A következő vallomást egy anyától kaptam Férjemmel szentségi házasságot kötöttünk úgy, hogy a férjem reverzálist adott, és az én vallásosságom abból állt, hogy emlékeztem arra a néhány alkalomra, amikor a nagymamám elvitt a falusi templomba, ahol lakott, kb. 10 éves koromig, amíg még hajlandó voltam elmenni vele. Nagy családot, sok gyereket szerettem volna, ehhez képest egyetlen gyerekünk született, az is jó sokára. Nagy volt az öröm, nagyon várt és nagyon szeretett gyerek volt, fiú.      A vallásosságom a gyerekem születése után kezdett előtörni. Sokat gondolkodtam azon, hogy engem ugyan nem neveltek vallásosnak, de a szüleimet még igen, és én tulajdonképpen az ő katolikus neveltetésük lehullott morzsáiból kaptam a tartást, az erkölcsöt, és én mit fogok tudni ebből továbbadni a gyerekemnek? Elkezdtem templomba járni. Egy jóságos pap volt a plébános azon a plébánián, ami a legközelebb volt hozzánk, és én elkezdtem beépülni a Karitász csoportba, az énekkarba, imakörbe, készítettem a gyerekemnek az utat.      Férjem eközben (mind a mai napig) megmaradt azon a szinten, hogy ha az Egyház és a vallás szóba kerül, akkor ö jön az inkvizícióval és a keresztes-háborúkkal. A gyerekünk így nőtt fel. Én boldog voltam, mert rendszeresen járt velem templomba, ministrált, cserkészkedett, részt vett a templom közösségi életében, és miközben minden másban az apját utánozta, ebben az egyben nem, templombajáró lett. Elbíztam magam, azt gondoltam, hogy olyan ügyes és tökéletes vagyok, mert nekem eddig minden sikerült, és minden a kívánságom szerint fog alakulni majd továbbra is az egész életemben. Az új vallás (ezt a honlapon olvasott nagyon találó kifejezést fogom használni a két vallás megkülönböztetésére) minden előírását pontosan betartottam, és a fiammal is betartattam, minden vasárnap szentmisén voltunk, évente egyszer, húsvét előtt gyóntunk, évente két napon csak egyszer laktunk jól. Minden este kettesben imádkoztunk, úgy aludt el, de csak csöndben, mert ha hangosan tettük, akkor a férjem gúnyolódott.      Örömön csak fokozódott, amikor felvették egy katolikus gimnáziumba, pedig a problémák itt kezdődtek. Nem a gimnáziumon belül, de ezen évek alatt, és nem kis részben a katolikus gimnáziumban tapasztaltak hatására. Lévén amúgy is természetkedvelő és nagy természetjáró, olyan társaságba keveredett, akik elutasították a civilizációt, és sajnos, istentelenek is voltak.      Az otthonról kapott lendülettel, és rendkívül jó képességeivel még sikeresen felvételizett az egyetemre, de másodéves korában, 19 évesen karácsonykor megszökött otthonról, mínusz 20 fokos hidegben, meleg ruhák nélkül. Még egyszer-kétszer jelentkezett, így tudtuk meg, hogy barlangokban, temetőkben, szabad ég alatt (nagyon hideg tél volt!) lakik, és a „jó barátok” segítik. Bennünket, a szüleit ellenségnek tekintett, akik korlátozni próbáljuk őt a szabad életében. Így megszakított velünk minden kapcsolatot. Szerencsére volt bankszámlája és tudtam is a számát, és minden hónapban befizettem rá egy nem nagy összeget, hogy legalább ne haljon éhen. Mivel nálunk volt bejelentve, a bankszámla egyenlegek is hozzánk jöttek, így ezeket felbontva láttam, hogy hol vett fel pénzt a számláról, azaz merre jár és életben van-e egyáltalán. Másodszor is (azaz folyamatosan) elbíztam magam, azt gondoltam, hogy velem, aki a legjobb tudásom és igyekezetem szerint betartottam Isten törvényeit, nem történhet nagy baj (farizeusság!!), és a fiammal sem történhet. Igenis, történhet, mindenkit, még a legnagyobbakat is és a legjobbakat is megkörnyékezi a Sátán, és nagyon könnyű elbukni. Folyamatosan rá vagyunk szorulva Istenre, éspedig a legteljesebbek szerint, nem elég a legyengített, felvizezett új vallás. A Sátán ellen semmiképpen sem. Úgy éreztem, hogy mindennek vége, a gyerekemnek, az álmaimnak, az életemnek. Szerencsére Istentől nem tudott a nagy baj elfordítani, de a gitáros misékre, az andalító Taize-i dalolásokra többet nem tudtam elmenni, és az új vallás „nincs semmi baj, mert Isten szeret, tehát mosolyogjunk mindig” szlogenjével sem tudtam mit kezdeni. De ekkor még, sajnos, nem hallottam a katolikus tradícióról, arról, hogy ez az új vallás nem ugyanaz, mint a régi vallás, viszont elkezdtem a nagy szentek írásait és életét olvasni, kerestem a titkot, a megoldást. Ha ez másnak már sikerült, akkor nekem miért ne sikerülne? Az új vallás gyenge! Az embereket becsapja, elhallgatja előlük az igazságot! Amikor az ember nagy bajban van, élesen megmutatkozik és elkülönül az igazság és a hamisság. Szent Mónika, Szent Margit, Szent Rita és a többiek szerencsére mind az én alapvetően bizakodó természetemmel első szóra elfogadható megoldást és reményt adtak: imádkozni, böjtölni, vezekelni, felajánlani, és a gyerekem megmenekül. Azt is elfogadtam, hogy képes legyek Jézus utolsó szavaival azt kérni, hogy ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan Te akarod, Uram. De azt is mindig hozzátettem, hogy könyörgök, hogy a fiam, az egyetlen gyermekem, hadd töltse ki idejét a földön, ne vidd el idő előtt!      Eleinte csak a „gyenge” böjtöket alkalmaztam, de aztán – már nem emlékszem, melyik szentnél, talán Margitnál – olvastam, hogy a böjt az kenyér és víz. Eleinte csak pénteken böjtöltem, aztán, amikor hosszabb ideig sem történt semmi, akkor szerdán és pénteken. Ráadásul úgy, hogy főztem a férjemnek, aki bolondnak tartott az – ő szavaival élve – koplalásomért, és mindig figyelmeztetett, hogy a gyomrom tönkre fog menni.      De sebaj, azt is olvastam szavahihető szenteknél, hogy a szenvedést is fel lehet ajánlani, sőt, örömmel kell fogadni. Ettől kezdve örültem, ha a férjem kigúnyolt, mert azt is rögtön felajánlottam a fiamért. Közben egyre több gyönyörű élményem lett. Volt úgy, hogy este az éhségtől szédelegve bementem egy templomba misére, és a szentáldozás pillanatában megszűnt a hangos gyomorkorgásom, szédelgésem, és öröm töltött el. Ez az öröm elég sokszor felbukkant a legváratlanabb helyzetekben, nem túl hosszú időre, valahogy úgy magyaráztam meg magamnak, hogy olyan, mintha pár percre kibukkanna a mennyország. De aztán gyakran jött a sötétség, aminek nem szabad megadni magunkat. A Sátán elsősorban a reményvesztettségen, az elkeseredésen, a félelmen, és az aggódáson keresztül tudja a legkönnyebben elveszejteni az embert. Ha tudjuk, hogy Isten hatalmasabb, és hogy a legnagyobb bajtól, az elkárhozástól csak Ő tud megmenteni bennünket, akkor nincs mitől félnünk. Jöttek a rossz gondolatok, hogy úgyis elvész a gyerekem, elfordult Istentől, az egészségét, sőt, az életét kockáztatja, eszébe sem jutnak a szülei, nem kellünk neki, de ezeket nagyon hamar igyekeztem elhessegetni, mert ezek nem Istentől valók. Ilyenkor imádkozni kezdtem, de a leghatásosabbnak az bizonyult, ha – szintén valamelyik szent tanácsára – tiszta szívvel hálát adtam Istennek, örömmel fogadva a szenvedést, amit szintén örömmel felajánlottam a fiamért.      Nem azt köszöntem meg, nem annak örültem, hogy nem még rosszabb a helyzet (akiknek magyarázni próbáltam, többnyire így értették), hanem annak, hogy átvállalhatok valamit Jézus szenvedéseiből. Ezt kisebb dolgokban is többször kipróbáltam, ha valami rossz történt. Ha abban a pillanatban a szitkozódás helyett képesek vagyunk teljes szívvel Istent dicsőíteni, megszűnnek a rossz következmények. Minden rossz a gonosz lélektől van, és ha nem adjuk meg magunkat neki, akkor tehetetlen velünk szemben. Három év elteltével, közben nem is láttuk, se karácsonykor, sem egyéb alkalomkor, sőt, nem is tudtunk róla!) minden előzmény nélkül megjelent a gyerekünk, és velünk töltötte az ünnepeket, jött velem a templomba, kedves volt, aranyos volt, mintha mi sem történt volna. Haza nem költözött ugyan, de normális albérletben lakik, a „jó barátok” eltűntek, (ő is kiismerte őket), és azóta szinte teljesen normalizálódott a kapcsolat közöttünk. Ezután lassanként kicsit alábbhagyott a böjtölési kedvem, de közben (tavaly) rábukkantam Montforti Szent Grignon Lajosra és szinte vele egyidőben a „régi” vallásra, és látván a világ és az Egyház alakulását, most újra szükségét érzem a szigorú böjtnek.      Most azzal a különbséggel fogok böjtölni és vezekelni és felajánlani, hogy Montforti Szent Grignon Lajos hatására mindezt a Szűzanyának teszem, anélkül, hogy kérnék érte bármit is, egyedül az ő kezébe téve le mindent, hogy vigye Isten elé, és fordítsa oda, ahol a legnagyobb szükségét látja. (Lajos szerint a Szűzanya biztosan nem lesz hálátlan.) És közben folyamatosan imádkozom Magyarországért, a hazáért, mert egy újabb tatárjárás előtt állunk. 2010. augusztus 25.