Az „Evangélikus gyermekek könyve” címet viselő hittankönyv 1958-as kiadásának előszavában azt olvashatjuk, hogy a könyvet négy lelkész állította össze, és az nemcsak a gyermekek, hanem minden evangélikus hívő számára hasznos, „hiszen benne van minden, aminek az ismeretét egyháztagjainktól elvárhatjuk”.      Ezt azért tartottam fontosnak megemlíteni, hogy nehogy valaki arra a gondolatra jusson, az e könyvben leírtakat csak kis gyermekek részére szánták, akiknek nem kell még mindent olyan pontosan tudniuk. Mint tudjuk, az evangélikusok két szentséget ismernek el, a keresztséget és az úrvacsorát. A keresztségről szóló fejezetben először azt írják le, mely szavakkal alapította meg Jézus ezt a szentséget, majd ez után ez a szöveg jön: „Jézus a szent keresztséghez az üdvösség ígéretét fűzte a következő szavakkal: »Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.« A szent keresztség látható eleme a víz, amelyet előbb Isten igéjével egybekapcsolunk, megáldunk. – Hogyan művelhet a víz ilyen nagy dolgokat? – »A víz bizonyára nem műveli, hanem Istennek igéje, mely a vízzel együtt van és a hit, mely a vízzel kapcsolatos igében bízik. Mert Isten igéje nélkül a víz csupán víz és nem keresztség, Isten igéjével együtt azonban keresztség, vagyis az életnek kegyelemben gazdag vize és a Szentlélekben való újjászületés fürdője.« (Luther Kis Kátéjából)” Most nem olyan „apróságokra”, mint például az áteredő bűn megemlítésének tökéletes hiánya, szeretném felhívni a figyelmet, hanem a protestantizmus alapelvére, melynek lényege így hangzik: az van, amit hiszek. Ha hiszem, hogy a vízzel való keresztség üdvözít Isten igéje szerint, akkor üdvözülök, ha nem hiszem, nem. Így aztán igazság semmiképpen nem létezhet, hiszen ha az van csak, amit valaki hisz, akkor annyi igazság van, ahányan az adott kérdésben véleményt nyilvánítanak. Furcsa, hogy ezen alapelv ismeretében, mégis bárki számára kétséges lehet, hogy a relativizmus, a szubjektivizmus, a modernizmus, a hitehagyás, a mai világ, egyszóval minden szörnyűség, ami nemcsak Isten igéjének, de a józan paraszti észnek is gyökeresen ellene mond, nem a protestantizmus, a protestáns tanítás, alapelv egyenes következménye! Vegyünk egy egyszerű példát: Az általános iskola első osztályában számtan órán a tanító néni felteszi a kérdést: Mennyi kettő meg kettő? Utána kijelenti, hogy nem ő hivatott, vagy a tankönyvek írói, vagy az elmúlt évezredek tudósai, vagy akár csak a napi tapasztalat ezt a kérdést eldönteni, hanem az ott ülő gyerekek. Így aztán felkéri a hat éveseket, hogy mindenki adja meg saját válaszát a fenti feladványra, majd a megoldást a többség véleménye szerint állapítják meg. (Szülőktől azt hallottam, hogyha nem is a matematika, meg a fizikai órákon, de számos más tantárgyban már tényleg e módszer szerint folyik a tanítás.) Amennyire könnyű belátni, hogy mennyire veszélyes lenne az ilyesfajta tanítás a számtan, a mérhető tudományok területén, olyannyira érthetetlen, hogy egy ennél sokkal fontosabb területen, vagyis örökéletünk kérdésében, a nevelés, a döntésünk mégis ezen elv szerint zajlik, és ezt még különösnek sem találjuk! Hogy kettő meg kettő négy, az akkor is igaz, ha az osztályban csupa Down-kóros gyerek ül, és adja le szavazatát erre a kérdésre. Mert az objektív igazságnak éppen az a lényege, hogy akkor is igaz, ha senki sem hiszi! Ha itt Magyarországon a legnagyobb forróság közepette senki sem hiszi, hogy az Antarktiszon hideg van, attól még ott hideg van, és ezt nem a saját véleményünkből tudjuk, hanem a tudósok megállapításából és az ott jártak tapasztalatából. Hogyan lehetséges, hogy a hit dolgában mégis a leghitelesebb források hitelessége fölé helyezzük saját személyes véleményünket? Hogy az objektívnek a szubjektívvel való ilyen végzetes összekeveredése nem csak a nem-katolikusokra vonatkozik, azt a napi tapasztalat, például e honlap fórumának hozzászólásai is mutatják. Ott ugyanis, mint korunkban mindenhol, állandóan a vélemények szabad kinyilvánítását követelik, kérik számon a honlap fenntartójától olyan kérdésekben is, melyek a katolikus tant érintik.      A vélemények szabad áramlását követelők ugyanúgy viselkednek, mint a fenti példában a tanító néni. Nem értik meg, hogy egy katolikus – mégha elengedhetetlen kötelessége is vallásának ismerete – a hit, a vallást érintő kérdésekben soha nem a saját véleményét mondja, hanem azt, amit a katolikus katekizmus tanít, és amit egy hiteles paptól hall.      Egy katolikus számára hitének, vallásának megismerése nem azt jelenti, hogy saját elméleteket gyárt, hanem azt, hogy – lehetőségeihez mérten – megismeri a katolikus tanítást, és azt a magáévá teszi. Ez a katolikus alázat! Tanulni egy életen át a vallást – ha Isten erre ad lehetőséget – és mégse újítani! Hanem csak elfogadni, megérteni próbálni és alkalmazni! 2010. július 29.