Az „Igazi és hamis reform” megjelenése óta negyedszázad telt el. Újbóli átnézésekor kiderült, hogy semmilyen téves diagnózis nem található benne, minden beigazolódott, semmit sem kell visszavonni vagy tompítani, az azóta eltelt események minden állításomat aláhúzták. Igen, azt kell mondani: A helyzet a vallásos élet minden területén rosszabbodott és kiéleződött. Az Egyház önpusztításának folyamata tovább tart, sőt, fel is gyorsult. Az igazi reform létrehozására adott javaslatok megtartották érvényességüket, csak mára a megvalósításuk sokkal sürgetőbbé vált. Számomra ennek megállapítása nem jelent elégtételt, sokkal inkább mély fájdalmat, hiszen ezen Egyházért dolgoztam, küzdöttem és szenvedtem több, mint ötven éven át.
Az Egyházat e könyv első megjelenésekor VI. Pál pápa kormányozta. Minden rátapadó gyengeség ellenére megállapítható, hogy a zsinatutáni Egyház helyzetét helyesen ismerte fel és írta le; beszélt az önpusztítás veszélyéről és a Sátán füstjéről, mely benyomult az Egyházba. Ezt a realista ítéletalkotást hiányolom II. János Pálnál. [XVI. Benedek pápa csak 2005-től pápa, az előszó 2003-ban jelent meg.] A pápa elködösült szeme nem látja többé a valóságot. VI. Pál végzetes vezetési gyengesége második utóda alatt még csak jobban elmélyült. A pápából hiányzik a céltudatosság és a kitartás. E hiányok következményei nyilvánvalóak. Az Egyház rendje már csak papíron létezik.
Hogy a pápai baklövéseknek csak egyetlen kirívó példáját említsem: Az Egyház elsorvasztásában vezető szerepet játszó püspököket bíborosokká nevez ki. A betegsége által súlyosan akadályoztatott II. János Pál olyan benyomást kelt, hogy felolvas és aláír mindent, amit ügyes munkatársai eléje tesznek.
Az egyházi összeomlásért két fő csoportot lehet fő felelősként és fő okozóként megnevezni: a püspökök és a teológusok nagy többségét. A püspökök testületének csődje már notórius. A püspöki kar válsága mindenki számára nyilvánvalóvá lett a botrányokban, melyek az Egyesült Államoktól Írországon keresztül egészen Ausztráliáig terjednek, és megrázkódtatják az Egyházat.
De a megbotránkoztatást keltő eseményeknél rosszabb a legtöbb püspök általános hozzáállása, ami például abban nyilvánul meg, ahogyan az engedékenységnek koncessziót adnak. Egy példa a legutóbbi időkből: A német püspöki konferencia proklamál multi-vallásos ünnepeket a nem-keresztény vallási közösségekkel, csakhogy ne tűnjön maradinak. Ez a szándék fatális. A püspökök között évtizedek óta uralkodó vélemény, miszerint ahhoz, hogy az egyháznak jövője legyen, egyre jobban meg kell felelnie és engednie egy morbid társadalom kívánságainak és elképzeléseinek, tökéletes téveszmének bizonyult. Az egyház e viselkedés folytán a társadalom peremére szorult.
Ennek a viselkedésnek pont az ellenkezőjére lenne szükség. Aki ebben a világban helyt akar állni, annak saját értékeit világosan és meggyőzően kell képviselni, és más csoportoktól világosan megkülönböztethetően el kell határolódni. Ez a viselkedés hiányzik évtizedek óta az egyházban.
Különösen az ökumenista „üzem” lúgozta ki szabályosan az egyházat, elvette tőle hit-szubsztanciáját és szétrombolta profilját. Az emberek előtt csak mint a sok vallási közösség egyike jelenik meg, és ahogy e közösségek egyre közömbösek lesznek a számára, úgy lesz a katolikus Egyház is érdektelen a többség, a társadalom számára.
A teológusok között a helyzet tovább romlott. Hit- és rendellenes kijelentések a „katolikus” teológusok szájából vagy tollából mindennapos lett. Néhány különösen „haladó” teológusból gyűlölettel eltelt aposztaták váltak. A teológusok között uralkodó helyzet számára a teológiai és egyházi lexikon legújabb kiadása egyfajta kinyilatkoztatási esküt ad. Nem túlzás azt mondani, hogy ez a mű vallási és tudományos katasztrófa. A pusztán tudományos cikkektől eltekintve e lexikonban a modernizmus lett bebetonozva, mint az eltérések és tévedések összessége. A könyv körbe fogja járni a földet, és mindenütt ki fogja fejteni romboló hatását.
Ugyancsak kiéleződött a papok helyzete. A klérusban a helyzetet a megállíthatatlan hitehagyás, az elharapódzó rezignáció és a szörnyű paphiány jellemzi. Erkölcstelen papok aláássák a bizalom maradványait, mely még a klérussal szemben megmaradt. A „papnők felszentelésének” eltévelyedése az Egyház tekintélyére újabb súlyos csapást mér. A paphiány és a pap-válság a felmérhetetlenségig megnövekedett.
Az egyházközségi tanácsok rendszere megmutatta végzetes következményeit, melyeket előre megjósoltak. Ma olyan messze mennek, hogy tökéletesen feddhetetlen papokat, akik kínos gonddal betartják az egyházi rendet, saját egyházközségi tanácsuk (összejátszva az ordinariátussal) buktat meg, vagyis késztet helyének elhagyására. Felfoghatatlan bornírtsággal tartják távol a lelkeken végzendő munkától azokat a papokat, akik nem a progresszista és modernista teológia iskoláján mentek keresztül. A püspökök a pap-nélküli istentiszteletet előnyben részesítik a Szent V. Pius-féle rítusban celebrált szentmisével szemben.
A keresztény nép helyzetét a folytonos számszerű sorvadás és a vallási kiszipolyozás jellemzi. A hittől és az egyháztól való elszakadás drámai méreteket öltött. Egy úgynevezett új-evangelizációról semmilyen értelemben nem lehet szó. Protestáns vallási közösségek, melyeket az ökumenizmus hívei „szektáknak” neveznek, hogy ne kelljen bevallaniuk, hogy a protestantizmushoz tartozó csoportosulásokról van szó, hatalmas sikereket érnek el Dél-Amerikában.
A legtöbb ember erkölcsi állapotát a hedonizmus és a gyermektelenség jellemzi. A fiatalság megrontása a szexuális praktikák felé egyre nagyobb méreteket ölt. A homoszexualitás bűne szemtelenül lép a nyilvánosság elé és folyton új tanítványokat szerez magának. A hivatások egyre jobban eltűnnek.
Egyenesen megrázó az a makacsság, mellyel a felelősök az Egyház belső összeomlását előidéző valódi okok felismerésétől elzárkóznak. Bár német megyéspüspökök négyszemközt ismételten biztosítottak engem arról, hogy elemzéseim és javaslataim helyesek, de egyiküknek sem volt meg a bátorsága, hogy ezzel a felismeréssel a nyilvánosság elé lépjen. Emiatt a vétkesség beismerése és a visszafordulás elmarad.
Ellentétben más véleményekkel kimondható, hogy a hanyatlás, a romlás és a veszteség végét még nem értük el. A leépítés és a hitehagyás tovább fog menni.
Mindazonáltal hűségünk nem inoghat meg. Nekünk, katolikus keresztényeknek nincs más választásunk, számunkra nincs alternatíva. Nekünk Krisztus egyetlen Egyházában kell kitartanunk, akármilyen beteg és elsivatagosodott is. Készeknek kell magunkat tartani arra az órára, melyben az újjáépítés megkezdődik. Ez az óra el fog jönni, de csak egyedül Isten tudja, mikor és mekkora veszteségek után.
Feltéve: 2010. augusztus 29.
1. Fogalombeliség
Az Egyház hivatalos jelentései és a katolikus publicisztika évek óta tele van a reform-szóval. Az egyháztörténelemnek a II. Vatikáni Zsinattal kezdetét vevő periódusát a reform korszakának nevezik. Az egyházi intézmények és az egyház tagjainak a viselkedésében életbeléptetett komoly változásokat reformokként hirdetik meg. Az egyre gyakrabban használt reform és reformok szavak hallatán legfőbb ideje, hogy feltegyük a kérdést, mit is jelentenek e szavak tulajdonképpen.
A reform (egyes számban) alatt én a megújulásra rászoruló intézmények, állapotok és az emberi gondolkodásmód tervszerű, a kontinuitást megőrző átalakítását és javítását értem. Tehát azon tárgyak szerint, melyekre a reform irányul, lehet különbséget tenni az intézmények, a körülmények és a személyek reformja között.
Reformok (többes szám) alatt én az egyes törvényi vagy tényleges intézkedéseket értem, melyekkel egy reformot végrehajtanak.
A reform lényegét tekintve tökéletességre való törekvés, ami azt jelenti, hogy egy embernek, egy dolognak vagy egy intézménynek a maga valódi alakját adják meg, illetve adják vissza. Az egyházi reform azt előfeltételezi, hogy az Egyház nem abban az állapotban van, melyben Isten akarata szerint lennie kellene. Az Egyháznak ez az Isten akarata szerinti állapot mögötti helyzete többé vagy kevésbé mindig fennáll. Csak éppen ezt nem mindig érezzük így.
Amikor olyan emberek találkoznak, akik az Egyház és a keresztények megbízatása, feladata és az éppen aktuális tevékenysége között fennálló lényeges különbségtől szenvednek, akkor e találkozásból elindulhat egy reform mozgalom. A valódi reform az Egyház intézményeinek megadja azt az alakot, mely lényegének és céljának jobban megfelel, mint előtte; olyan körülményeket hoz létre, melyek Isten akaratához jobban illenek, mint azok, melyek addig uralkodtak.
A reform és a reformok az Egyházban tehát többet jelentenek, mint a puszta változások; ezek jelentik a lökést annak a helyzetnek az eléréséhez, mely az Egyház Isten által meghatározott rendeltetésének a legjobban megfelel. Aki reformálni akar, annak ismernie kell a célt, melyet a reform által elérni, illetve melyhez a reform által közelebb jutni akar.
A körülmények és az intézmények minden fajta megváltoztatásánál az emberek megújulása az elsődleges cél. Mindaddig, amíg az Egyház tagjai belülről nem újulnak meg, nem lehet igazi reformról beszélni. Egyedül a struktúrák átalakítása nem érdemli ki a reform nevet. Az igazi reform az Egyház tagjait a parancsok hűségesebb betartására, az Istenhez való szorosabb kapcsolatra és a felebarátok iránti hatásosabb szeretetre ösztönzi. Az igazi reform az Isten dicsőségéért és az emberek megtéréséért és megmeneküléséért érzett égető, elemésztő buzgóságból indul ki; majd fáradhatatlan tevékenységet fejt ki Isten szolgálatában és apostoli értelmet és misszionáriusi hevet teremt, szilárd akaratot, hogy Isten uralmát és Krisztus királyságát mindenütt felállítsák.
Az igazi reform nagyobb hűséget ébreszt Isten akaratának teljesítéséhez, több komolyságot parancsainak megtartásában, kíméletlen erőkifejtést az örök üdvösség eléréséhez, buzgóságot a bűnbánatban, lemondást, szigort saját magával szemben és a rossz hajlamok elnyomását. És teszi mindezt az Isten és a felebarát iránti szeretetből.
Az igazi reform eltökélt szándéka, hogy mindent megújítson Krisztusban, az akaratot megfeszítse, a szívet Istennek szentelje, a rosszra csábító lehetőségeket elkerülje és a jóra szolgáló eszközöket felhasználja, az erényekben előbbre jusson és az akadályokat a jó elől elhárítsa. A reform az átlagosság és a tökéletlenség elleni küzdelem. A reform a maximális elérésének az akarata.
Ezért idegen az igazi reformtól mindennemű puhaság és kényelmesség. A reform kíméletlen saját magával szemben és szükség esetén hajthatatlan másokkal szemben is. Az igazi reform sokat követel és a kevéssel nem elégszik meg.
Az Egyház története alatt mindig újra átélt reformokat. Példának okáért a karoling, a cluny, a gregorián és a tridenti reformokat említem. Nagyon hasznos, ha felidézzük ezeket a reformmozgalmakat, mert a jelen megítéléséhez és a jövő tervezéséhez sokat lehet belőlük tanulni. Az egyes reformmozgalmak attól függően, hogy éppen mik voltak a helyrehozandó hibák, különböztek ugyan egymástól, de mégis sok bennük a közös, jellemző vonás, mely minden reformnál megtalálhatóak.
Az egyháztörténelem minden reformjára jellemző az a meggyőződés, hogy mások megreformálása a saját megújulást előfeltételezi. Senki nem tud reformálni, aki maga belülről nem újult meg. Ezért egy reform keletkezéséhez elengedhetetlenek az Istennek elkötelezett, szent személyiségek. Szentek nélkül nem létezik reform. Szent az, aki hősies erényekkel rendelkezik. Egy erény akkor hősies, ha minőségében és kitartásában a középszerű mértéket meghaladja.
A reformáló szándék először mindig egyes személyekben és kis körökben ébred fel. Ezek olyan keresztények, akik a kegyelem hatására a megtérés mélyreható, átalakító és hatásában tartós élményében részesültek. Magányban és Isten-közelségben nő bennük az Isten háza iránti jámbor buzgóság, mely átitatja őket. Bizakodó Isten-szeretetük arra hajtja őket, hogy Isten ügyét egészen a magukénak érezzék, hogy egészen ennek szolgálatába álljanak. Életük és törekvésük világító célja Isten dicsősége lesz. Nem tudják elviselni, hogy Isten nevét mások nem illendőképpen imádják és dicsőítik.
Maguk körül Isten szolgálatában mindenütt csak átlagosságot, középszerűséget, bágyadtságot, fáradtságot és lustaságot látnak. Kényelmességet és opportunizmust, az egyre gonoszabb világgal való bizalmaskodást, alkalmazkodást azok alapelveihez, akiknek csak a hasuk az istenük. Ez a megfigyelés nem hagyja nyugodni, hanem tettre sarkallja őket. Elkezdenek magukhoz hasonló lelkületű embereket keresni, akiket lelkesedésükkel megfertőznek, és buzgalmuk tüze lángra lobbant. Ezek aztán szintén tovább adják a fáklyát, így létrejön egy mozgalom, egy folyam, egy vihar, és mindennek a lelke Isten szelleme.
Feltéve: 2010. szeptember 1.
A reform hívei mindeközben egyetlen programot követnek, azon követelések katalógusát, melyet át kell ültetni a gyakorlatba, hogy az egyház megújulhasson. Ez a program többnyire rövid, de konkrét és egyértelmű. Pontjaiért megalkuvások nélkül harcolnak. Ugyanakkor mind kívülről, mind belülről fellépnek azok az erők, melyek a reformtörekvéseket gyengíteni és redukálni törekszenek. De a reform harcosai nem hagyják magukat céljuktól eltántorítani, hiszen tudják, hogy a felvizezés a kezdetekkor mozgalmuk végét jelentené.
Mivel a reformáló akarattól elteltek hívőbbek, jámborabbak, szolgálatkészebbek, alázatosabbak, buzgóbbak és határozottabbak, mint a többi keresztény, személyükön elkezdődik az emberek szétválása. Egyeseket magával ragadja a lelkesedésük, magukba szállnak és csatlakoznak hozzájuk. Mások visszautasítják, majd becsmérlik őket, rossz hírüket keltik, sőt megpróbálják az egyházi felsőbbséget ellenük mobilizálni, mivel a reformok által zavartatva, életélvezetükben akadályoztatva, egy eltorzított lelkiismeret szörnyű nyugalmából felriasztva érzik magukat.
Így jön el a konfliktus, mely minden reformmozgalom esetén elkerülhetetlen. Az egyik oldalon állnak a Szentlélektől felgyújtottak, a reform szigorú előharcosai és hívei, a másik oldalon a világgal kiegyezők bágyadt, rezignált képviselői, akik azonban nem képesek feltartóztatni, legfeljebb csak késleltetni a reform lefolyását. Mert a kényelmes megalkuvás reprezentánsai és a szegény Úr Jézus Krisztus igazi követésének bajnokai közötti különbség annyira feltűnő, hogy a jóakaratú emberek figyelmét nem kerülheti el és felébreszti őket is.
Lassan kialakul a klérusban és a nép körében egy széles mozgalom, mely azért olyan erős, mert szellemi impulzus tartja fenn. Ez a mozgalom olyan atmoszférát teremt, mely a rest mozdulatlanságnak és a kényelemnek nem kedvez. …
Ha a reform elérte az Egyház törvényhozó fórumát, akkor megpróbálja céljait stabilizálni és intézményesíteni. Ez a jogrendszeren keresztül történik. A parancsok teljesítésében eddig meglevő lanyhaság helyébe szabatosság és gondos engedelmesség lép. Ha szükséges, akkor a régiek helyébe új törvényeket hoznak, például úgy, hogy egy ideának visszaadják eredeti tisztaságát. Bizonyos értelemben tehát a reformmozgalom a jogrendszerben kulminál.
Törvény nélkül nincsen reform. De a törvények nem a kezdeteknél, hanem a csúcsponton fogalmazódnak meg. A reformáló akarat a jogban is tükröződik, de majd csak akkor, ha a reform ideái győzelmet arattak.
A reformáló akarat és az egyházi jogrendszer iránti tisztelet elválaszthatatlanok egymástól. A tervezett megújulás csak akkor tud mindenütt végbemenni, ha céljait az általános törvény kodifikálja és mindenki számára kötelező érvénnyel előírja. A restség és a belátás-nélküliség ellen egyedül a valami magasabbra való apellálás az emberben semmit nem ér el. Ennek legyőzéséhez szükség van a törvény hatalmára.
Egy reformnak igyekeznie kell mindenkivel szemben győzedelmeskedni. Ha csak egyeseknél éri el célját, akkor ellenálló gócok maradnak, melyekből a baj újból kiindulhat és elterjedhet. Ezáltal a reformért való fáradozás semmivé válna. Hogy a reformmal szembenálló elemeket felszámolják, a reformok végrehajtói kényszerítő eszközöket és büntetéseket is alkalmaznak.
De a reform nem fejeződik be a reformtörvények elfogadásával. Az irányelveket, szabályokat végre is kell hajtani. A végrehajtáshoz szükség van a megerősítésre és ismétlésre, a felügyeletre és az ellenőrzésre. „A reformok csak az ellenőrzéssel lesznek tartósak”, mondta F. Pauly. Az ellenőrzés mindenekelőtt beszámolókkal és vizitációkkal történik.
A II: Vatikáni Zsinat megítélése a reform szemszögéből
Ez tehát röviden vázolva egy reform lényege és útja. Most azt kell megkérdezni, hogy e kritériumok alapján mi most egy reform tanúi vagyunk-e vagy sem? Állítólag a II. Vatikáni Zsinattal egy reform kezdődött az Egyházban. Tehát meg kell vizsgálni, hogy ez az esemény megfelel-e azon követelményeknek, melyekkel egy reformnak rendelkeznie kell.
A zsinat mértékadó férfiai
Elsőnek nézzük meg azokat a személyeket, akik a II. Vatikáni Zsinatot irányadóan befolyásolták. Valóban olyan szentéletű, Isten házáért való buzgóságukban magukat elemésztő férfiak voltak ők, akik az egyháztörténelem nagy reformalakjaival egy sorba állíthatóak?
Feltéve: 2010. szeptember 6.
A zsinat döntéshozói, azaz a zsinati atyák, a katolikus világ püspökei és a szerzetesrendek elöljárói voltak. Kétségtelen, hogy sokan közülük alig vagy egyáltalán nem járultak hozzá a dokumentumok megszövegezéséhez, ugyanakkor voltak olyanok, akik vezető szerepet játszottak ebben. Tehát arra a kérdésre, vajon a zsinaton igazi reformakarat nyilvánult-e meg, a választ ez utóbbi atyák szándékának, viselkedésének megvizsgálása után találjuk meg.
A II. Vatikáni Zsinatra közismerten a Rajnai Szövetség gyakorolta a legnagyobb befolyást, azaz azon püspökök szövetsége, akik a Rajna melléki országokból jöttek. Köztük is csak néhányan voltak az igazi hangadók: Németországból Joseph Frings és Julius Döpfner, Hollandiából Bernard Jan Alfrink, Belgiumból Josef Suenens, Franciaországból Achille Liénart és Ausztriából Franz König bíborosok. Minden, e zsinati atyákat megillető tisztelet mellett ki szabad jelenteni, hogy közülük egyikük sem állt a szentség, a hősies erények birtokosának hírében. Egyikükről sem ismeret, hogy hegyeket mozgató hittel rendelkezett volna. A zsinat egyetlen egy hangadójáról sem lehet kimutatni, hogy benne olyan reformakarat működött volna, mint például a
Trienti Zsinat vezető alakjaiban. Se az Isten háza iránti buzgalmuk nem volt felismerhető bennük, se a saját személyükkel szembeni átlagon felüli szigorúság nem volt észlelhető náluk, sőt. A közvélemény, mely kivétel nélkül jóindulattal viseltetett irányukban, mindegyiküket a zsinat liberális szárnyához tartozónak számította. Ami őket a többiek közül kiemelte, az nem a szentségük, hanem elsősorban az erős teológiai menedzsment feletti rendelkezési hatalmuk, sok pénzük és hatalmas propagandaeszközeik voltak.
E férfiak hatalma és befolyása és az a kiemelt vezető szerep, mellyel a pápa kitüntette őket, a zsinat számára sorsdöntő jelentőséget nyert. Azáltal, hogy VI. Pál három liberális püspököt (Döpfner, Suenens és Lercaro), valamint a kúria egyik gyenge emberét (Agagianian) nevezte ki a zsinat moderátorainak, a vezetést a progresszív párt kezeibe helyezte. Így a zsinatot teljes egészében ők uralták. Meglehet, hogy a zsinaton voltak olyan püspökök is, akik telve voltak a valódi megújítás szándékával, de ők ezek után nem tudtak már jelentős befolyással lenni erre a gyűlésre.
Ezen felül a zsinatról olyan tények is ismertté váltak, melyek alkalmasak arra, hogy számos zsinati atya felelősségét és lelki buzgóságát is megkérdőjelezze. Köztudott, hogy sok olyan püspök volt, aki az előterjesztéseket, melyekről szavazniuk kellett, el sem olvasták, hanem egyszerűen oda adták voksukat, ahova a fent említett hangadók, akik, mint mondtuk, mind a progresszista párthoz tartoztak. Szintén ismert tény, hogy az utazások is akkora szerepet játszottak az atyák életében, mely felett nem lehet elsiklani. Előfordult, hogy Döpfner bíborost, mikor nagy szükség lett volna rá moderátori hivatalában, nem lehetett megtalálni, mert Capri szigetén időzött. Heenan angol bíboros arra a megdöbbentő tényre hívta fel a figyelmet, hogy sok tengerentúli püspök számára a zsinat nem tudott elég soká tartani, annyira jól érezték magukat Európában és európai kollégáik vendégszeretetében.
Ezek után jogos a hívek kérdése: Hol marad a rájuk bízott lelkek üdvéért érzett gondoskodás? Egy lelki buzgalommal eltöltött pásztort nem nyomasztja a felelősség, ha nyáját hónapokra egyedül kell hagynia? – Azoktól a püspököktől, akik egy reform hordozói akarnak lenni, más viselkedés várható!
Különösen a legbefolyásosabb európai püspökök nem igyekeztek valódi reformokat elindítani. Ellenkezőleg! Éppen azok a holland püspökök játszottak a zsinaton nagy szerepet, akik legkésőbb közvetlenül a zsinat után egyértelmű tanúbizonyságot adtak valódi szellemiségükről, mely a botrányos holland katekizmusban és lelkipásztori zsinatukban és a cölibátus feloldásának követelésében mutatkozott meg. Az a püspök, aki kifejezetten azért harcolt, hogy a böjtöt hamvazószerdára, nagypéntekre és nagyszombat délelőttére korlátozzák, a német Pohlschneider, Aachen püspöke volt.
A német katolikus egyház financiális ereje és hatalmas teológiai apparátusa e püspököknek akkora túlerőt biztosított, melyre szellemi, lelki képességük soha nem adott volna lehetőséget.
A zsinat hatalmi viszonyainak ismeretében még az a kérdés is felmerül, vajon minden püspök megőrizte-e végig szellemi szabadságát és objektív függetlenségét? Tanulságos volna például megtudni, hány püspök kapott támogatást a német püspöki konferenciától. Az autók, pénz és természetbeni adományok a megajándékozottakban könnyen elő tudják hívni a függőség érzetét, mely hajlamossá tesz arra, hogy az ajándékozónak más területen viszonzást nyújtsanak, vagyis a szavazásoknál a pénzerős szavazókat kövessék.
A II. Vatikáni Zsinat fontos posztjain tehát világosan megmutatkozott a reformakarattól átitatott, lelkipásztori buzgalommal eltelt püspökök hiánya, mely meghatározó volt az egész zsinat munkájára és döntéseire.
A püspökök intervencióikban többnyire teológusaikra hagyatkoztak, akik hivatalos szakértőként vagy privát tanácsadóként vettek részt az üléseken. Kétség nem fér hozzá, hogy nem kevés püspök csupán a teológusok szócsöve volt, akik ugyan állítólag csak tanácsadóként álltak mellettük, valójában azonban az irányítóik voltak. E folyamat jellegzetes tünete volt, hogyha egy teológusnak sikerült egy mértékadó püspököt befolyásolnia, akkor azon keresztül már egész püspöki konferenciákat tudott saját elméleteinek megnyerni.
Ralph M. Wiltgen írta, hogy a németnyelvű püspököket szellemileg Karl Rahner jezsuita atya vezette, a németnyelvű püspökök véleményét rendszerint átvette a Rajnai Szövetség, és éppen ennek véleménye volt az, ami a zsinati atyák tetszését elnyerte – így lett Rahner az egész zsinat számára a meghatározó teológus. A zsinat alatt a gazdag Rajnai Szövetség püspökei előadásokat szerveztek, melyeket a liberális teológusok tartottak, s melyeknek az volt a célja, hogy a zsinati atyákat saját téziseik számára megnyerjék. E teológusok ezen kívül még publikációkkal, beszédekkel és sajtókonferenciákkal gyakoroltak hatást a közvéleményre.
A mértékadó zsinati teológusok nevei ismertek: Yves Congar, Henri de Lubac, Karl Rahner, Hans Küng, Josef Ratzinger, Bernhard Häring és Edward Schillebeeckx.
E teológusokkal kapcsolatban ugyanaz a kérdés, mint a püspökök felé volt: vajon hitükben az Egyház tanításához ragaszkodó, átlagon felüli spirituális és az igazi megújulás akarásában elemésztő buzgósággal eltölt személyiségek voltak-e ők vagy sem?
Sajnos, azt kell mondanunk, hogy ezek a teológusok már csak azért is alkalmatlanok voltak egy reform eszményképét felvázolni, mert vagy már akkor vagy csak később legalább néhány kérdésben eltávolodtak az Egyház hivatalos tanításától, vagy mert lényegében a struktúrák szerencsétlen megváltoztatása, nem pedig az emberek megjavítása volt a céljuk.
Köztudottan nem az emberek megtérítésén, hanem a római kúria tagjainak a megdolgozásán fáradoztak. Nem azok a reformtól átitatott keresztények voltak, akik Isten iránti szent lelkesedésből mások számára akarták közölni a megtérést, melyet előbb maguk éltek át. Tudomásom szerint egyetlen egy sem volt, sincs közöttük, akinek életvitele környezete számára valódi erkölcsi törvényt jelentene, vagy aki hősies erények birtokában lenne. Tehát ők sem rendelkeztek azokkal az előfeltételekkel, melyek egy reform akaratához és keresztülviteléhez szükségesek.
A zsinat és tevékenységének jobb megítélésére és megértésére hasznos lenne megtudni, hogy mi lett e teológusok egyházi sorsa, akik a püspökök személyes vagy hivatalos tanácsadóiként a zsinatot meghatározóan befolyásolták. Megbízható adatok kellenének arra nézve, hogy közülük hányan hagyták el az Egyházat, mint például az angol Davis, és hányan osztják Küng svájci teológus helyzetét, akit tévtanítóként belülről ássa alá az Egyházat. Nem sokkal ezelőtt (1977-es adat) jött a hír, hogy az amerikai zsinati teológus, Gregory Baum laicizáltatta magát. Az első számú zsinati teológus, Rahner túlzásai már nem egyszer képezték kritika tárgyát. Edward Schillebeeckx tévedéseit Leo Scheffczyk tárta fel. Egy másik vezető zsinati teológusról, Bernard Häring-ről kitudódott, hogy a nemi erkölcs terén nyílt ellentétben áll a katolikus Egyház tanítóhivatalával. Ő és az övéhez hasonló magatartású férfiak [megj: hű, de finom megfogalmazás!] voltak a zsinat meghatározó férfiai!
Senki nem tudja kimutatni, hogy e teológusok a zsinaton még korrektül gondolkoztak-e és csak utána kerültek a lejtőre, vagy sem. Mindenesetre a zsinaton az ő elméleteik érvényesültek. Mindazonáltal egy biztos: mivel az igazi megújulás szellemét nem hordozták magukban, nem is voltak képesek ilyet a zsinattal közölni. Ez az, amiben a II. Vatikáni Zsinat alapvetően különbözik a történelem valódi reform-zsinatjaitól.
(A felső képen a Trienti, az alsón a II. Vatikáni Zsinat látható)
A II. Vatikáni Zsinatot a püspökökön és teológusokon kívül még más erők is befolyásolták. A tömegmédia nagy hatást gyakorolt a zsinat történéseire, közülük is különösen a sajtó és a televízió. A progresszista párt pedig ügyesen fel tudta használni e propaganda-eszközöket.
E párt tagjai a kezdetektől fogva, semmibe véve a titoktartási kötelezettséget, számos indiszkréciót követtek el, nevezetesen a köztudatba olyan híreket dobtak be, amelyek segítségével megnyerték a média támogatását saját elképzeléseik számára.
De éppen ezért ez a párt egy idő után már a média nyomása alá került. A média irányadó emberei a zsinatot a rombolás irányába és a hiteles katolikus intézmények felbomlasztása, a nem-katolikus vallási közösségekhez és a szekularizált világhoz való alkalmazkodás felé terelték, és erre e párt tagjainak befolyását használták ellenszolgaltatásként.
A zsinaton jelen voltak a nem-katolikus felekezetek megfigyelői is, akik a gyűléseket nem csak figyelmesen követték, hanem – ellentétben azzal, amit nevük után feltételezni lehetett –azokat jelentősen befolyásolták is. Mindenekelőtt a protestáns képviselők – nem utolsósorban a német püspökökön és teológusokon keresztül – vettek jelentős mértékben részt a zsinat döntéseiben!
Ez valami egészen új, egészen hallatlan dolog a zsinatok történetében! Én egyetlen olyan általános zsinatot nem ismerek, ahol máshitűeknek megengedték volna, hogy hatást gyakoroljanak a tanácskozásokra és a szövegek megfogalmazására! A II. Vatikáni Zsinat „kiváltsága” lett, hogy ezzel az alapelvvel szakítson!
Az csak természetes, hogy a nem-katolikus megfigyelők hatása nem a katolikus dolgok és még kevésbé egy igazi katolikus reform javára történt. Ellenkezőleg, azon szorgoskodtak, hogy a zsinatot erőteljesen a 16. századi reformáció irányába tereljék, mely tudvalevőleg nem a katolicizmus megújulását, hanem a katolikus Egyház lerombolását eredményezte!
Végezetül a zsinatnak még egy olyan jelenségére is fel kell hívni a figyelmet, mely szintén a valódi megújulás útjában áll. Nevezetesen: a zsinat teremtette meg az Egyházban először a párt-rendszert. Ott alakult meg a tömeg-média által elkényeztetett progresszív párt, mely, mint ilyenkor szokás, később több szárnyra bomlott.
Ez a párt-rendszer túlélte a zsinatot. A pártok szerinti gondolkodás a zsinat utáni mozgalom egyik jellegzetessége. Először az Egyház történetében, az egyházon belül különféle pártok harcolnak az emberek kegyeiért. Ez rendszeresen – miként a világban is – ígéretekkel történik. De értelemszerűen az Egyházban az egyszerű embereknek tett ígéretek csakis könnyítéseket jelenthetnek!
E könnyítések azt jelentik, hogy a keresztények életében minden fáradságos és terhes dolgot le kell építeni, a tanban és az istentiszteletben, az erkölcsi életben és a vallási gyakorlatban.
Aki azonban az életet kényelmessé és a kereszténységet könnyűvé teszi, az pont az ellenkezőjét csinálja annak, amit egy valódi reform tenni akar. Emiatt a pártrendszer lényegét tekintve szemben áll mindenfajta igazi megújulással.
A zsinatot nem csak a püspökök, teológusok és újságírók alkotják. A zsinat útját és hatását láthatatlan módon a papok és szerzetesek, és a hívek, különösen a szentek élete, imádsága és vezeklése is befolyásolja. Fordítva: egy olyan zsinat, melynek eme szent erői hiányoznak, nehezen tud gyümölcsöző, megújító reformzsinat lenni. Hiszen egy megújulás csak ott mehet végbe, ahol lelkes és sugárzó személyiségek, férfiak és nők megtérésre szólítanak fel és ezt a megtérést elsőnek radikálisan saját magukon végzik el.
Erre nagyon jó például szolgál a Trienti Zsinat. Összehasonlítva az akkor élt és a zsinati reformokban aktívan közreműködő szentekkel, azt kell megállapítani, hogy a II. Vatikáni Zsinat tökéletesen híján volt a hozzájuk hasonló sugárzó személyiségeknek!
Nem akarom azt állítani, hogy ma nincsenek szentek: nyilván vannak. De ezek vagy ismeretlenek, vagy semmilyen hatásuk nem volt és nincs se a zsinatra, se a zsinat utáni törvényhozásra.
A II. Vatikáni Zsinatnak nem csak a szentjei hiányoztak, hanem éppen vele egyidőben kezdődött a papok és szerzetesek tömeges méretű aposztáziája, az egyházi életben a komolyság és buzgóság eltűnése, az úgynevezett modernség mint mérce meghonosodása a személyek és intézmények megítélésében az addigi hiterősség- és jámborság-fok helyett.
Feltéve: 2010. november 5.
folytatása hamarosan következik