A hatalom felé vezető út „A menny és a pokol kulcsa a kard” (Mohamed) Sivatagoktól, szántóföldektől és pálmáktól körülölelve feküdt Medina városa, Mohamed és követőinek menedékhelye. A városban a próféta, az iszlám szava uralkodott. Bár Medina csak egyetlen, nem is túlságosan nagy város volt, mégis innen csendült fel a Korán szava minden ország és kontinens felett, minden sivatag, város és falun át, a világ minden népe felett. Most azonban még a népek nem akarták fülüket megnyitni a próféta szavai előtt. A világhatalom nem jött önként a prófétához, ezért döntött úgy a próféta, hogy maga lép a hatalomhoz vezető útra. Mert a nyomorúságban, a hitetlenségben, a bűnben elsüllyed a világ. Hogy a világot a bűntől megmentse, hogy isten szavát minden nép számára hallhatóvá tegye, hogy a hitetlenek bálványait ledöntse, és hogy a templomokat, a mecseteket és a zsinagógákat megvédje, isten küldötte a földi hatalom útjára lépett. Ezt az utat egy hatalmas mocsár zárta el: a politika mocsara. Mohamednek át kellett mennie ezen az ingoványon. Gyilkosság, árulás, hitszegés volt ebben az ingoványban, aki keresztül ment rajta, annak idegen vért kellett ontania, annak piszkot és bűnt kellett magára vállalnia, annak ugyanolyan kegyetlennek és alattomosnak kellett lennie, mint szigorúnak és bölcsnek. Annak egy időre el kellett felejtenie a szelídséget és meg kellett vetnie a szeretetet. A világ sok prófétája, bölcse és szentje merült el ebben a mocsárban, ragadt örökre benne, szűnt meg próféta és bölcs lenni. Mert a bölcsek vállát nagy súllyal nyomja a nagy mocsár piszka. A mocsár mélyén elsüllyed a bölcsesség, a szelídség és az erő. A bűn mocskával betakarva lépnek ki a szentek a mocsár túlsó oldalán a partra: mint zsarnokok, uralkodók, démonok, mint az alvilág szolgái. A mérgező mocsár csalóka és hívogató. Mindazok útjába áll, akik a világot meg akarják javítani. Sok férfi elvesztette bennük azokat a kincseket, melyeket a másik oldalra akart átvinni, és csak kevesen érték el a túlpartot szeplőtelenül és tisztán. Mert a hatalomhoz vezető út a mocsár bűnén vezet keresztül. Mohamednek is be kellett a bűn mocsarába lépnie, neki is véren, szennyen és áruláson át kellett haladnia, de a másik oldalon világosan és sugárzóan fénylett isten szava: „Hirdesd istened nevében.” Isten küldötte némely bűnt magára vállalt, vért ontott, kegyetlenül és könyörtelenül uralkodott, alattomosan és ravaszul cselekedett, vagyis harcosan és bölcsen. A világon azonban senki más nem hagyta tisztább szívvel oda a bűnök mocsarát, mint Mohamed, isten küldötte. Váratlanul jutott Mohamed hatalomra, és ez a hatalom szemlátomást egyre növekedett. A sivatagból és a sztyeppékről idegen nemzetségekből származó kalandorok és harcosok jöttek hozzá, akiket otthonukban elkerült a szerencse. Hallottak az új próféta hatalmáról, letették a hitvallást és ezután Medina mecseteinek udvaraiban, házaiban és utcáin várták az órát, melyben kardjuk erejét a próféta felhasználja. Mert hazájukból elmenekültek, és az iszlám lett egyedüli mesterségük. Pénzsóváran és harcosan váltak az új hit előcsapatává, az iszlám prétoriánusaivá. A próféta tudta, hogy eljött a harc ideje. A távolban ott feküdt Mekka fénylő városa, és továbbra is ez a város uralkodott a sivatag felett. Ez a pompás város kiköpte a prófétát. Amióta megszökött onnan, el is felejtették. Feltéve: 2010. október 22. Az iszlám újjászületése – a vahhabiták Az előző rész folytatása helyett következzen előbb Lew Abramowitsch Nussimbaum, alias Essad Bey művének utolsó fejezete, mely az „Újjászületés” címet viseli. Az elmúlt évtizedek háborúiból és zűrzavaraiból az iszlám vesztesként került ki. Elvesztette egységét. Nem volt többé [politikai] hatalom, nem volt többé kalifátusa, és ami még rosszabb, senki nem akadt, aki kalifa lehetett volna. Mert az iszlámban az az alapelv működik, hogy „a próféta köpönyegét csak az viselheti, aki a próféta népét a világ minden részén meg tudja védeni”. Ilyen ember pedig nem volt a modern iszlámban. A kalifátusnak ezért betöltetlennek kellett maradnia. Napjainkban azonban Arábia, az iszlám szülőföldje, megint tömeg- és középponttá vált. Az iszlám visszatért anyaföldjére, Arábia nagy sivatagaiba. És hirtelen, a régi szent földdel való érintkezés által új erőre kapott, új életre kelt. Hogyan történhetett ez meg? [A szerző természetesen a valódi okot, az olajat nem fogja megemlíteni.] A kalifátus virágzásakor Arábia lassacskán jelentéktelen provinciává süllyedt le. A kalifátus nagy politikájában mellékes szerepet játszott csupán. Ugyan a kalifa „a szent helyek védelmezőjének” címet is viselte, és évente drága kötésekkel díszített kendőt küldött a Kaaba számára, de az iszlám befolyásában és érdekeltségeiben messze túlnőtt már Arábián. Mégis az iszlám kultikus központjai még mindig Mekka és a szent terület maradt. Ott emelkedik a szent Kaaba, isten háza, oda zarándokolnak évente a jámbor ezrek, ott uralkodott elég önállóan a próféta nemzetsége, a hásimiták, törzsfőnökük, Mekka seriffje alatt. A kalifátus összeomlása után ez a seriff megpróbált az iszlám feje lenni, de nem sikerült neki. Valami erősebb jött közbe – a vahhabiták mozgalma. 1700 körül Arábiában élt egy bölcs férfi, akinek Abd el Wahab volt a neve. Ő alapította meg a wahabiták (vahhabiták) szektáját. Talán számára is öntudatlanul megszámlálhatatlan világosan kivehető szál kötötte össze az ő prédikációit a régi, a kháridzsitáknak [az iszlám puritánjainak] az omajjád kalifák által kiirtott gondolatmenetével, és ezáltal a próféta eredeti, hamisítatlan szavaival. [A kháridzsiták államjogi alapon keletkezett szkizmatikus párt az iszlámban, akik a törvények szigorú betartását követelték az uralkodó iszlámmal szemben.]      Abd el Wahab meghirdette a harcot a hivatalos iszlám ellen. Harcolt a szultán-kalifa ellen, a próféta felülmúlhatatlan szavaihoz fűzött tudós kiegészítések és hazug betoldások ellen. Hitt a Koránban, csak a próféta szavait követte és az iszlám tiszta, romlatlan alapideáit védelmezte.      Mellette állt Ibn Saud dinasztiája, egy előkelő arab család, akik Nedzsd földjén egy vahhabita államot alapítottak Darija fővárossal. A vahhabita állam háborút hirdetett a hívek uralkodója, az oszmánok szultánja ellen. Ez a hadüzenet Mohamednek a bizánci császárnak küldött egykori manifesztumához hasonlított. Egy törpe vonult fel az óriás ellen. Néhány kezdeti győzelem után – a vahhabiták egy ideig még Mekkát is megszállva tartották –, ahogy várható volt, a törökök serege győzedelmeskedett. Ibn Saud-t Sztambulban eretnekként és lázadóként lefejezték, de örökösei a vahhabiták maradékával együtt Nedzsd-ben megalapítottak egy kis hercegséget, ahol a prófétának az eredeti, semmiféle értelmezéssel el nem torzított tanítását államtörvényekké emelték. Persze még az iszlám világában sem törődött senki a vahhabiták országával, igaz tanításukkal és az iszlám alapeszmék szellemével, amit ők újra felélesztettek. Kétszáz éven keresztül nem lehetett róluk többet hallani, mint hogy tanaik szerint élnek és közösségüket csorbítatlanul fenntartják. Amikor azonban az első világháború befejeződött, a kalifát elűzték és az iszlám ájultan hanyatlott le, váratlanul és hirtelen felemelkedett Arábia sivatagából, er-Riad távoli sivatagi városából, Abd el Asis ibn Saud, a vahhabiták ura, aki magát Nedzsd királyának nevezte. Senki nem tudta, hogy ki volt Ibn Saud. folytatása hamarosan következik Feltéve: 2015. április 11.