Ahogyan egy ember számára alig képzelhető el nagyobb fájdalom, mint amikor szeretett édesanyját vagy lányát vagy húgát, vagy bármely más rokonát szeme előtt gyalázzák meg, ráadásul úgy, hogy ő maga tehetetlen, ugyanúgy nem tudok szörnyűbbet elképzelni egy katolikus számára, mint hogy szeme előtt az Anyaszentegyházát szentségtelenítik meg, illetve Urunk Jézus Krisztust gyalázzák meg.      Lefebvre érsek is így gondolkodott látva a szentségtörő Assisi-találkozót. Feltételezhető, hogy elhatározása, miszerint saját maga szentel püspököt papjai számára, éppen ezen esemény után erősödött meg benne. Egyfelől látta, hogy Rómára nem számíthat, az ottani hit-vesztés akkora méretet öltött, hogy belátható időn belül nem számíthat a helyzet „normalizálódására”. Másfelől a bíborosokhoz intézett és semmilyen visszhangra nem talált felszólítása után vált számára bizonyossá, hogy halála után nem lesz senki, aki katolikus módon neveli és szenteli fel papjait. Hogy II. János Pál pápa azt tette, amit tett, az ő múltját, ifjúkorát és személyiségét tekintve, ha nem is megbocsátható, de valamelyest érthető. De arra nincs semmilyen mentség, amit most XVI. Benedek pápa tesz. Elődjével ellentétben róla nem feltételezhető, hogy nem ismeri a Szentírást, hogy soha nem olvasta az Evangéliumokat vagy Mózes könyveit. XVI. Benedek pápa az újabb Assisi-botrány bejelentésére nem is választhatott „jobb” napot, mint éppen Urunk Jézus Krisztus körülmetélésének, illetve legszentebb nevének napját.      E napokon a szentmise szentleckéjében Szent Pál eme szavait olvassuk Jézusról: „Isten felmagasztalta és minden mást felülmúló nevet adott neki: Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse Isten, az Atya dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2,8-11) A Bibliának nem lehet egyetlen oldalát sem úgy felütni, hogy azon az olvasó ne találjon határozott és világos tiltást arra nézve, amit a pápa 2011 októberére tervez. Következzen itt e szentírási helyekből néhány idézet, csak példaképpen, hiszen az idevonatkozó intéseknek se szeri, se száma: „Előttem Isten nem alkottatott, és utánam sem támad soha. Egyedül én vagyok az Úr, rajtam kívül nincsen szabadító. – Rajtam kívül nincs más isten” (Iz 43,10-12/44,6) „Én vagyok az Úr és senki más! Rajtam kívül nincs más isten.” (Iz 45,5) „Ha kiáltasz: szabadítson meg téged bálványaid sokasága; mindnyájukat szél viszi el, szellő kapja fel: de aki bennem bízik, örökségül bírja a földet és örökli szent hegyemet.” (Iz 57,13) Milyen világos tehát Isten követelése: különüljetek el tőlük! Távozzatok el körükből! Mit használhatnak ezek után a bálványimádók fohászai a békének? „Népem sebeit hazugsággal gyógyítják, amikor így beszélnek: «Békesség, békesség», noha nincsen békesség.” (Jer 6,14) „A pogányok minden istene haszontalan bálvány.” (Zsolt 95,5) „Nincsen üdvösség senki másban, mert nincs más senki az emberek közt az ég alatt, akiben üdvözülnünk kellene.” (ApCsel 4,12) „Bár beszélnek istenekről az égen és a földön – tudniillik sok istenük és sok uruk van –, nekünk azonban egy az Istenünk: az Atya, akitől minden származik, s mi érte vagyunk; egy az Urunk: Jézus Krisztus, aki által minden van, és mi is általa vagyunk.” (1 Kor 8,5-6) „Ezért, kedveseim, óvakodjatok a bálványimádástól! … Amit a pogányok áldoznak, nem Istennek, hanem a sátánnak áldozzák. Igazán nem óhajtom, hogy közösségtek legyen a gonosz lelkekkel.” (1 Kor 10,14 és 20) Hallottuk a Szentírás figyelmeztetését: Mi köze a hívőnek a hitetlenhez? Hogyan férhetne össze Krisztus Beliállal? „Ne húzzatok egy igát a hitetlenekkel. Mi köze az igazságnak a gonoszsághoz? Vagy hogyan fér össze a világosság a sötétséggel? Hogyan egyeznék meg Krisztus Béliállal? Vagy mi köze a hívőknek a hitetlenekhez? Hogyan tűri meg Isten temploma a bálványokat? Hiszen ti az élő Isten temploma vagytok, amint Isten mondja: «Közöttük lakom és közöttük járok, Istenük leszek, ők meg az én népem. Ezért távozzatok közülük, s váljatok el tőlük, mondja az Úr, s tisztátalant ne illessetek. Akkor fölkarollak titeket»….” (2 Kor 6,14-17) „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindenek felett van, mindent áthat és mindenben jelen van.” (Ef 4,6) „Amikor azt hangoztatják: béke és biztonság, akkor éri őket hirtelen a pusztulás…” (1 Tesz 5,3) A fenti idézetekből csak azt tudjuk meg, amit mások mondtak Jézusról. Még ezeknél is súlyosabban esnek a latba azok a szavak, melyeket maga Jézus mondott, és melyekben a legnagyobb világossággal saját maga fejezte ki istenségét. Ezekből is megszámlálhatatlan sok található a Szentírásban, például ezek: „Az Atya szereti a Fiút, és mindent az ő kezébe adott. Aki hisz a Fiúban, az örökké él. De aki nem hisz a Fiúnak, nem látja meg az életet, hanem Isten haragja száll rá.” (Jn 3,35-36) „Aki a Fiút nem tiszteli, nem tiszteli az Atyát, aki őt küldte.” (Jn 5,23) „Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,30) – Az Atya énbennem van és én az Atyában.” (Jn 10,38) „Aki bennem hisz, nem énbennem hisz, hanem abban, aki küldött engem. … Van bírája annak, aki megvet engem és nem fogadja el tanításomat. A tőlem hirdetett ige ítéli el őt az utolsó napon.” (Jn 12,44/48) „Senki sem jut az Atyához, csak én általam.” (Jn 14,6) – „Aki engem lát, látja az Atyát is.” (Jn 14,9) – „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Én nem úgy adom nektek, amint a világ adja.” (Jn 14,27) „Aki engem gyűlöl, Atyámat is gyűlöli.” (Jn 15,23) A hívő joggal kérdezi mindezek olvastán: Vajon hogyan értelmezi XVI. Benedek pápa Jézusnak például e mondatait: „Van bírája annak, aki megvet engem és nem fogadja el tanításomat. A tőlem hirdetett ige ítéli el őt az utolsó napon.” 2011. január 6.