Olykor előfordul, hogy az egyébként NOM-ra járó katolikusok betévednek a Szent X. Pius Papi Közösség miséire, ott szentáldozáshoz járulnak, és a szentostyát kézbe követelik. Az egyik pap még egy botrányról is beszámolt, mely közösségében az elsőáldozáskor történt. Az egyik elsőáldozó édesanyja a nagy eseményre meghívta egyik barátnőjét (a helyi „hivatalos” [azaz NOM-os] egyházközség aktív segítőjét), akivel előre közölték, hogy a „régi” misén csak a térdelve, nyelvre áldozás lehetséges. A nő provokálni akart, kiment az áldoztató-rácshoz és a gyülekezet előtt kinyújtotta a kezét.      Amikor a pap az ostyát a nyelvére akarta adni, felháborodásának hangot adva kirohant a templomból. Ezt követően a szidalmazások özönét zúdította a papra: „Mit képzel magáról a pap, neki, mint katolikusnak joga van a kézbeáldoztatáshoz, a papnak nincs joga ezt megtagadni tőle stb. stb. Ezért van a Rómából érkezett következő válasznak nagy jelentősége. A Szent X. Pius Papi Közösség egyik híve (a szerkesztőség ismeri a nevét) levélben fordult az Ecclesia Dei Pápai Bizottsághoz, melyben azt kérdezte, hogy a római rítus rendkívüli formájában (azaz a latin misében) követelhetik-e a kézbeáldoztatást. Róma válasza egyértelmű.

1. A hívő 2010. június 15-i levele: Pontificia Commissione Ecclesia Dei Palazzo della Congr, per la D. della Fede Piazza del S. Uffizio, 11 00193 Roma, Italia Tárgy: Kézbeáldozás a rendkívüli rítusban Laudetur Jesus Christus! Több hívő nevében szeretném, hogy az Ecclesia Dei Pápai Bizottság választ adjon egy nagyon fontos kérdésre, mely a rendkívüli rítusban bemutatott szentmisére vonatkozik. – Ebben a rítusban a szentáldozásnak melyik formája a megengedett? – Meg van engedve, hogy a római rítus rendkívüli formájában egy hívő követelésére a szentostyát kézbe adják? Isten fizesse meg előre is fáradságukat a felsorolt kérdések megtárgyalásáért és megválaszolásáért Imában egyesülve köszönti Önöket xxxx

2. Az Ecclesia Dei Pápai Bizottság válasza 2010. június 21-én „Június 15-i levelére válaszolva az Ecclesia Dei Pápai Bizottság arra hívja fel a figyelmet, hogy a római rítus rendkívüli formájában bemutatott szentmisében a térdelő szentáldozás van gyakorlatban, amikor is a szentostya közvetlenül az áldozó hívő nyelvére tétetik. A szentostyának a kézbe való kiosztása a szentmise ezen formájában nincs előirányozva.”

3. A szerkesztők válasza a dokumentum hitelességével kapcsolatos kérdésekre Miután a Szent X. Pius Papi Közösség internetes honlapján leközölt képről megállapítható, hogy a dokumentumról mind az aláírás, mind az iktatószám hiányzik, számos levél érkezett a a szerkesztőségünkhöz, melyben sokan kétségbe vonták a római válasz valódiságát. Erre a problémára maga a Szent X. Pius Papi Közösség honlapja mindössze annyit válaszolt, hogy a dokumentumról – mely a birtokukban van, s melyet teljes egészében közöltek a boríték elő- és hátoldalával együtt – valóban hiányzanak az említett adatok. Ennek ellenére biztosak abban, hogy a levél valódi. Hogy annak szerzője miért nem írta alá a levelet, nem tudják. Lehetséges, hogy félt megnevezni magát? A www.exsultet.net szerkesztője nem elégedett meg ennyivel, és blogján még a következő hírt is közölte a dokumentum hitelességének bizonyítására. Dr. Gero P. Weishaupt egyházjogász megkeresésére az Ecclesia Dei Pápai Bizottságnál megerősítették a levél valódiságát. A válasz tehát hiteles. Ugyanakkor az exultet.net szerkesztője felhívja a figyelmet arra a kétértelműségre, mely a bizottság utolsó mondatában található: „A szentostyának a kézbe való kiosztása a szentmise ezen formájában nincs előirányozva.” – Ebből a mondatból ugyanis még mindig nem derül ki, hogy a kézbeáldozást meg szabad-e tagadni vagy sem, azaz az eredeti levél második kérdésére még mindig nincs világos, határozott, egyértelmű felelet. 4. A www.katolikus-honlap.hu szerkesztőjének megjegyzése Ezt nevezhetnénk akár tipikus modern római viselkedésnek is, melyet a tanítóhivatal és a régi pápák elítéltek: lásd: Auctorem fidei – VI. Pius pápa apostoli körlevele a katolikus szövegek kétértelműségéről című dokumentumot, melynek legfontosabb részét idemásolom:      „És a vitának éppen ez a burkolt és félreérthető módja, mely mindennemű nyelvi kifejezésmódnál bűnös dolog: a legkevésbé egy szinóduson megengedett. Egy szinódusnak különösen az válik dicséretére, hogy a tanításnál a kifejezés ama világos és egyértelmű módját használja, mely a botrány, a félremagyarázás semminemű veszélyét nem hordozza magában és nem hagyja hátra, nem teszi lehetővé. Ha tehát ebben a kérdésben vétkeztek, nem szolgálhat mentségükül az az alattomos magyarázkodás, melyet ilyen esetekben elő szoktak hozni: nevezetesen, hogy az, ami veszélyes kijelentésnek tűnik, más helyeken világosabban lesz elmagyarázva vagy akár még kijavítva is megtalálható; úgy, mintha az állításoknál használt eme könnyelmű önkényeskedés – mely mindig is az újítók csalárd fortélya volt a tévedésre való csábításhoz – nem a tévedés egyre nagyobb fokú elterjedésére, hanem mentségére lenne alkalmas. Vagy talán különösen a kevésbé tájékozottak – akik véletlenül a szinódus egyik vagy másik részére rábukkannak, mivel a dokumentum mindenki számára saját nyelvén elérhető – mindig megtalálják a szövegben elszórt ama részeket is, melyeket a világos megértéshez szintén tanulmányozniuk kellene? Vagy tegyük fel, hogy megtalálják eme részeket is: vajon mindenki képes arra, hogy a dokumentum eme helyeit magától oly módon össze tudja hasonlítani, hogy ezáltal – miként ezt az újítók hamisan fecsegik – a tévedés mindennemű veszélyét kikerülje? A valóságban ez a legveszedelmesebb mesterfogás egy tévtan sikeres befészkeltetésére.” 2010. július 9.