„Tudom, hogy néhányan aggodnak az Egyház »beni« (anyagi javai) miatt; de az én szívemnek fontosabb az Egyház »bene«-je, (lelki java). Inkább elveszítjük a kőtemplomokat, de megmentjük az Egyházat. … Hagyjátok el a palotáitokat! Távolítsátok el a szemináriumokból a fiatal embereket, Egyházatok reménységeit! De ne fogadjatok el, hogy éhségteket enyhíthessétek, egyetlen fillért sem azoktól, akik az Egyházat rabláncra akarják fűzni!      Szorongattatásotokban tekintsetek fel Jézus Krisztusra, akitől mindent elraboltak, akit még ruháitól is megfosztottak, és akit megfeszítettek. Miként Ő a halál felett győzedelmeskedett, úgy jön majd el a ti számotokra is egykor a dicsőség órája. Kövessetek a szenvedésben! Egyetlen bánatom, hogy nem lehetek nálatok, hogy megosszam veletek szenvedésetek, és veletek együtt vívhassam Isten csatáját.” „Csupán pápai kötelességemet teljesítem”, mondta X. Pius, „a többiről Isten fog gondoskodni.” Kedves Hívek, Szent X. Pius pápa fordult e szavakkal a francia püspökökhöz, amikor Franciaország szabadkőműves kormánya minden egyházi tulajdon kezelését és a papok bérezését ki akarta vonni a pápa felügyelete alól. Az állam még azzal is fenyegetőzött, hogy az Egyház egész tulajdonát kisajátítja. A francia püspökök többsége hajlandó lett volna megkötni azt a kompromisszumot, amit a kormány felkínált, és amiben az állt volna, hogy az Egyház javainak kezelését a jövőben Franciaországban úgynevezett „kultúra-közösségeken” keresztül szabályozzák, melyek azonban teljes egészében az állam felügyelete alatt állottak.      45 püspök 27 ellenében már a kompromisszum mellett szavazott, amikor X. Pius pápa a fent idézett szavakkal, nagy határozottsággal és előrelátással közbelépett, és visszautasította, hogy az állam gyámkodjon az Egyház felett. És a francia püspökök egyetértően követték főpásztorukat. E lépésnek Franciaországban az állam és az Egyház szétválása lett a következménye az érvényes konkordátum egyoldalú önkényes felbontásával. A püspököknek 48 órán belül ki kellet üríteniük a püspöki rezidenciákat és a papszemináriumokat. Az eredmény azonban mégis az lett, hogy az Egyház erőre kapott, az állami támogatás helyére a megszervezett önsegélyezés lépett. A katolikus tanítás és sajtó élénk maradt, a szellemi, teológiai és irodalmi élet fellendült. Új plébániák és püspökségek alakultak, és már néhány héttel az állam és Egyház szétválását követően X. Pius 14 új francia püspököt szentelt, akiket a párizsi kormány megkérdezése nélkül nevezhetett ki. A pápa mégis élete végéig vehemensen tiltakozott e szétválás ellen, és joggal. Visszatekintve erre az időre X. Pius ezt írta: „Az Egyházat galád módon állították a döntés elé: választ az anyagi tönkremenetel és az Isten-adta alkotmányába való meg nem engedhető beavatkozás között. Annak a kockáztatásával is visszautasította az utóbbit, hogy nagy szegénységet vállal magára. Még mindig visszautasítja, és mindig is vissza fogja utasítani. Lelkiismereti kötelességünk megsértése nélkül nem tehettünk másképpen. Ezért félelem nélkül nézünk a történelem ítélete elé. Ez meg fogja állapítani, hogy mi a tekintetünket elmozdíthatatlanul Isten magasabb jogain tartottuk, és nem az volt a szándékunk, hogy a világi hatalmat megalázzuk vagy egy bizonyos kormányzati formát legyőzzünk, hanem, hogy egyes egyedül arról gondoskodjunk, hogy Urunk és Mesterünk, Jézus Krisztus érinthetetlen, elidegeníthetetlen művét védelmezzük.” Ezt a példát azért hoztam fel Önöknek, mert éppen most különösen értékesnek és fontosnak tartom.      Egyfelől a jó néhány helyen benne található korunkra alkalmazható gondolatok miatt. Ilyenek például az Egyház megmentése céljából a kőtemplomok elvesztéséről vagy a szegény Jézusra való feltekintésről vagy a jövőbeli dicsőség órájában való reményről szóló szavak. Még akkor is, ha jelenleg egy kicsit jobban állunk, és néhány helyen a hátsóudvar-lakás helyett kedves kápolnánk vagy templomunk van már, azért a szép, kőből épült templomok és székesegyházak, melyeket elődeink hitünk szellemében és a szentmisék számára emeltek, csaknem mindenütt zárva vannak előttünk. Tekintsünk továbbra is a szegény Jézusra, és várjunk reménykedve az igaz hitnek a tévedés és a szentmiseáldozatnak a vacsora-ünnep felett aratott győzelmére. Másfelől e történet egy olyan szent pápát tár szemeink elé, aki egy nehéz helyzetben oly módon cselekedett helyesen, hogy tekintetét nem a földi javakra, hanem az Egyház igazi javaira szögezte. Franciaországban valóban a kisajátítás és ezzel az anyagi csőd fenyegette az Egyházat. Ennek ellenére X. Pius érdekes módon egyetlen pillanatig sem habozott, hanem meghozta súlyos döntését.      Ezzel azt tanítja nekünk, hogy az életben gyakran kell nekünk is így tennünk, ha a helyzet ezt kívánja tőlünk. Néha olyan döntéseket kell hoznunk, melyek ugyan súlyos következményekkel fenyegetnek és valószínűleg komoly veszteségekkel járnak, mégis meg kell hozni őket egy nagyobb jó érdekében. Mert az Egyházban és Isten előtt a lelki javak fontosabbak, mint az anyagiak! Az is igaz, hogy jó lenne, ha jelenlegi egyházi elöljáróink és a római intézmények is így cselekednének. Sajnos azonban általában hiányzik belőlük az ehhez szükséges természetfeletti lelkület és gondolkozásmód. Inkább a világ, a liberális államok és a máshitűek tetszését keresik, és ezért senki sem mer világosan elítélni semmit. Nem akarják reszkírozni, hogy egész egyházmegyék és püspöki konferenciák nyílt konfliktusba kerüljenek Rómával, és ezért nem merik bizonyos utasítások végrehajtását, mint például a „pro multis”-t az átváltoztatásnál vagy a püspökök kinevezését konzekvensen kikövetelni. Túlságosan is a pénzre építenek, az egyházi adóból származó jövedelmekre, és túl kevéssé a katolikus nép hitére és lelkiségére. Egyszóval: túl kevés van bennük egy Szent X. Pius pápa lelkiségéből. Pedig az Egyháznak olyan papokra, püspökökre és bíborosokra van szüksége, akik X. Piushoz hasonlóan az Egyház valódi javát tartják világosan és megalkuvás nélkül szemük előtt, és döntéseiket is e szerint hozzák meg. Intézkedéseket hoznak, és azokat be is tartatják. Olyan papi tisztségviselők kellenének, akik Istenért és az Ő szent Egyházáért küzdenek, miként a mi szent patrónusunk, X. Pius pápa tette.      Imádkozzunk ilyen papokért! 2010. október 12.