt érezzük, amit akarunk, hiszen a szándékunk a lényeg, nem az érzelmünk. Ezért nem jelent az igazi bűnbánat sem érzelmet, hanem azt a sziklaszilárd akaratot, hogyha lehetséges lenne, meg nem történtté tenném a bűnömet, és ha még egyszer hasonló helyzetbe kerülök, minden erőmmel azon igyekszem, hogy ne kövessem újra el.) Feltéve: 2010. augusztus 25.