Sok újra és újra felmerülő alapvető kérdésünkre megkapjuk a választ, ha megfontoljuk, nekünk, embereknek melyek is a legfontosabb lelki szükségleteink. Én azt mondanám, hogy elsősorban reményre, vigaszra, biztonságérzetre van szükségünk. Korunkban a remény, de még inkább a vigasz az az emberi elemi szükséglet, amit a legjobban ki lehet használni a rosszra csábításra. Az őszinteség, és az ezen alapuló katolikus vallás valójában soha nem adhat senkinek százszázalékos ígéretet semmire. Ha egy pap őszinte, soha nem mondhatja egyetlen hívőjének sem, hogy egészen biztosan üdvözül. Az ilyen biztos ígéretet mindig feltételhez kell kötnie: ha Isten parancsait betartod, ha a végsőkig kitartasz, és ha így a megszentelő kegyelem állapotában halsz meg, csak ekkor lehet osztályrészed az örök üdvösség.      Csakhogy az ember gyenge, és az ilyen vigasztalás után nem érzi magát nyugodtnak. Saját példámból tudom, hogy a nagy bajok idején az esett jól, az „vigasztalt” csak meg, ha valaki EGÉSZEN BIZTOSRA ígérte a segítséget, a megoldást. Sőt, ismerek olyan embert is, aki mindig mindent megígér, és hiába tudom évtizedek óta, hogy ígéretét szinte soha nem tartja be, mégis egy bizonyos pillanatban ezek a bizonyosságot adó szavak az egyetlenek, amik megnyugtatnak. Azaz az őszinteség, a helyzet őszinte feltárása nemcsak a veszélyben levő, de a normális körülmények között élő embernek sem adja meg a teljes vigaszt, a tökéletes megnyugvást, amire pedig annyira vágyunk mindannyian. Az ember e gyengesége is nagy szerepet játszik abban, hogy a katolikus Egyházból egyre többen az „új” valláshoz és szektákhoz csatlakoznak. Vagyis azon felekezetekhez, akik semmilyen feltételhez – se külsőhöz, se belsőhöz – nem kötik az eljövendő boldogság megszerzésének ígéretét, hanem a csatlakozás fejében rögtön biztos boldogságot, BIZONYOSSÁGOT ígérnek.      Azt hiszem, erre a dilemmára csak a rendíthetetlen hit – amilyen a Bretagne-i parasztasszonyoknak volt – és Isten-bizalom adja meg a megoldást. A Jézus szavaiban való feltétlen hit, aki azt mondta, hogy aki megtartja parancsait, az üdvözül. Ehhez jól kapcsolódik Klaus Wilhelm atya legújabb prédikációja. A vasárnapi szentlecke kapcsán (Ef 4,1-6) – melyben Pál azt mondja magáról: „én, aki fogoly vagyok az Úrban” – a szabadságról beszélt. A szabadság korunk nagy ígérete és követelménye, holott Isten csak arra adott szabadságot az embernek, hogy a jót tegye, arra nem, hogy a jó helyett a rosszat, az Ő parancsai helyett a Sátán parancsait kövesse, azaz azt tegye, amit akar. A rossz megtétele, a bűn ugyanis nemhogy szabaddá nem, de kifejezetten rabszolgává tesz. Isten parancsait, törvényeit nem önkényből, hanem éppen irántunk való szeretetéből adta, hiszen ezek segítenek a szabadsággal élni, a világ dolgaiban eligazodni, és így Isten akaratát követni. A modern ember Istentől elrugaszkodott szabadsága olyan, mintha a növény ezt mondaná: „Én szabad vagyok, tehát úgy döntöttem, hogy nincs szükségem a napra, a vízre. Mostantól tehát egyiket sem veszem igénybe.” A bűnben élő, Istentől elszakadt emberrel ugyanaz történik, mint az ilyen virággal: elpusztul.      „Fogolynak lenni az Úrban” tehát valójában a teljes szabadságot jelenti, hiszen az Úr azt mondta, hogy Ő az igazság, és hogy az igazság az, ami felszabadít minket. Még lelki nyomorunktól, lelkünk hamis vágyaitól is csak az Úrban való kitartó hit tud egyedül megszabadítani. A lélek másik alapvető szükségletét, a biztonságot a német szó: Geborgenheit, sokkal jobban kifejezi, hiszen lelki értelemben a biztonság, a védettség nem valami technikai megoldást jelent, amit egy zárszerkezet vagy riasztóberendezés nyújt, hanem olyasmi érzetet, olyan belső nyugalmat, amit egyedül az anya ölelése, az apa felügyelete, a család, különösen a nagycsalád ereje, a társadalmi réteg (törzs) védettsége, a közösség, például hitbéli társak összetartozása képes megadni. Ezek adják a valahova tartozás biztonságát és védelmét.      Ez a valahova tartozás egyúttal azt is jelenti, hogy az ember tudja, ha baj éri, ha megtámadják, mindig lesz valaki, aki kiáll mellette. A másikért való „kiállás”, azt hiszem, sokkal fontosabb valami, mint első pillanatra sokan gondolják. Az egyház történelme folyamán több olyan valakit is szentté avatott, aki életével ezt nem érdemelte volna feltétlenül ki, de a hit melletti végsőkig való kiállásával, életét nem kímélő hűségével mégis a szentek közé emeltetett. Hiszen Jézus mondta, hogy annak van a legnagyobb szeretete, aki életét adja másokért. Elsősorban persze magáért Jézusért.      Jézusnak a kereszten elszenvedett lelki kínjai között minden bizonnyal az elhagyatottság, apostolainak az árulása, de legalábbis gyávasága fájhatott a legjobban. Talán az sem véletlen, hogy míg 10 apostola iszonyú szenvedések közepette halt meg érte, addig Jánost, vagyis az egyetlent, aki a kereszt alatt is ott mert állni mellette, megkímélte ettől a sorstól. Talán nem túlzás azt hinni, hogy nem csak azért tette ezt, mert János volt az, akit legjobban szeretett, hanem azért is, mert ő volt az egyetlen, aki a bajban is „kiállt” mellette. Vállalt minden következményt, ami ezzel járhatott: a kigúnyolást, a megvetést, az esetleges ütlegelést, a „fekete listára” való kerülést stb. stb. János nem fontolgatott, nem számolta ki, hogy tettének mik lehetnek a következményei, hanem odaállt a mellé, akit becsült, akit ártatlanul meghurcoltak, aki szenvedett. A felebaráti szeretet, az adományozás szintén kiállást jelent, kiállást a nélkülözők mellett. Ezt elég sokan megteszik, mert tudják, hogy ez keresztényi kötelességük. De vajon hányan ismerik, és hányan gyakorolják a „lelki-szellemi” kiállás erényét a felebarátért?      Az én tapasztalatom az, hogy iszonyúan kevesen. Pénzről még csak-csak lemond valaki, de a többség jóindulatáról, a tömegben való eltűnés kényelméről már annál kevesebben. De vajon miért? Rögeszmém, hogy Isten azért adta meg nekem a megtérés kegyelmét, mert fiatal koromban nem törődve a következményekkel több ízben is kiálltam mellette. Valószínűleg azért gondolom ezt így, mert számomra a másikért való kiállás az egyik, ha nem a legfontosabb erény és szükséglet. Akár így van ez, akár nem, az biztos, hogy ezen erény nélkül nem lennének vértanúk, vagyis az Egyházból hiányoznának a legnagyobb, leghitelesebb szentek. Ennek a honlapnak van egy fóruma. E honlapnak a készítőjét igen sok igaztalan támadás éri. Legutóbb egy-két nappal ezelőtt. A honlap többszáz olvasójából, pontosan 2, azaz két, csaknem idegen ember állt ki mellettem. Nem vettek védelmükbe, csak leírták az igazságot, amivel kvázi megerősítették szavaimat. Én egész életemben ezt tartottam és tartom most is a legnagyobb felebaráti segítségnek – ezért e két felebarátnak ezúton mondok hálás köszönetet. 2010. szeptember 20.