Professzor Dr. Hubert Gindert kommentárja. Professzor Gindert a Német Katolikusok Fórumának kezdeményezője és elöljárója, és „A szikla” nevű katolikus havilap főszerkesztője. Ezen a nyáron Münchenben egy reverendát viselő nagyranőtt férfi édesanyjával és nővérével betért egy olasz fagylaltozóba. A számla kifizetése után a helység tulajdonosa a papot udvariasan egy hátsószobába vezette, ahol papi áldását kérte. Minden családtag és kiszolgáló letérdelt az áldáshoz, melyért aztán hálás köszönetet mondtak a papnak. Nem sokkal ezután ugyanez a pap egy müncheni étterembe ment ebédelni édesanyjával. Amikor fizetni akart, az étterem tulajdonosa azt mondta, hogy számára nagy megtiszteltetés volt egy papot vendégül látni, és ezért nem kell fizetniük. A fenti esetek azért történhettek meg, mert a pap papként jelent meg a nyilvánosság előtt. Valójában ez magától értetődő, gondolhatnánk. Hiszen az egyházjog ezt írja elő (can. 284): „A klerikusoknak a püspöki konferencia által előírt normáknak és a törvényszerű helyi szokásoknak megfelelő egyházi öltözetet kell viselniük.”      A „Dives Ecclesia – direktórium a papok szolgálatáról és életéről”, melyet a Klérus Kongregáció 1994. január 31-én adott ki, ezt az előírást még pontosította: „Ez azt jelenti, hogy ennek az öltözetnek, ha nem reverenda, el kell térnie a laikusok öltözetének formájától, és meg kell felelnie a hivatal méltóságának és szakrális voltának.” Melyek azok az okok, melyek miatt az egyértelmű jogi előírásokat ma sokszorosan, egészen a püspökségekig, nem tartják be? Elsőnek itt van az identitás-probléma. Ha egy pap rendeltetésének és hivatásának tudatát elveszíti, a divatok és a közvélemény játéklabdájává válik. A rosszul értelmezett alkalmazkodás produktuma lesz. Azt hiszi, hogy nem szabad kiemelkednie a hívők mezőjéből, hogy nem szabad az emberek felett állnia. Ez olyan gondolat, mely annál a papnál, aki megosztja a híveivel az örömet és a bajt nem vetődhet fel.      Hogy a papokba bevésődik hivatásuk, ezt az Egyházon kívül álló emberek is mindig világosan felismerték. A fasizmus alatt az olasz kommunista ifjúság vezetője, Ignazio Silone egyszer ezt írta: „Három rend van, melyek tagjaira hivatásuk bélyeget nyom, amitől soha nem tudnak teljesen megszabadulni: papok, hivatásos tisztek és a kommunisták.” Az hogy a papok nem hordanak egyházi öltözetet, természetesen azzal is összefügg, hogy gyávák a nyilvánosság előtt tanúságot tenni. És a ma szélesen elterjedt engedetlenséggel is. Ez az engedetlenség az egyik oka, hogy az Egyház külső megjelenésében szétszórtnak tűnik, és ütőerejéből és lelkesedéséből sokat vesztett. Pedig az Egyház reform- és missziós-rendjeit mindig a feladatnak való teljes odaadás jellemezte. (szerk. megj.: Sajnálatos, hogy az egyébként katolikusan gondolkodók csaknem egésze sem meri végiggondolni saját gondolatait. Különben nem állnának meg a „fejnél”, hanem megkockáztatnák annak az igazságnak a fejtegetését, mely azt tartja, hogy „fejétől bűzlik a hal”. Persze, ha ezt megtennék, nem publikálhatnának többé, nem lehetnének többé professzorok, nem vezethetnének többé mindenfajta szövetségeket. – A két fotó a katolikus Egyház két fejét ábrázolja a lehető legkevésbé klerikus öltözetben. Méghozzá az egyiket egy újság címoldalán pápasága idejéből, a másikat csak bíborosi és prefektusi korából.) 2010. augusztus 22.