A modern művészet magával a rondaságával bizonyítja Isten létét és jóságát. Ez a paradoxon arra mutat rá, hogy minden léleknek, mely a józan emberi ész segítségével elismeri, hogy a szépség és a modern művészet rondasága eltér egymástól, arra a következő felismerésre is el kell jutnia, hogy ha Isten nem létezne, akkor ez a különbség sem állhatna fenn. A „művészet” fogalom kézügyességet, illetve az emberi kézügyesség produktumait jelenti, melyek festmények, rajzok, szobrok, ruhák, zeneművek, építészeti alkotások stb. formájában jelennek meg. „Modern művészet” alatt – mindenekelőtt a festészetben és a szobrászatban – azt az 1900. után keletkezett irányzatot értjük, melyet olyan művészi mozgalom hozott létre, mely tudatosan elutasította és most is elutasítja annak a kifejezési formának minden normáját és mércéjét, melyet a 20. század előtt „szépnek” tartottak.      A klasszikus és a modern művészet közötti különbség olyan nyilvánvaló, hogy – úgy tűnik – e kettőt ugyanazon fedél alatt nem lehet bemutatni, ezért az utóbbi számára inkább mindenütt új bemutató termeket, új múzeumokat hoztak létre. E kettő hadban áll egymással, nem fér el egymás mellett, pontosan úgy, ahogy a régi templomok és az új miserítus. A modern művészet legjellemzőbb vonása a rútság. Ebben a pontban a józan ész igazat ad a kommunista vezérnek, Hruscsov-nak, aki a modern művészet egyik oroszországi kiállításán állítólag ezt mondta: „Egy szamár a farkával ezt jobban csinálta volna.”      De valójában mi is az a rútság? A csúnyaság, a rútság, az ocsmányság diszharmónia, tehát disszonancia, vagyis rossz, kellemetlen, hamis, bántó megnyilatkozás.      Arrianne Huffington „Picasso, teremtő és pusztító” című nagyszerű könyvében elmeséli, hogy Picasso minden egyes alkalommal, amikor hat (fő-) asszonyának valamelyikébe beleszeretett, nyugodtabb festményeiben ezek természetes szépségeiből át engedett valamit csillogni, de ahogy szerelme elmúlt, haragja e szépséget darabokra tépte, és aztán ezekből a modern művészet „mesterműveit” alkotta meg. Ez a folyamat Picasso-nál minden új szerelemnél óramű pontossággal megismétlődött. Ez is bizonyítja, hogy a művészetben a szépség a lélekben levő harmóniából fakad – még akkor is, ha ez csupán emberi harmónia –, míg a rútság a lélek diszharmóniájából, zavarából származik, miként ez például a gyűlölet esetén fennáll.      Csakhogy a harmóniának nincs szüksége a diszharmóniára, ellenkezőleg. Ezzel szemben a diszharmónia, minként már a neve is mutatja, előfeltételez bizonyos harmóniát, ami ellen, úgy mond, hadat visel. Tehát a harmónia előbb jön, mint a diszharmónia, és valóban, minden diszharmónia bizonyos módon egy harmónia meglétét bizonyítja. Nos, a Madonna-festmények sokkal mélyebb módon lehetnek harmonikusak, mint más szép asszonyok képei, mert a Madonnát festő művész lelkében a harmónia sokkal nagyobb mértéket tud elérni, mint az a harmónia, amit egy pusztán emberi modell, bármilyen szép is legyen, kelt fel benne. Miért van ez így? Mert a Madonna szépsége az Istenhez való közelségéből származik, akinek isteni harmóniája – tökéletes egyszerűség és egység – magának a puszta teremtmények legszebbikének az emberi harmóniáját is végtelenül túlszárnyalja. Ezért mutat a szegény modern művészet arra a harmóniára, mely hiányzik neki. És minden harmónia végeredményben Istenre utal.      Reméljük senki sem akar a modern művészet rútságához folyamodni, hogy a tridenti latin misének abban adjon szállást. Mert aki ilyet tesz, annál számítani kell arra, hogy csak azt akarja és arra vár, hogy ott a Novus Ordo mise diszharmóniájához visszatérhessen! Kyrie eleison 2010. július 22.