Várnagy Antal liturgiateológia tanár szertartástannal foglalkozó tankönyvéből annak illusztrálásra idézem a következő részt, hogy nyilvánvalóan érzékelhető legyen az a tény, hogy a modern egyházban új vallás keletkezett. Nem egy vallás hagyományhű és a korhoz igazodó formájáról van szó, hanem két, teljesen különböző vallásról, melynek az alapelmei olyannyira mások, hogy valójában lehetetlen egy vallásról beszélni.      (Williamson püspök úr most feltett prédikációjában arra figyelmeztet, hogy ébernek kell lennünk, ismerünk kell a problémákat, a dolgok állását. E figyelmeztetésre való tekintettel érdemes a részletet olvasni.) Az új vallásnak az ember az istene, a mércéje, a célja. Az új vallás szerint Isten azért van, hogy az ember kellemesebben élhessen. Az új vallás a szeretet fogalmán azt érti, hogy mindenkinek meg kell engedni, hogy úgy éljen, ahogy ő jónak látja. Az új vallás alapja az az utópia, mely azt képzeli, hogy az emberek természetüknél fogva jók, ezért ha szabadon engedik, hogy azt csináljanak, amit akarnak, akkor ők csakis a jót fogják csinálni. Az új vallás ezért nagyon népszerű, hiszen semmilyen gátat, elvárást nem állít fel és ráadásul mindezt a keresztény szeretet nevében hirdeti. Az új vallás módszerei közé tartozik a katolikus Egyház múltjának meghamisítása, megvetése, lejáratása.      A lent következő tankönyv-idézet e vallásnak tökéletes kifejeződése. A régi vallás, azaz Krisztus Egyházának vallása, a katolikus vallás szerint az ember azért van, hogy Istent imádja, dicsőítse, neki szolgáljon. A régi vallás a szeretet fogalma alatt azt érti, hogy „jót akarni a másiknak”, és mivel a legjobb az üdvösség, arra törekszik, hogy ezt a legjobbat mind a maga, mind a rá bízott emberek megszerezzék. A katolikus vallás alapja az a tanítás, amely a Bibliában és a hagyományban van lefektetve, és amelynek őrzője a katolikus Egyház kétezer év óta. Ez a tanítás azt mondja, hogy az ember természete az ősbűn következtében rosszra hajló, tehát, ha korlátok nélkül engedik élni, gonoszságokat fog művelni. A katolikus vallás korunkban nagyon népszerűtlen, talán nem túlzás azt állítani, hogy a legnépszerűtlenebb dolog. De egyúttal a legnagyobb veszély is a világ, azaz az ördög számára, ezért a legnagyobb támadás célpontja. A régi vallás módszerei közé tartozik az igazmondás, a múlt tisztelete és követése, a múltba beleértve a múltban élt szentek, egyházatyák, egyháztanítók tiszteletét. A régi vallás a józan valóság talaján áll, és nem az emberi vágyaknak hódol, nem azokat veszi alapul. E két vallás kibékíthetetlen ellentétben áll egymással. E két vallás hívei soha nem érthetik meg egymást, mert számos fogalom alatt mást értenek, következésképpen nem tudnak egymással értelmesen beszélgetni. Részlet Várnagy Antal Liturgika című 1993-ban megjelent tankönyvéből A LITURGIA HANYATLÁSÁNAK TÜNETEI A KÖZÉPKORBAN Egyoldalúságok, túlzások, elburjánzások, visszaélések VII. Szent Gergelytől a Tridentinumig (1073-1545) A középkor román stílusú korszaka a liturgia vándorlásának, és a kelta, germán hatásokkal való gazdagodásnak ideje volt. A gótikus kor (amely nemcsak képzőművészeti stílust, hanem korstílust, szellemet is jelent) már a liturgia hanyatlásának időszakát hozta el. Az előbbi korszak beérésének, sőt túlérésének ideje ez. Egyoldalúságok és visszaélések keletkeznek, majd túlzások és elburjánzások. Úgy, hogy ez a növekedés már inkább hervadás. Általános lesz most a törekvés: rendszerezni, összegyűjteni, Summakba foglalni. A középkor „művészet terén létrehozta a gót dómokat, költészetben a Divina Commediát, hittudományban a Summa Theologica-t, az életben a keresztény nyugati társadalmat” (Prohászka). Megjelenik tehát a liturgikus „summa” is, a „missale”, a teljes misekönyv egy kötetben. 1. Felbomlik a liturgikus közösség VII. Szent Gergely pápától kezdődően (1073-1085) Róma püspökei veszik megint erőteljesebben kezükbe a vezetést a liturgia területén is. Megkívánják, hogy a püspökök a Rómában uralkodó liturgikus gyakorlathoz csatlakozzanak, és a pápa liturgikus törvényhozását fogadják el. Hogy ez a centralizmus és a vele kapcsolatos liturgikus egység megvalósulhatott – azaz, hogy a római gyakorlathoz való alkalmazkodás nem maradt puszta elmélet és kívánság –, ebben nagy része és érdeme volt Assisi Szent Ferenc rendjének, amely a 13. század húszas éveitől kezdve teljesen a vándor lelkipásztorkodásra rendezkedett be, így akaratlanul is a római liturgia konkrét formájának elterjesztőjévé vált. Praktikus szempontból használta a rend a pápai udvar liturgikus könyveit, mert könnyen kezelhető és aránylag könnyen hordozható könyvek voltak. E ferences vándorprédikátorok által az akkor ismert keresztény világban mindenütt ismeretes lett a római kúria misszáléja és breviáriuma. Mindenhol befogadták, lemásolták és használták. E korszaknak mégsem az a döntő jellemzője, hogy a részegyházakat a római liturgiához igyekeztek kapcsolni, ezzel együtt a liturgiát centralisztikusan egységesíteni. Sokkal súlyosabb következményekkel járt, hogy alapvetően megváltozott a hívek közösségének viszonya a liturgiához. Valaha a liturgia ünneplése a pap és a nép közös cselekménye volt, most szinte a papok kizárólagos feladata lesz. A liturgia klerikálissá válik. A nép ugyan jelen van, de a szent cselekmény alatt nem vesz részt a liturgiában aktív közreműködéssel. A tulajdonképpeni mély ok a „privát” mise, de gyökere az individualista szellem. A „magán” mise eredete visszanyúlik az előző korba: a kelta lelkiségből fakad, és a középkori individualizmus táplálja. De ebben a korszakban fejlődik ki, most terjed el, sőt a magános mise rítusa a közösségi mise szertartásaiban is nyomot hagy. Liturgiatörténészek szerint a magános mise keletkezési helye Gallia és ott is a kolostorok.      Mivel vasárnaponként a heti közösségi misét tartották, az egyéni áhítatból, személyes indítékból történő bemutatásra hétköznap nyílt alkalom. A szerzeteseknek ezt a 8. századi gyakorlatát nemsokára átvették a világi papok is. De ugyanígy kívántak a hívek is magánáhítatuk, egyéni kívánságaik számára miséket.      Azután a kor lelkiségének felfogásához tartozott, hogy a kegyelem-eszközöket minél gyakrabban igénybe kell venni: biztosítani a saját és az elhunytak üdvösségét a szentmise bemutatásával.      Ezzel adva voltak a különböző szándékú votívmisék, különösen a gyászmisék. Mindezek elősegítették a napi magános mise bevezetését. Kívánságok, szándékok, vótumok sokasága vezetett a misék halmozásához, azután meg az oltárok szaporításához. A napi „privát” mise pedig szükségszerűen és messzemenően megváltoztatta a mise rítusát.      Ha van is segédkező oltárszolga, az rendszerint nem tud olvasni, tehát a lektor feladatát is a pap végzi el. Ugyanígy énekkar hiányában az énekes részeket is a miséző egyszerűen halkan olvassa el. Résztvevő nincs ezen a misén, tehát elég, ha a tanítás helyét, az ambót is szinte csak jelzi a könyv átvitele az oltár egyik oldaláról a másikra. Természetszerűleg elmarad a felajánlási körmenet. Mindezek az adottságok teszik gyakorlati szempontból is érthetővé, hogy most egy közös könyvbe gyűjtik össze az imádságok, olvasmányok, énekek eddig külön könyvekben leírt szövegét. A miséző most, mint egyetlen szereplő, könnyebben kezeli az egyetlen könyvet.      Ez az összmisszálé a 13. század végére már mindenütt általános lesz, és jellemző módon a legtöbb teljes misszálé a kolostorokból való. További jelenség, hogy egyidőben többen is miséznek a templom különböző mellékoltárain. Különösen a sok pappal rendelkező szerzetesházak templomaiban. Sőt a főoltáron végzett konvent misével egyidejűleg is tartanak „magán” misét valamelyik mellékoltáron. Ez is természetszerűleg magával hozta, hogy a mellékoltáron misézők csakis halkan misézhettek. Így lett a magános mise csendes mise, olvasott mise – innen a kifejezés is: misét mondani, misét mondatni. A magános mise lassanként olyan méreteket öltött, hogy ez az új rítus a közösségi mise szertartásaira is visszahatott a 12. századtól kezdve. Ettől fogva a celebránsnak a közösségi misében is csendben külön el kellett olvasnia a szentírási szakaszokat akkor is, ha már ünnepélyesen felolvasta. Ugyanígy az énekkar által előadott szövegeket is elismételte csendben imádkozva. A középkor végén általános a meggyőződés, hogy személyes celebrálás minden komoly pap kötelessége, és hogy ez a személyes misézés nagyobb értékű, mint egy közösségi istentiszteleten való együttes részvétel. Az egész folyamatot így lehetne jellemezni: elterjed a „magán” mise, és ezzel felbomlik a liturgikus közösség. Ez a felbomlás azzal járt, hogy a nép bizonyos fokig kimarad az eukarisztia ünnepléséből. Ahogy Jungmann mondja: szinte egy új titokfegyelem, új disciplina arcani keletkezik, amely a szent titkokat immár nemcsak a hitetlenek elől, hanem Isten népe elől is eltakarja szent fátyollal.      Hármas irányban érvényesül ez az elrejtés:      a) elzárul a nép füle elől azzal, hogy halkan és idegen nyelven végzik;      b) elvész a hívek szeme elől, mert háttal és távol áll a miséző;      c) megszűnik a cselekvés a résztvevők számára, amennyiben elmarad a felajánlási körmenet. ad a) Amilyen természetes volt, hogy az eukarisztiát a püspök vagy helyettese, a pap vezette, éppen annyira magától értetődő volt azon a nép tevékeny bekapcsolódása is, kezdettől fogva. Nem néma szemlélő volt a nép, hanem együtt cselekvő, közreműködő. Emiatt végezte hangosan a nagy hálaadó imádságot a pap, ezért hangzottak a felszólítások, a dialógusok, az akklamációk, és így történhetett a nép hozzájárulása a záródoxológia végén az Amen-nel. De ugyanígy érthető az is, hogy súlyos kihatású, döntő lépés volt a csendbe vonulás, a halk végzés, vagy ami gyakorlatilag ugyanannyit jelent: a nép számára idegen, latin nyelv használata.      A nyugati egyház az ókor végéig megmaradt a hangosan végzett eukarisztikus imádságnál. Kb. a 8. században gall földön kezdik halkan imádkozni a kánont ott, ahol a római liturgia keleti hatásokkal érintkezik. Kelet felfogása volt az, hogy a szent cselekményt mélységes, titokzatos szent csend vegye körül. Frank hatásra került azután Rómába ez az elgondolás és gyakorlat 1000 körül. ad b) Miután a hívő közösség így már csak szemtanúja és nem fültanúja lehetett a szent cselekménynek, a következő lépés még egy újabb fokkal lazítja a liturgikus közösség összetartozását, vagy még egy újabb fátyollal rejti el a szent titkot. Az ősi, egyszerű körüljárható asztalt mindjobban eltávolítják a néptől, egészen az apszisig. Azután kereszt, gyertya kerül rá, sőt díszített hátfal (retableau),. még később tabernákulum.      Mindezeknek a külső jeleknek a bevezetése egybeesik kb. azzal az időponttal, amikor az a szemlélet válik uralkodóvá, hogy a szentmise bemutatása a miséző pap ügye, amikor tehát többé-kevésbé kizárólagos papi ténykedésnek tekintették az eukarisztikus áldozat bemutatását. ad c) A liturgikus közösség felbomlik a magános misével, mert a közösségi részvételt akadályozza. A részvétel történik szemmel, amennyiben követni lehet, de ezt nehezíti a teljes háttal misézés. Füllel is be lehet kapcsolódni az ünneplésbe, amit azonban akadályoz az idegen nyelv és a halk végzés. A cselekvéssel történő részvétel tettekben nyilvánul meg, most ez is csökken a felajánlási körmenet elmaradásával.      Eddig a közvetlenül oda vitt, vagy a közvetve odajuttatott, összegyűjtött adományokkal fejezte ki a résztvevő a maga személyes bekapcsolódását.      Az egyik legfontosabb adományt a nép már nem tudja odavinni az oltárra, mert a kovásztalan kenyér használata lesz általános a szentmisében. A „magán” mise szokásai itt is újra átmennek a közösségi mise rítusába. A „privát” misén ugyanis általában nem vesznek részt személyesen a hívek. Azért az áldozati adományok odavitelének helyébe lép a misestipendium (először még természetben, később egyszerűen készpénzben). A közösségi misében is a felajánlási körmenet helyett a templomszolga gyűjti össze a nép adományait. Kezdetben ők még tevékeny részvételük kifejezésének tekintették, a miséző azonban már nincs tekintettel erre, nem vesz tudomást róla, hanem megállás nélkül folytatja a maga szolgálatát az oltárnál. Ez tehát a középkori liturgia hanyatlásának legmélyebb oka: a liturgikus közösség felbomlása, a közösségi ünneplés megszűnése, a tevékeny részvétel elmaradása. Nem önmagában volt helytelen a magános mise, a csend és a háttalmisézés, hisz létezett az őskeresztény korban is. De a közösségi mise rovására történt elterjedése, továbbá rítusának kihatása a közösségi mise szertartására már káros volt. Vagyis az individualista szubjektív szellem az, ami a lényege szerint közösségi jellegű eukarisztia-ünnepléssel szemben áll. Ezért, ha elvben, teológiailag nem is tagadták a magános mise végzésének lehetőségét, elburjánzása mégis ellenkezést, ellenállást váltott ki. Az áradatot mégsem lehetett már feltartóztatni, legfeljebb napi egy misére szorítani.      A szent csend, meg a papnak a néppel egy irányban (tehát nekik háttal) történő Isten felé imádkozása is, mikor a nép nevében végzett imádságokat Isten felé tárja, hitelesen a szentmise részeihez tartozik. De a csend nem lehet betöltetlen űr, tétlenségre kárhoztatás, ugyanígy nem lehet a háttalmisézés célja az elválasztás, sem eredménye az elzárás. 2. Megindul a hanyatlás: a túlzásokkal és elburjánzásokkal, azaz a túlzó tisztelettel (hyperveneratio) és a halmozásokkal (cumulatio) a) A tisztelet minden korban létezett, de ennek a megnyilatkozása minden korban más, mert ezt a kor szelleme határozza meg. Egyik forma sem az egyedül helyes és igaz, mert formáiban, külső megnyilvánulásaiban mindegyik korhoz kötött. Most felfokozódik a tiszteletnyilvánítás és lehetőleg sok külső jellel történik. Forrása részint társadalmi hatások tükröződése, másrészt az eukarisztiával kapcsolatosan az eretnek mozgalmak és eukarisztia-értelmezések ellenhatása.      Ebben a korban kezdődik annak a két-két ujjnak a zárva tartása konszekrálás után, amellyel a szentostyát érintik; oltár csók van minden egyes esetben, valahányszor megfordul a pap az oltárnál; térdhajtás is kötelező az oltáriszentség minden érintése előtt és után. Laikus nem érintheti a szentostyát, még akkor sem, ha emiatt utolsó útravaló nélkül halna meg valaki. Már előbb, a 9. századtól ugyancsak a fokozódó tiszteletből fakadóan térnek át a kézbeáldoztatás helyett a nyelvre helyezett áldoztatásra. Most kezd kiépülni a misével kapcsolatosan előforduló veszélyek, hibák és hiányok egész sorozatának felsorolása. A tisztelet e jelei önmagukban szép és finom dolgok, de felfokozott, túlzott formájukban két sajnálatos következményük is volt.      Egyik, hogy a túlzott tisztelet miatt egyre ritkább lett az áldozáshoz járulás. Az őskeresztény felfogás szerint a misén való tevékeny részvétel legfőbb megnyilatkozása éppen a szentségi részesedés az áldozásban, most e korban a tisztelet kimutatása következtében ritkán járulnak a szentáldozáshoz.      Egy 836. évi zsinat még minden vasárnapi áldozásra buzdít; de 1200-ban már így írnak: „A gyakori vétel megvetést szül, a ritka vétel tiszteletet gerjeszt a szentség iránt.” A IV. lateráni zsinat 1215-ben a kötelező legalább egy húsvéti áldozást írja elő. Szentek és szerzetesek is a korszellemnek megfelelően igen ritkán áldoznak évente. A gyakori áldozást amúgy is megnehezítette a szentségi böjt szigorúsága ebben az időben, ami ugyancsak a túlzó tiszteletnek egyik megnyilatkozása: pl. áldozás előtt három napi böjt, vagy hat napi hústilalom. Ekkor lett gyakorlat az is, hogy minden áldozás előtt gyónást kell végezni. A túlzó tisztelet másik sajnálatraméltó következménye, hogy a 13. században megszűnik a két szín alatti áldozás. Kiváltója az a szinte beteges félelem, hogy tiszteletlenség éri az oltáriszentséget, ha esetleg áldozásnál kicsordulna vagy lecsöppenne valami a Szent Vérből. Ez a lehetőség persze 1200 éven keresztül eddig is megvolt, mégsem jelentett problémát, de most a gótikus szellemnek nagyon megfelelt. Hozzásegített még az önmagában igaz teológiai indokolás, hogy egy szín alatt is a teljes Krisztust vesszük. Csak éppen Jézus szavainak és rendelésének, valamint a szentmise áldozati és lakoma jellegének felel meg kevéssé. b) A liturgia hanyatlásának másik jellegzetes gótikus szellemiségű tünete a hajlam a halmozásra, a kumulációra. Minden területen megnyilvánul ez: rítusokban, ábrázolásokban, misékben, ünnepekben, orációkban, oltárokban stb. Tipikusan a gót lelkiség hajtása a rózsafüzér, a maga ismétlődő Üdvözlégyeivel. Művészeti megnyilatkozása a szárnyas oltár. A szentek túlburjánzó kultusza miatt halmozódik a szentek ünnepeinek a száma is. Egy-egy misében több oráció szerepel, sokasodnak a keresztvetések a kánonban, kezdődnek a misesorozatok, és a templomokat telezsúfolják mellékoltárokkal. A halmozás hozta létre a misealapítványokat és a misesorozatokat. (Az előbbi pénzalapítvány több mise végzésére – utóbbiból ma már csak a gregoriana sorozat létezik: harminc egymás után következő napon mondandó misesorozat a halottakért.)      Egyes templomokban elképesztően sok misét végeztek. A legtöbb oltárnak is külön saját papja volt, akit egy céh, egy család vagy testület díjazott. Ezek voltak az „altarista”-k, akik csak miséztek, sohasem gyóntattak vagy prédikáltak.      Elterjedtek a két-, három, és négyarcú misék (missa bifaciata, trifaciata, quadrifaciata). Azaz egyetlen kánonhoz hozzákapcsoltak két, három, négy „előmisét” (igeliturgiát), és a végén ugyanannyi befejező részt.      Hasonló visszaélés volt a „skatulyás” misék gyakorlata. Több lévén a rendelt énekes mise, mint a rendelkezésre álló idő, ezért csak offertóriumig végezték énekesen, attól kezdve végig csendesen, de ugyanakkor más oltárnál már megkezdték a következő énekes misét ugyancsak felajánlásig. Magától értetődő, hogy éppen a gótika e jelenségeinél már nem beszélhetünk a mise gazdagodásáról. Ezek már valóban vadhajtások, visszaélések, hanyatlások. Nagy kárára voltak e jelenségek az egyháznak, és magának a szentmise isteni intézményének is.      Annál is inkább, mert az újkor küszöbén leginkább a misében tapasztalható visszaélések miatt támadták legtöbbet az egyházat. (Radó P.) Feltéve: 2010. augusztus 12.