A részletben leírt esemény körülbelül 1908 körül történt egy amerikai szülőotthonban. Jane tüdőgyulladással, gyenge szívvel és öt hónapos terhességgel került be hozzánk a szülőotthonba. Nagy nehezen túlélte a tüdőgyulladás krízisét, de a szívét annyira elgyötörték a lázak, hogy a szülés fáradalmaiba bele kellett pusztulnia. A főorvos utasítására rá kellett beszélnem: engedje meg, hogy művi úton szakítsuk meg a terhességet, mert másként nem tudjuk megmenteni. Háromszor is előhozakodtam ezzel, az észszerű meggyőzés minden eszközét igénybe vettem – Jane hajthatatlan maradt. Végül kijelentette: ha a jó Istennek az a szándéka, hogy elvegye őt férjétől és négyéves fiacskájától, ez ellen nem tehet semmit – de a kisgyermekét, akit a szíve alatt hord, nem áldozza fel a világ minden kincséért. Múlt az idő, és eljött Jane életének legnehezebb órája. Behívtak a szülőszobába, ahol szegényke már ott feküdt vajúdó kínban az asztalon. A halál közeledtének bizonyossága valamennyiünk arcára kiült. Csak Jane nézett rám egy üdvözült mosolyával – az asszisztens már ott állt mellette az étermaszkkal.      – Hogy érzi magát, Jane? – kérdeztem.      – Istenien… olyan boldog vagyok.. maga mindig nagyon kedves volt hozzám, doktor úr… – mondta elhaló hangon, azután elájult.      Ezek voltak az utolsó szavai. Megszülte gyermekét, de többé nem nyerte vissza eszméletét. Remélem, hogy az a kisfiú, aki akkor megszületett, egész életében méltó lesz szent és bátor, de oly embertelenül önzetlen, önfeláldozó édesanyjához. Feltéve: 2010. november 12.