Van egy ismerősöm, egy harmincöt éves gyerek. Csecsemőt csak azért nem mondok, mert nagy lakli kölyök, zabál, pusztítja az ételt, fene sok húst és kenyeret eszik, míg a csecsemő beéri tejjel. De haszna kábé annyi, mint egy újszülöttnek. Két éve láttam utoljára. Sopánkodott: „A mostohaapám szemét. Nem ad pénzt. Alig tudok venni magamnak cd-t.” Próbáltam halkan forszírozni a munkát, ám nem hagyott időt. „És a múltkor is kihajoltam az ablakon, és jól bevertem a fejem. Nincs értelme élni.”      Én akkor pár hete temettem az anyámat, és majdnem meghaltam egy műtét során, de tudtam, hiába magyaráznám.      Egy másik illető negyvenöt körül jár. „Én azért nem nősülök – magyarázza –, mert ha el akarok menni egy rock-fesztiválra, akkor nekem senki se szóljon bele, hogy elmehetek-e vagy sem.” Ma felnőtt „férfiak” ezzel foglalkoznak. És ezek a saját generációm korcsai. Mert a legifjabbak erre se alkalmasak. Számítógépes játékok, testékszerek, szőrtelenítés, fogyókúra (!) – ez tölti ki a legtöbb tízen-huszonéves mindennapjait. Minden, ami az élet ellen van, ami testileg, lelkileg beteggé, csökevényessé, alkalmatlanná tesz. Csak rájuk kell nézni. Állnak a buszon trottyos nadrágban, mely szinte leesik róluk, görnyedten, kehesen, életképtelenül. Némelyik már a szemét is festi.      És a világ ma őérettük van. Őket termeli ki. A plázában a férfiruhákat árusító butikban nem a felnőtt férfiak ízlését szolgálják ki, hanem a tizenéves hülyegyerekét. Nem nyakkendők, ingek, esernyők láthatók. Tornacipők, tépett nadrágok, feliratos pólók, gyűrött, undormány akármik. Egy kollégám mondotta egyszer: a modern világban a nőből kurva lesz, a férfiből gyerek.      Olykor eszembe jut egy Cseh Tamás-dal, a Születtem Magyarországon. Aktuálisabb, mint valaha. „Hogy lesznek ezek túlélők, valami itt korcsosul. Kérdezem, hogy száz év múlva, ki tud majd itt magyarul?” Feltéve: 2010. november 12.