Maeßen atya megkért, hogy írjam le emlékeimet. Férjemnek nem esett volna nehezére ez a feladat, mert neki nagy gyakorlata és tehetsége volt az írásban, azon kívül élete utolsó 20 évében igaz hitünkért élt, szenvedett és harcolt. Én ugyan megpróbáltam hűségesen mellette állni e harcban, de anyaként sok más elfoglaltságom is akadt.
A jó Isten nagyon kegyes volt hozzánk, holott nagyon sok hibát csináltunk. Mégis, sok kedves gyerekkel ajándékozott meg bennünket, akikkel azonban, sajnos, túl keveset imádkoztunk. Én ugyanis eleinte elég langyos katolikus voltam, férjem pedig hosszú időn keresztül nem gyakorolta vallását, az Egyháztól távol élt..
Csak gyermekeim lelki-szellemi bajain keresztül találtam vissza az imához. Amikor legnagyobb problémánk, a házunk építésével készek lettünk, egy nap a felébredéskor a következő gondolatom támadt: „Egész életemben csak küszködtem, mától kezdve rögtön elsőként Isten országát keresem, minden mást majd megkapok hozzá.” Hála az Úrnak, hogy volt erőm kitartani e döntésem mellett.
Eleinte egyedül mentem minden nap a hajnali háromnegyed hatos misére. Két év múlva már férjem is jött velem. Ettől kezdve sok gyalogos zarándoklatot tettünk meg együtt. Útközben a rózsafüzért imádkoztuk. Húsz éven keresztül minden nap áldozhattunk – ez volt életünk legszebb időszaka.
Ekkor jött a reform, az új mise. Előítélet nélkül elfogadtunk mindent. A német nyelvű misézés még tetszett is. Az első dolog, amitől idegenkedtünk, az állva áldozás volt. Bátorságot merítettünk magunknak és megkérdeztük a papot, hogy mi letérdelhetünk-e, és ő megengedette.
Egy idő után azonban jött a kijózanodás. A szentmise nem volt többé misztérium, hanem hideg és száraz. Férjem sokat olvasott, így vált belőle hitünk bátor harcosa. Ezután elkezdtünk keresgélni, hol mutatják be Salzburgban a legjobb szentmisét. Így kerültünk a ferencesek templomába, ahol reggel hat órakor Lerchner professzor a tridenti misét celebrálta, ettől kezdve több évig idejártunk, egészen a professzor haláláig.
Amikor Dr. Lerchner meghalt, a salzburgi Loretto kápolnába mentünk, ahol sajnos már az új misét mutatták be, de mi a mise alatt a régi misekönyvünkből imádkoztunk. Ám hamarosan be kellett látnunk, hogy ez nem megy tovább. Ekkor Salzburg egyik külső kerületében, Itzling-ben rátaláltunk Vogel plébános úrra, aki a régi rítusban misézett. Ettől kezdve ide jártunk. Vogel atya volt, aki a legtovább kitartott, de egy idő múlva arra kényszerítették, hogy legalább vasárnap az új misét mutassa be. Ezért kénytelenek voltunk még messzebbre utazni, Strasswalchenbe Altmann atyához.
Így és ekkor kezdődött aztán a mi igazi küzdelmünk is.
Körülbelül ezekben az években szerveztünk Salzburg főterére a Mária-oszlop alá minden második szombatra egy rózsafüzér imádkozást, hogy hitünket nyilvánosan is megvalljuk. Ebben Holböck professzor és Wesenauer atya, a dóm egyik papja is részt vett. De, sajnos, nem maradtak sokáig hűek. Pap nélkül a hívek is egyre kevesebben lettek, míg végül kénytelenek voltunk akciónkat feladni. A nyomorúságos kis csoport, mint amilyenek mi lettünk, nem jelentett jó reklámot az igaz hit számára.
Előadásokat is szerveztünk. A legjobb előadókat hívtuk meg, Dr. Eder-t (ebben az diőben még Altenmarkt plébánosa, később Salzburg érseke), Holböck prelátust, a dogmatika professzorát, Graber püspököt Regensburgból. Az előadások után mindig heves viták kerekedtek. A helyzet komolyságát az igaz hitért harcolók írásaiból is megismertük. Ugyanebben az időben a dóm és az Erzsébet templom előtt röpcédulákat osztogattunk a templomba-járóknak.
Ez volt az utolsó nyilvános tiltakozásunk az újítások ellen.
Ebben az időben szervezte meg az év minden péntekjére Matthias Gruber (†2009-ben, 96 éves korában) a Maria Plain-i búcsújárást az ateizmus ellen. (Maria Plain Salzburg közelében egy hegyen fekvő Mária-búcsújáróhely kolostorral és nagy bazilikával.) 12 fő a legtöbb, aki erre az eseményre eljött. A végére csak ketten maradtunk, mi öregek. Szép dolog hűnek maradni. Idén (1995-ben) volt 12 éve, hogy elkezdtük, az utolsó két évben már csak egyedül mentem, mert férjemet 1993 decemberében Urunk magához szólította.
Ez mindannyiunk számára nagy megrázkódtatást jelentett. Férjem nem csak szent hitünkért harcolt, hanem családjáért is keményen dolgozott. Számomra az Istenben való hitem adott nagy vigaszt. Mindig arra gondolhattam, hogy „Uram, ez volt az akaratod”.
De vissza a múltba: ekkortájt jutott el hozzánk a hír egy katolikus müncheni diáktalálkozóról, melyen P. Franz Schmidberger is részt vett. (P. Schmidberger lett Lefebvre érsek után, még az érsek életében, a Szent X. Pius Papi Közösség általános rendfőnöke.) A salzburgi hívekkel buszon utaztunk el Münchenbe, férjem volt a sofőr. Útközben nagyon sokat imádkoztunk.
A Pius Közösség már működött ekkor. Nálunk egy parasztudvarban celebrálták először misét, éppen egy akkor szentelt papjuk újmiséjét. Az oltárt a gyümölcsöskertben állították fel. A prédikációt Possong páter tartotta, aki abban az időben a müncheni priorátust vezette. Possong atya nagyon jó, nagyon tüzes pap volt.
Valójában ő tudatosította bennünk először, hogy hogyan is állunk a hitünkkel. Néhány héttel az első mise után egy buzgó katolikus asszony a salzburgi Loretto-templomba szervezett misét. Possong atya, akinek a misét celebrálnia kellett volna, zárva találta a tabernákulumot. A Loretto-nővéreknek az ordinariátus megtiltotta, hogy ezt a papot misézni engedjék. Így mindössze megáldani tudott bennünket.
Ott álltunk hát az utcára dobva Possong atya körül. Rettenetesen szomorúak és elhagyatottak voltunk. Az atya megmondta, hogy az az egyetlen megoldásunk, ha privát próbálkozunk helyet találni a misézésre. De kinek van erre lehetősége? Az egyik hívő ránk mutatott – így lettünk mi a kiválasztottak.
Férjem rögtön nekilátott egy dobogó elkészítéséhez. Az oltárt a virágos ablakban állítottuk fel, a nappaliba padokat tettünk. Ettől kezdve hat hosszú éven át, eleinte kéthetente, majd minden vasárnap, nálunk a lakásban ünnepeltük a szentmisét. Alkalmanként csaknem 40 ember jött, úgy hogy a szobát az átadó ablakkal és a folyosóval is ki kellett tágítani.
Eleinte különböző papok váltogatták egymást. A plébános Straßwalchenből és Melzer káplán voltak az elsők, velük még zarándoklataink során ismerkedtünk meg.
Ezeken a zarándoklatokon nagyon sokat imádkoztunk, többnyire virrasztottunk is egy éjszakát. Meg voltunk győződve, hogy az igaz hitért való harc áldozatot kíván tőlünk, és mi készek voltunk ezt az áldozatot meghozni. Eleinte akadt elég egyházmegyés pap, aki vezetett bennünket.
A Szent X. Pius Papi Közösség tagjai ebben az időben előadásokkal hívták fel a figyelmet a katolikus Egyházban meglevő problémákra. Elsőként Georg Pfluger atya jött Salzburgba, majd 1980-ban Schmidberger atya is ellátogatott hozzánk. Lefebvre érsek első ízben a Harrer vendéglőben tartott előadást. Másodszor már a saját kápolnájuk felszentelésére jött Salzburgba… (Harmadszor 1987-ben tartott előadást Salzburgban, amikor a közösségnek már volt saját kápolnája.)
Ez volt az az idő, amikor Sauer atya, a Pius Közösség papja is elkezdett nálunk, a nappaliban misézni. Amikor nem sokkal a Piuszos kápolna felszentelése előtt egy fél éves időtartamra misézés céljára megkaptuk a Szent József kápolnát, komoly harc kerekedett körünkben a kérdés körül, hogy a salzburgi hívek a jövőben hova tartozzanak. Georg Pfluger atya több előadást és ünnepélyes misét is tartott, amelyben teljesen meggyőzött bennünket, így csatlakoztunk a Szent X. Pius Közösséghez, mellyel az állandó pap-problémánk végre szintén megoldódott.
Így történt, hogy 1985 húsvétján a Linzer Bundesstrasse 12. szám alatti ház alagsorában kialakított kápolnát a közösség vezető papjainak jelenlétében Lefebvre érsek felszentelte.
Előtte Anton barát egy lengyel hívő segítségével három héten keresztül éjt nappá téve dolgozott a kápolna kialakításán. Mi hűségesen segédkeztünk nekik. A festő állandóan Szent Józsefet hívta segítségül: „Szent József, kérlek, segítsél, egyedül nem bírom”, rimánkodott. Ezerszeres hála mindazoknak, akik önzetlenül részt vettek e nehéz munkában.
Az első idők nagyon szerények voltak, a kápolna igazi katakomba-templom volt, nagyon egyszerű és nagyon szegényes. Sajnos én és a férjem nem voltunk jó szervezők, mindig nagyon takarékoskodtunk, és mindig mindent egyedül akartunk megoldani.
Egy idő után azonban beláttuk, hogy ez nem megy, és elfogadtuk a segítséget, mely önzetlenül jött. Ettől kezdve mindig akadt elég hűséges, buzgó lélek, aki részt vett a kápolna gondozásában és szépítésében.
Legelsősorban azonban jó papjainkról nem akarok megfeledkezni. Emberi szavak nem elegendőek, hogy köszönetet mondjunk nekik azért a nagy kegyelemért, melyben általuk részünk lett.
Az első kápolnát 1985 húsvétjától 1996 nyaráig a közösség papjai Jaidhofból gondozták, szentmisét minden szombaton és vasárnap, valamint a nagyobb ünnepeken mutattak be.
1996-tól 2002-ig az Innsburckban újonnan megalakult priorátusból jött pap a hétvégekre és az ünnepekre.
1997 februárjában a közösség megvásárolt egy házat, melynek szomszédságában egy bérelt raktárból kápolnát alakított ki, ahova 1998 júliusában költöztek át. Az új cím: Schillinghofstraße 4.)
2002-ben a közösség Salzburgban is önálló priorátust állított fel (az első prior öt éven át Fuchs atya volt), innentől kezdve a közösség két (2006 és 2007 között csak egy) papja állandóan jelen van, ami lehetővé tette, hogy a szentmisét Salzburgban is minden nap ünnepelhessék. Jelenleg Klaus Wilhelm atya a prior.
(A GALÉRIA oldalon több képsorozat is látható a mostani salzburgi kápolnáról.)
2010. szeptember 21.