A most 93 éves bíborossal készült interjú 2009. augusztus 12-én a Disputationes Theologicae internetes oldalán jelent meg. Mons. Bartolucci személyével kapcsolatban lásd a honlap Bartolucci bíboros miséje Rómában december 8-án című írását. Kérdés: Mester, a nemrégen megjelent Summorum Pontificum motu proprio a liturgikus helyzet vigasztalan állapotába némi friss levegőt hozott. Így most már Ön is celebrálhatja „minden idők miséjét”. Mons. Bartolucci: Az igazat megvallva, én pappá szentelésem óta mindig, megszakítás nélkül ezt a misét mondtam. Én nagyon nehéznek találtam az új rítus szerint celebrálni, melyet én magam soha nem mutattam be. Kérdés: Azt a misét mutatta be, ami – ugye – soha nem lett betiltva? Mons. Bartolucci: Igen, a Szentatya szavai ezt igazolják, még akkor is, ha egyes emberek azt mondják, hogy ezt nem értik, és akkor is, ha sokan a múltban ennek az ellenkezőjét állították. Kérdés: Mester, de azt el kell fogadni azoktól, akik megvetik a régi misét, hogy a régi mise nem alkalmas az „aktív részvételre”. Mons. Bartolucci: Ne higgye, hogy most csak úgy állítok valamit, de én a nép részvételét ezen a misén a régi időkben személyesen megtapasztaltam, úgy Rómában a Szent Péter bazilikában, mint vidéken, itt Mugelloban, a plébániatemplomban, ezen a csodaszép vidéken, amit valamikor hittel és áhitattal teli emberek laktak. A vasárnapi vecsernyén a plébánosnak elég volt a „Deus in auditorium meum intende”-t elkezdeni, utána nyugodtan elalhatott volna, és csak a Capitulum-nál kellett volna felébrednie: a parasztok egyedül továbbénekeltek volna, és a családapák intonálták volna az antifonákat. Kérdés: Vegyük ezt úgy, mint egy közvetett kritikát az aktuális liturgikus stílussal folytatott vitájában? Mons. Bartolucci: Ojjé, nem tudom, vajon volt-e már Ön egyszer egy temetésen és hallotta-e ott ezeket az Allelujákat, a fecsegéseket és a közönséges mondatokat. Az emberben felmerül a kérdés, hogy ezek az emberek egyáltalán olvasták-e valaha az Evangéliumot? Maga Urunk sír Lázárért és a halálakor. Ezzel a mostani kenetteljes ömlengéssel már semmit nem respektálnak többé, még egy anya fájdalmát sem. Szívesen megmutattam volna Önnek, hogyan vett részt a nép valamikor egy halotti misén, és hogy a bűntudat, töredelem és áhítat közben hogyan kezdték el énekelni a csodálatos és ugyanakkor megrázó „Dies Irae”-t. Kérdés: Hogyan, hát nem olyan emberek vitték végre a reformot, akik tudták, hogy mit csinálnak, és akik jól ismerték a római Egyház tanítását? Mons. Bartolucci: Bocsánat, de a reformot érzéketlen emberek hajtották végre, érzéketlen, ismétlem, érzéketlen! Én ismertem őket. És ami a képzésüket, tudásukat illeti: maga Ferdinando Antonelli bíboros vallotta be egyszer, nagyon jól emlékszem: „Hogyan lehetséges, hogy mi, liturgikusok alakítunk, amikor semmit nem értünk a teológiához?” Kérdés: Egyetértünk Önnel, monsignore, de nem úgy van, hogy az emberek régen semmit nem értettek a miséből? Mons. Bartolucci: Kedves barátom, olvasta Szent Pál szavait? „Nem fontos sokat tudni, hanem a szükségeset.” A szükséges az „ad sobrietatem”, a józanság felismerésének szeretete. Ha ez így megy tovább, néhány év múlva azt fogják állítani, hogy az átlényegülést matematikai formulaként kell értelmezni. Pedig ne felejtse el, hogy ezt a titkot még maga a pap sem érti meg egészen! Kérdés: Akkor hogyan jöhetett létre ez a szakadás a liturgiában? Mons. Bartolucci: Ez volt a divat. Mindenki erről beszélt, mindenki „újítani” akart, az érzelgősség következtében és a változás utáni sóvárgásban mindenki egy kis pápa akart lenni. És azokat a hangokat, melyek a kétezer éves egyházi hagyományt védelmezték, ügyesen elhallgattatták. Kitaláltak egyfajta „népi liturgiát”. Amikor én ezeket a dalokat hallottam, szemináriumi professzoromra gondoltam, aki ezt mondta: „A liturgia az, amit a klérus ad a népnek.” A liturgia Istentől száll alá, és nem a földről fel.      Be kell vallanom, hogy most a pestises levegő egy kicsit vékonyabb lett. A fiatalabb pap-generációk, úgy tűnik, jobbak, mint az idősebbek. Ők nem vették át a képromboló modernizmus ideológiai dühét, bennük van még sok jó érzés, de hiányos a képzettségük. Kérdés: Mit ért Ön, mester, a „hiányos képzettség” alatt? Mons. Bartolucci: Ez azt jelenti, hogy szükségük van képzésre! A struktúráról beszélek, amit az Egyház bölcsessége az évszázadok során olyan finom érzéssel alakított ki. A papok nem értik meg a szeminárium fontosságát: a valóban átélt liturgia, az egyházi év különböző szakaszainak szabályozott lefolyása, amit a többiek közösségében élnek át … advent, böjt, a húsvét utáni nagy ünnepek. Ez mind része a kiképzésnek, és én azt kívánom, bárcsak megértenék Önök, hogy milyen fontos része!      A szeminárium egy ostoba érvelést olyan valaminek akar beállítani, ami a papot, a szeminaristákat megkárosítja, mert azt mondja, hogy elzárva, távol a világtól egymás között élnek. Ez pusztán beképzelés, olyan emberek kitalálása, akik a formálásban az ősrégi gazdagságot megszüntetni és azt ürességgel kárpótolni akarják. Kérdés: Térjünk vissza az Egyház válságához és ahhoz a tényhez, hogy milyen sok szemináriumot zártak be. Támogatja Ön a tradíció folytatásához való visszatérést? Mons. Bartolucci: Nézze, a régi rítus védelmezése nem jelenti azt, hogy valaki a régi idők tisztelője. Az embernek „örök”-nek kell lennie. Ha a hagyományos misének nevet adunk, mint például „V. Pius pápa miséje”, vagy „tridenti”, akkor ez nem helyes. Ez azt a benyomást kelti, mintha ez a mise csak egy bizonyos korhoz tartozna. Ez a mi misénk, a római, az egyetemes mise, ami mindenütt és minden időben érvényes, egyetlen nyelven mondatik, Óceániától az Északi sarkig.      Ami az időben való folyamatosságot illeti, azzal kapcsolatban szívesen elmondanék Önnek egy történetet. Egyszer együtt voltunk egy püspökkel, akinek a nevére már nem emlékszem, egy kis templomban Mugelloban, amikor váratlanul elért bennünket egy paptársunk halálhíre. Azt ajánlottuk, hogy olvassunk együtt misét, de észrevettük, hogy csak régi misekönyv van kéznél. A püspök kategorikusan visszautasította, hogy ebből celebráljon. Ezt soha nem fogom elfelejteni. Ismétlem, hogy a liturgia folytonossága – minden részletkérdéstől függetlenül – azt jelenti, hogy ma is bemutatható egy öreg, poros misekönyvvel a könyvállványon, mely az elődeimet már négyszáz és több éve kiszolgálta. Kérdés: Monsignore, sokat beszélnek a „reform reformjáról”, mely a 70-es évek torzulásait akarja megszüntetni? Mons. Bartolucci: A kérdés eléggé komplikált. Hogy az új rítusnak hiányosságai vannak, ma mindenki számára evidens. A pápa többször hangsúlyozta szóban és írásban, hogy a régit meg kell őrizzük. Ennek ellenére óvakodnunk kell attól a kísértéstől, hogy önhitt intézkedéseket vezessünk be. A liturgia nagy „L”-betűvel az, ami az évszázadokból jön felénk. Ez a mérce, nem az alacsonyrendű liturgia, mely annyi olyan kompromisszumot tartalmaz, mely „Istent szomorúvá és az ellenséget boldoggá teszi”. Kérdés: Mester, mit ért ezalatt? Mons. Bartolucci: Vegyük például a 70-es évek újításait. Egyes ritmikus dalok, melyek az Egyházban 1968-ban divatban voltak ma már régészeti leletnek számítanak. Az időtlenség feladása és az időben való elmerülés azt jelenti, hogy divatjelenséggé tesszük magunkat.      Ezzel kapcsolatban a nagyhét reformja jut az eszembe, melyet a már kimerült és megfáradt XII. Pius pápa pontifikátusa alatt sietősen hajtottak végre. Alig pár év múlva, XXIII. János pápa alatt, aki a liturgikus kérdésekben meggyőződéses és megható módon hagyományhű volt, a pápai szertartásmester, Mons. Dante hívatott, és azt közölte velem, hogy a következő nagypéntek szertartására készítsem elő a „Vexilla Regis”-t. Nagyon meglepődtem, és azt válaszoltam. „Azt megtiltották nekem.” A válasz így hangzott: „De a pápa ezt kívánja.” Néhány óra alatt megtartottam az énekpróbát, és nagy örömmel énekeltük ugyanazt az éneket, melyet az Egyház évszázadokon keresztül ezen a napon megszólaltatott.      Mindezt csak azért meséltem el, hogy megmutassam, ha mi magunk eltávolodunk a liturgikus kontextustól, nehéz lesz az így keletkezett űrt kitölteni. És egy dologban biztos lehet: ezt észre fogják venni! Évszázados liturgiánk tudatában gondoljuk meg, hogy fejlődés-mániánkban annak a veszélynek tesszük ki magunkat, hogy nagy kárt okozunk. Kérdés: Mester, milyen szerepet játszik a zene ebben a folyamatban? Mons. Bartolucci: A zenének hihetetlenül fontos szerepe van – mégpedig több okból. Az úgynevezett „cecilianizmus”, melyet minden bizonnyal Perosinak tulajdoníthatunk, lágy és csábító hangzásaival, egy új romantikus szentimentalizmust vezetett be, melynek semmi köze nem volt például Palestrina elokvens és szilárd anyagszerűségével. Néhány extravagáns rosszabbodás, melyet Solesmes-ben hívtak életre, már meggyengített korált kultivált, mely a középkornak a pszeudo-restaurálási szenvedélyéből eredt, és a 19. században nagy népszerűségnek örvendett. Kérdés: Mit jelent az, monsignore, ha a zene területén megtámadja Solesmes-t? Mons. Bartolucci: Ez azt jelenti, hogy a gregorián korál modális és nem tonális. Ugyanilyen kevéssé ritmikus, semmi köze az „egy-kettő-három”-hoz. Ne vessük meg azt a módot, ahogy a nép a katedrálisainkban énekelt, és ne akarjuk ezt egy pszeudo-szerzetesi és mesterkélt mormogással behelyettesíteni. Egy középkorból való éneket nem lehet a mai teóriákkal interpretálni, hanem úgy kell őket megközelíteni, mint a régi időkben tették. Ezen kívül a gregorián korált egy másik történelmi időben ugyanúgy énekelheti a nép; a benne rejlő erő megnyilvánul, mellyel népünk a hitét fejezi ki. Solesmes ezt soha nem értette meg. Természetesen a régi kéziratok tudós és terjedelmes filológiai tanulmányait el kell ismerni. Kérdés: Mester, milyen messze vagyunk ma a szent zene és liturgia visszaállításától? Mons. Bartolucci: Nem tagadhatom, hogy a restaurációnak mutatkoznak bizonyos jelei, de én még mindig látom, hogy bizonyos vakság szívósan tartja magát, olyan, ami szinte tetszését leli minden közönségesben, faragatlanban, ízléstelenben és teológiailag is vakmerőben. De a legfontosabb ez, ne kérje, hogy véleményt mondjak a gitárjátékról és a tarantella néptáncokról, melyeket a felajánlás alatt szoktak énekelni.      A liturgikus probléma még mindig fennáll. Ne hallgasson azok szavára, akik az Egyházat nem szeretik, és akik szembeszállnak a pápával. Gondoljon mindig arra: ha a jó orvos segíteni akar a betegnek, akkor ki kell tisztítsa a gennyet a sebből. (fordító megjegyzése: Ünneprontásként két kérdést kell feltennem:      1. Miért csak 92 évesen mondta el mindezt az atya? Csakúgy, mint előtte Stickler bíboros és a a Piuszosokhoz csatlakozó Fülöp-szigeti püspök? Miért maradt Lefebvre érsek és Castro de Mayer püspök egyedül, segítség nélkül, amikor támogatásra lett volna szükségük? Abban az időben mi gátolta e későbbi nyilatkozókat abban, hogy megszólaljanak?      2. Ha Bartolucci bíboros úr ezt mind így gondolta, akkor miért nem mondja el mindezt jó barátjának, sőt nagy tisztelőjének, XVI. Benedek pápának? És ha elmondja, mivel magyarázza, hogy ő ezt nem érti meg, és nem tesz semmit a helyzet megjavítására? És ha látja, hogy nem tesz semmit, akkor miért kíván ezekben a kérdésekben is feltétlen engedelmességet irányában?) Feltéve: 2010. december 15.