May professzor könyvének e fejezete szintén csak a könyve vége felé szerepel. Mégis előre vettem, mert mondandója most, a nagy ökumenikus események kapcsán különösen aktuális. Kedvességgel, szelídséggel, engedékenységgel nagyon sok sikert és barátot lehet szerezni (lásd a pápa angliai útját) – megtérőket, bűnbánókat annál kevésbé. A kérdés csak az, hogy Jézus melyik utat választotta és járta és írta elő Egyházának: a szelíd, semmit nem követelőt, vagy az igaság mellett bármi áron kiállót, és egyedül az igaságot elfogadót. A hittérítéssel szoros kapcsolatban áll a konverziók, a nem-katolikus keresztények hazatérése a katolikus Egyházba. Egy igazi reform által megújult Egyház mindig nagy vonzerőt gyakorolt az elszakadt keresztényekre, ami arra ösztönözte őket, hogy az Úr egyetlen nyájához visszatérjenek. A 17. századot méltán nevezik a konvertálások évszázadának. Heenan bíboros joggal értékeli a konvertálást „a vallási testületek szellemi egészségének megbízható jeleként”. A protestantizmusban egy felekezet belső erejének csalhatatlan tükrét látják az áttérések számában.      Ha ezt a mércét a katolikus Egyház mai helyzetére alkalmazzuk, akkor tudatosul bennünk igazán az az egész végzetes csapás, ami Egyházunkat érte. A konvertálások száma mindenütt iszonyatos, teljesen anomális mértékben lecsökkent. A népek vezető rétegeiből a legritkábban konvertál valaki.      Ez a jelenség sajnos könnyen megmagyarázható. A zsinat és a zsinatutáni idő látszat reformjai az Egyházat nem vonzóbbá és megnyerőbbé tették, hanem sokkal inkább elrabolták tőle meggyőző erejét. Az egységét vesztő, elbizonytalanodott, a hittagadás és hitrombolás által meggyengített egyház nem vonzza a kereső és vívódó embereket. Egy szentségétől megfosztott, protestánssá tett, abszolút-voltát elfelejtő és feladó egyház nem tudja a metafizikai éhséget, az Isten utáni vágyat csillapítani. Egy kormánynélküli, opportunista, a korszellem után futó egyház nem képes a tartás és támasz iránti igényt kielégíteni. Egy pluralista egyház a közösség iránti vágyat nem tudja lecsendesíteni. A konvertálások számának drasztikus csökkenéséért azonban a legnagyobb mértékben az elszabadult ökumenizmus a felelős. Ha azokat a férfiakat, akik a 16. századi hitszakadást okozták, hangosan ünneplik, mialatt katolikus ellenfeleiket rendre elítélik, ha azt a látszatot keltik, hogy végülis mindegy, hogy valaki katolikus-e vagy protestáns, akkor nagyon is érthető, hogy a nem-katolikus felekezetekhez tartozó és ily módon megnyugtatott emberek nem gondolnak arra, hogy az igazi egyházat megkeressék. Ahogy az utolsó években alig néhány máshitű találta meg az utat az Egyházhoz, úgy nő a korábban – olykor nagy vívódások és áldozatok után – áttértek között azok száma, akik azoktól a változásoktól, amelyek a zsinatutáni egyházban történtek, mélységesen elszomorodtak, igen, egyenesen rémültek lettek. Ezek úgy érzik, hogy kihúzták lábuk alól a talajt, és azt kérdezik, vajon ez még ugyanaz az Egyház-e, mely őket annak idején vonzotta. A legtöbb áttért keserűen csalódott lett az utolsó évek úgynevezett reformjaitól. Még egy, ugyanebbe az összefüggésbe tartozó zsinatutáni jelenségre kell felhívni a figyelmet. A zsinatnak az állam és az egyház közötti kapcsolatát érintő kijelentései, és ezeknek az értelmezése mindenütt rettenetes következményekkel jártak. Az Egyház a népek megtérítését célzó missziós munkájához egyre inkább elveszti vagy eljátssza a kormányok támogatását. Az országok alkotmányai és törvényei egyre jobban eltávolodnak a kinyilatkoztatástól és az Egyház tanításától. Az úgynevezett keresztény Európa intézményeiben egyre jobban tagadja már Isten létét is.      A katolikus Egyház önként vonul vissza olyan pozícióiból, melyeket az alkotmányok biztosítottak számára. Teszi ezt pont akkor, amikor a nem-keresztény országokban éppen ennek ellenkezője történik. Egyre több iszlám országban tervezik olyan törvény meghozatalát, mely halálos ítélettel sújtja azokat a mohamedánokat, akik áttérnek a keresztény hitre. Feltéve: 2010. szeptember 21.