A honlap fórumán írta valaki, hogy a honlap, illetve a fórum arra – is – jó, hogy elgondolkoztasson. Nos, az elmúlt napokban történt események és hozzászólások után én is eltöprengtem, és a következő felfedezéseket tettem. János Evangéliumában az olvasható, hogy amikor Jézus arról beszélt, hogy „aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van”, a zsidók felháborodtak szavain és „többen megjegyezték: »Kemény beszéd ez! Ki fogadhatja el?«” Sőt, „ettől fogva több tanítványa visszahúzódott tőle és már nem járt vele”. Jézus kérdésére, hogy a tizenkettő is el akar-e menni, Péter így felelt: „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak.” (lásd: Jn 6,48-71) De nemcsak az apostolok ismerték fel a szép beszédű és a bár „kemény beszédű”, de a „jót” akaró ember közötti különbséget, hanem az embereknek ez az ösztöne, vagyis hogy a valódit felismerjék, még 50 évvel ezelőtt is működött a világban. Bárhol került bajba egy közösség, ösztönösen és önként helyezte magát egy olyan tekintély alá, melytől valódi segítséget kaphatott.      Az embernek ez az ősi viselkedése, azt hiszem, a média, a reklám, a modernizmus hatására korcsosult el, mondta fel a szolgálatot. Az állandó manipuláció eredményeképpen már nem vagyunk képesek az ocsút a búzától megkülönböztetni. Csak azt követjük, annak hiszünk, azt tartjuk jó embernek, barátnak, aki „szépen” beszél velünk, még azután is, hogy sokadszorra nem hallgatunk rá. A kemény, de őszinte szavakban képtelenek vagyunk többé a jóakaratot felismerni. Legalábbis az emberek nagy része, és a maradék is az esetek nagy többségében így viselkedik. Amikor a férjemről szóló könyvemet írtam, az előszó megírására férjem egyik kollégáját (B. Gy.-t) kértem fel, aki a feladatot el is vállalta. Ahogy elkészültem a kézirat egyharmadával, elküldtem neki az anyagot, hogy ő is megírhassa az előszót. De a várt írás helyett egy telefonhívás érkezett, melyben B. Gy. kifejezetten durva, kemény és tapintatlan szavakkal azt közölte velem, hogy a küldött anyag nem arról szól, amiről kellene, és ezért nem tudja az előszót megírni. Uralkodva magamon megköszöntem véleményét, majd az írásomat a sarokba vágtam és napokig rá sem nézve azon tűnődtem, hogy abba hagyom az egészet.      Néhány nap után azonban lenyugodtam annyira, hogy egy este kezembe vegyem a paksamétát, és átolvassam. Ezután piros tollal vastagon kihúztam több mint a felét, mert rájöttem, hogy az engem bírálónak teljesen igaza volt. Másnap nagyon hálás szavakkal köszöntem meg korholó szavait, mire ő ezt válaszolta, és valójában ez történetem lényege, e mondat miatt meséltem el az egészet: „Tudtam, hogy túl kemény, sőt durva vagyok. De attól tartottam, hogyha szépen körülírom mondandómat, nem veszed komolyan a szavaimat, és nem javítod ki a kéziratot, ezért inkább a gorombaságot válaszoltam.” (Mielőtt bárki arra gondolna, hogy B. Gy. azért vélte így, mert ismert engem, közlöm, hogy nem, csak felületesen ismer, mint általában az emberek valakinek a rokonát.) Tanulság: 1. Ha az emberrel elnézőek, ahelyett, hogy keményen megmondanák neki az igazságot, nem javítja ki hibáit. Egy jó barátnak akkor is vállalnia kell a kritizálást, ha tudja, hogy ezzel a másiknak fájdalmat okoz. Ha B. Gy. nem bírál meg, akkor a könyvem nem sikerül, sőt, kifejezetten fiaskó lett volna. Vagyis a pozitív eredmény eléréséhez sokszor szükség van a jóakaratú, de kemény bírálatra. 2. Sőt, éppen ez a viselkedés különbözteti meg a jó barátot a rossztól. A rossznak ugyanis mindegy, hogy mi történik a másikkal, és ezért választja a számára kellemest a kellemetlen helyett, hiszen valakinek kellemetlenséget mondani, soha nem kellemes dolog.      B. Gy. akarta, hogy a férjemről szóló könyv jó legyen, vagyis „jó barátként” viselkedett. Ha nem akarta volna, akkor vagy valami kifogással lemondja az előszó megírását, vagy ír valamit, aminek nem sok értelme van. Vagy egyáltalán nem bírál meg, vagy olyan szépen, tapintatosan becsomagolja véleményét, hogy nem tartom megfontolásra méltónak. Tehát, ha valaki azt akarja, hogy a szavait meghallgassák, akkor – mind a Biblia, mind egy jó és tapasztalt barát szerint – bizonyos esetekben őszintének, határozottnak, sőt, inkább keménynek, mint nyájasnak kell lennie. Ha ezek után valaki azt kérdezi, hogy akkor miért nem fogadtam el K. E. G. atya bírálatát (lásd a fórumot), annak figyelmét fel kell hívjam arra, hogy ebben a „történetben” nem az atya levele volt az első aktus! Az övé már a „sértődött” válasz volt, bár én őt soha személy szerint nem bántottam, róla személy szerint soha nem nyilatkoztam!      Ha ő a papi, lelkipásztori kötelességet valóban komolyan veszi – mert hogy erre hivatkozott, amikor engem farizeussággal vádolt – akkor vagy magánban, vagy a fórumon figyelmeztetett volna a honlapon előforduló teológiai, az egyháztanban elkövetett – állítólagos – hibákra, mint ahogy tették ezt egyesek, akiknek ezért mindig nagyon hálás voltam. (Persze az más kérdés, hogy más papok véleményével szemben elfogadtam volna észrevételét vagy sem, de hát ez nem is tartozik most ide.)      De nem csak magamban éreztem így, hanem hálámat mindig ki is fejeztem, utoljára például „Stella”-nak, aki kijavította azt a hozzászólást, melyben az obeliszket minden esetben szabadkőműves szimbólumnak tartotta valaki, és amelyben azt írták, hogy a Rókus kórház előtt obeliszken áll a Szűzanya szobra. Akikkel kapcsolatban vagyok, azok tudják, hogy mekkora súlyt fektettem mindig arra, hogy a honlapon ne álljon helytelen állítás. És ahogy a fórumon írtam, a helyes teológiai válaszokat mindig arra illetékes, hiteles személyektől, papoktól szereztem be, még akkor is, ha nevük nem került mindig az írások alá. 2010. szeptember 20.